Last chain

Last Chain

A szobában korom sötét van. Cigarettám felparázslik, majd a tüzesen fénylő pont elhalványul, ahogy a hamu kezdi beborítani. Mélyet szívok belőle, aztán tovább bámulom a sötét csendet. Semmit nem lehet hallani, még az utca kinti forgalmának kósza zajai sem érnek el eddig, bár igaz, az éjszaka közepén nincs túl nagy forgalom. Bőrömbe nyomom a parázsló véget, topán égő fájdalmat hagyva maga után. Ismerős érzés, talán túlságosan is az. Elfekszem az ágyon. A vér fémes szaga kissé váratlanul kúszik orromba, de nem lep meg. Szeretem a vér jellegzetes szagát, mindig is megrészegített. Morbid? Annyi baj legyen én is az vagyok valamennyire, és még nem volt belőle komolyabb károm, már ha a mentálist nem számolom. Ezen jelen pillanatban el kell mosolyodnom. Vicces, hogy ilyenek jutnak most eszembe, az meg, hogy csaknem magammal vitatkozom még inkább. Nem érdekes se nekem sem másnak, de jó erről gondolkodni. Apró ostobaság a sötét gondolaterdő mélyéről.

Feltápászkodva zenét indítok. Se nem lassú se nem gyors. Pont olyan amilyennek lennie kell. Lehunyt szemmel végigsimítom a bilincsektől kisebzett csuklóm, majd az időközben kezembe került penge a bőrömbe vág. Sokszor játszottunk ezt igaz Ruru? Már nem felelsz nekem. Kimentél azon az ajtón, mert most más dolgod van. Viszont engem meg már nem tud érdekelni, hogy mi az, már túladtam azon, hogy próbáljalak megérteni. Régen más volt, minden és mindenki más volt, ahogy én is. Lassan szivárog a vágott sebemből a vér, lomhán és ráérősen, sehová sem siet. Nem, ez így nem jó látnom kell. Az asztalnál a kis gyufaszálat meggyújtom, idegen világosságot hozva a szobámba, majd a gyertya is felizzik nyomán. Vörös vérem feketének tetszik, feketének, mint maga a lelkem, de továbbra is csak lustán folydogál. Elmélyülten figyelem útját, majd egy cseppjét megízlelem. Sajátos íze olyan utánozhatatlanul finom, élvezem, ahogy szétterjed számban a cseppnyi nedű, megbizseregtetve ízlelőbimbóim.

Ez csak egy játék, egy játék, amiben a bilincset próbálom feszegetni. Nagyon sokszor voltunk ahhoz közel, hogy ténylegesen feloldjuk azt a bilincset, mikor eldurvultunk és csak egyetlen hajszál választotta el valamelyikünket attól, hogy átlépjen a küszöbön. De most nem ez a helyzet, bár az utóbbi alkalom nyoma nem múlt még el, mélyen, izmaim rostjaiban érzem a tipikus fájdalmat. A kékes-zöld foltok még mindig beborítanak, de nem bánom, lassan más semmit sem. Azt hiszem, kimerem már jelenteni, hogy eléggé kiégtem, érzéketlenné váltam. Talán durván hangzik, de egyetlen örömöm a testiség, de az is egyre és egyre kevesebb.

Nem volt ez mindig így. Valamikor én is egy normálisnak tekinthető egyén voltam. Bár már az idejét sem tudom, hogy mikor volt ez, de arra még tisztán emlékszem, hogy így volt, vagy az nem is én voltam? Egy másik élet lett volna, amely azóta elhalt, és átalakult ezzé a mostanivá? Olyan kérdések ezek, amikre sem én, sem más nem tudja soha a választ. Honnan kezdődik, a változás, és honnan az átalakulás, mely sokszor csak a körülmények függvénye? Engem azt hiszem csak a kíváncsiság hajtott, hajtott abba bele, ahonnan már nem volt visszaút többé, amitől már minden mindegy volt, és az igazat megvallva most is az. Mégsem merem kijelenteni azt, hogy bármit is megbántam volna. Így alakult, és bár töprenghetnék azon, mi lett volna ha, ha akkor nem engedek a kíváncsiságnak, és a furcsán új ösztönnek, de azzal nem jutok vissza, nem lesz másik életem, és nem fogom tudni újrakezdeni sem. De ha mégiscsak megtehetném, valószínű akkor is ezt az utat járnám be, legfeljebb csak később lépnék rá az ösvényre, a romlás reklámtáblával kövezett autósztrádájára.

Igézve figyelem a gyertyalángot. Nevetséges… sokaknak ez ad világosságot sokszor magához az élethez is, mégis a legapróbb fuvallatra örökre kialszik, akkor hogyan láthatja benne bárki is a világosságot vagy a megváltást? Kezem a láng fölé tartom. Éget a tűz, és reflexeim révén már rég elrántottam volna, de mégis fölé tartom, majd a sajgó tenyerem nézem. Hűsítésért kiállt, de csak az asztal lapjára nyomom. Annak ellenére, hogy az emberi test mennyire törékeny is, olyan sok mindent kibír mégis. Annyira furcsa… és ugyan akkor csodálatos is, bármelyik pillanatban vége lehetne, de éveket mindenféle jelzés nélkül. Újabb parázsló koporsószögre gyújtok, majd az imént még a láng fölé tartott kezemmel eloltom a szobába világosságot hozó fényforrást. Újra a sötétség leng körbe, felébresztve lényem sötét gondolatait is, nem mintha eddig annyira távol lettek volna. Halkan kuncogom ki magam, hiszen rettenetesen ostoba vagyok, már a szánalmasság határait súrolom.

Alattomosan kúszik fölém az álom, és észre sem veszem az álom és az ébrenlét keskeny határát, csak akkor, mikor hangosan csattan az ajtó. Nem szükséges, hogy zseni legyek, vagy médium ahhoz, hogy tudjam ki az éjszakai látogató. Lépteinek hangja egyre közelebbről jön, majd a szobaajtó hangosan csattan a falhoz csapódva. Ahhoz sem kell különösebb tehetség, hogy tudjam, ismét részeg vagy. Járásod, és a szinte ágyig terjengő alkoholszag messziről elárul. A korom sötétben szinte vigyorod is látom, ahogy az elkövetkezendő percek, megszokott érzéseit is ismerem már. Határozott, de ingatag léptekkel közeledsz ágyamhoz, mellé érve pedig tapogatni kezded a takarót. Tudom, hogy engem keresel benne, és nem kell sok, hogy meg is találj, és kezdetét is veszi a már rítussá vált szokás. Tudom, hogy minden pontosan így zajlott le, hiszem olyan sokszor volt már ugyan ez, mindig és mindig.

- Keeeeelllllhhhh- leheled számra, miután pólóm nyakától fogva felemeltél, az ágyról.

Tudod, hogy ébren vagyok, mindig az vagyok, bár ilyen belépő után nehezen aludhatnék még, de gyanítom, téged ez az apró tény zavarna a legkevésbé. Intenzíven érzem az erős alkoholt, magam is megszédülök tőle, ám ajkaim ostroma pillanatok alatt kijózanít, és a valóságba rángat. Ezt csóknak aligha lehet nevezni, erőszakos, és fájdalmas. Téped őket, felszakítva rajtuk a sebet, amit szintén te okoztál legutóbb.

A plusz teher alatt ágyam rugói reccsennek egyet, én pedig megérzek egy hűvös testet magamon. Belemegyek a játékba, hasonlóan maróm szádat, s közben szegény pólóm sajátos hanggal kezd el szakadni kezeid között. Hasonló sorsra jut a viselt alsóm is, nem leszek megijedve tőle. Bezzeg saját ruháid, bár gyorsan, de épségben fejted le hófehér testedről. Gyűlölöd ezt a mértékű sötétséget, így ágyam melletti apró kapcsoló megnyomásával buja vörös fényt hozol a szobába. Szemeid vészesen, egy zsákmányát megölni készülő ragadozóéhoz hasonlóan csillannak meg, és valóban ezt teszed. Mindig megölsz bennem egy kis darabkát, amelyik még képes elvonatkoztatni attól, amivé lettem. Jobbod nyakamra siklik, a múltkori nyomot simítja, majd egyre alább siklik, aztán vájja öt körmét bőrömbe égő, vörös csíkot hagyva.

Szisszenésemre, csak gúnyosan elmosolyodsz, és mintha fejed fölé volna írva, látom, hogy azt gondolod, hogy várjak, ez még csak a kezdet, és valóban az. Erősen ragadod meg állam, és rángatsz fel, hogy jobban kisebezd vérző ajkaim. Hasamra fordítasz, kellően követelőző stílusban, majd csípőm alá nyúlva térdelésbe kényszerítesz. Nem szólsz egyetlen szót sem, csak merev hímvessződ belém tolod. Ordítani tudnék a késként belém hatoló fájdalomtól, de mégsem teszem, csak összeszorított szemmel és fogakkal némán tűröm, ahogy azt is, hogy durván mozogni kezdesz. Bármennyire is tudom, mit is várhatok, mégis meglepődöm. Lüktetek, és nem a kéjtől, sokkal inkább az újra és újra hullámokban rám törő fájdalomtól. Nem állíthatom, hogy idegen volna az érzés, a fájdalom minden napom része, mégis most valamiért jóval intenzívebb, talán mert a legutóbbi nem is volt annyira régen. Újra érzem a friss vér fémes szagát, és kéjelgő nyögéseid egyre csak hallom. Romlott vagyok csontom legmélyéig, mert valahol élvezem is, merev farkam rá a bizonyíték.

- Nyögj, te ribanc!- és valóban nyögni kezdek fájdalommal vegyesen, belsőm pedig üvölt, még most is.

Kezeim hátracsavarva folytatod, kificamítva bal vállam, amitől valóban felordítok, arcom pedig könnyek lepik el, számból patakként folyó véremmel együtt. Ha olajat öntök a tűzre, annak is ilyen hatása van. Összecsapódó testünk hangja felerősödik, csak csípőmre markolva egyik kezeddel egyúttal erősebb és gyorsabb tempóra váltasz. Olyannyira erős szorításod, hogy felsebzed érzékeny bőröm. Egyre hajszolod a beteljesülést. Elkezdesz markolni odalent, ami egyszerre okoz örömet, és alig elviselhető fájdalmat is. Kezed ujjai hajamba csúsznak majd megragadva azt egy furcsa kiteket pózba húzol. Nyakam nyalod és harapod lilára, miközben teljesen kihúzódsz, majd élesen vissza. Mikor érzed, hogy közel jársz csak csípőm szorítod, és mikor testembe élvezel, combjaimon karmolsz végig.

Végé van. A takarón fehér cseppek bizonyítják ezt, aztán rövidesen rám omlasz az ágyra préselve engem. Egyenlőre még az élvezet ködét érzem, de a sajgó érzéstől tisztuló tudatom egyre csak a megmaradó sebeket érzi. Mintha egy apró kattanást hallanék, de valószínű, hogy csak képzelem játszik ismét egy ízetlen játékot. Utóbb gyakran teszi.

- Megint nagyon jó voltál. - ezen viszont már nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, így inkább csak csendben maradok.

Kihúzódsz belőlem, majd felvéve eldobált ruháid a fürdőbe mész, hogy lemosd magadról a vért és a mocskod, ami minden alakalommal mindkettőnket beborít. Egyetlen különbség van, hogy esetemben már nem csak a testemet. A szenny már régen marja lelkem, és már régóta csak foszlányai vannak egykori önmagamnak.

Ugyan úgy fekszem akkor is mikor kijössz immár felöltözve. Érzem, ahogy végignézel rajtam, ahogy megnyalod szádat, művedet nézve, szadista mosollyal. Oda sem kell néznem, hogy tudjam.

- Majd még jövök! - aztán ajtók csapódása, amint egy súlyos lánc csörgése követ. Elnevetem magam, hiszen megértettem. Lassan nyöszörögve ülök fel térdelésbe. Körülöttem minden mocskos, ahogy én is az vagyok. Újra nevetni kezdek, majd lassú léptekkel magam is a fürdőbe megyek. Meglátva magam a tükörben elborzadom. Ha ezt most bárki is látná, azt hiszem, szörnyülködne, hiszem magam is ezt teszem. Beállok a zuhany alá, lemosva magamról mindent, évek szennyét. Szőke tincseim arcomra és nyakamra tapadnak, és tényleg úgy érzem, végre megtisztulok, nem csak a testem, de a lelkem is, a rég rothadtnak érzett lelkem újra érzem. Csak nevetek magamon akár az eszelősök. Kifelé a tükörben szinte nem is én vagyok, vagy épp ez az, annak a vonásai néznek vissza rám, aki voltam valaha.

Ágyam árulkodó jeleit hamar eltüntetem, majd a kicsi asztalhoz lépek, és az ott heverő vérpettyes papírra egy mondatot írok.

„Köszönöm, hogy eloldottad az utolsó láncot is.”

Ő tudni fogja, ez mit jelent, csak ő és senki más. Éjjeli szekrényem felé nyúlok, kiveszem belőle, amire szükségem van. Majd egy pohár vízzel beveszem nyugalmam. Többé senki nem fogja kihasznált testem újra birtokba venni. Boldog mosollyal adom át magam az örök álmok földjének, ami már régóta várt rám, és most végre elérkezem hozzá. Semmit sem bánok, és tudom azt is, hogy így a legjobb, nem csak nekem, de mindenkinek.

„Ez ugyan az, mint a játék, aminek nincs vége…

Kérlek, add fel ösztönöd

Bennragadtam egy ördögi kör hurkában

Hiba volt megbízni benned…” Before I decay

Epilógus

Csak most látom azt, ki is voltál te valójában, és csak most értem meg azt, hogy hogyan is éreztél, akkor, amikor késő, amikor már nem tudok szólni hozzád. Csak remélhetem, hogy megbocsátod, hogy a romlásba taszítottam valaha tiszta lényed.