Írta: Ayumi
Korhatár:PG
Műfaj: sorozat
Megjegyzés: még nincs szerzői megjegyzés...
Lebétázta: MeguRu
Ruki POV:
Egy-két ismerősöm is a fellépők között van, akikkel hasonló körülmények között ismerkedtem meg. Ezeket nevezi a normál ember úgy, hogy munkakapcsolatok. Nem is menetrendi járattal megyünk turnézni, hanem külön, bérelt géppel, bár az is előfordulhat, hogy a cég tulajdona, ezeknél soha nem lehet tudni. De ha jobban belegondolok: így a legjobb, mert szerintem semelyikünknek nincs olyan jellegű vágya, hogy egy csapat agyhalott fangörl egész úton zaklasson minket, bár annak is megvan a maga előnye. Vagy csak én vagyok ezzel így? Észre sem veszem naagy gondolkodásomban, hogy a többiek valamerre felszívódtak, és csak most tűnik fel az is, hogy a fellépőkön kívül senki nincs itt. Ezek komolyan képesek voltak lezáratni Tokió egyik legforgalmasabb légikikötőjét? De visszatérve a lényegre, nem láttam sehol csapattársaimat. A tömeget kezdem el vizslatni, és erősen szuggerálni, hogy hátha előtűnik a keresett személyek egyike. Mindhiába. Lábujjhegyre állva próbálom belátni a teret, mit egyáltalán nem könnyít meg 1,60-as testmagasságom.
- A kurva anyátokat ilyenkor! Hogy nektek mindig el kell tűnnötök, ha kereslek benneteket, basszátok meg! - morgolódok hangosan, miközben őket keresem.
- Mi van, mostanság már mindenkinek olyan mocskos a szája, mint nekem? - jegyzi meg egy mély, és kötözködő hang.
- Basszus, Kyo, te még ilyenkor se bírsz visszafogni az egódból? Ki akarna olyan lenni, mint te?- válaszol a költői kérdésre Kaoru.
Csak azt tudnám, ezek mikor kerültek ide.
- Nektek is helló - fojtom Kyoba a kikívánkozó válaszát. - Csak a banda többi tagját keresem a szememmel, az előbb még itt álltak mellettem, de most elnyelte őket a föld.
- Én az előbb láttam Aoit és Uruhát a dohányzónál - szól közbe Die.
- Kösz az infót! - biccentek felé, jelezve hálámat. - Hát, jó utat, ha addig nem találkoznánk - szólok még vissza.
- Viszont - hallom Shinya hangját, majd fejbiccentéssel elköszönünk egymástól.
Pár pillanatig habozok, a közelmúlt eseményeit szem előtt tartva, de talán még ők sem annyira elvetemült, kanos állatok, hogy ennyi, jobbára idegen ember előtt megdugják egymást. De lehet, naiv vagyok… belőlük még ezt is kinézném. Szóval ott tartottam, hogy megkeresem elveszett bandatagjaimat.
- Te meg hova mész, Chibi? - hallom a rókavigyorút.
- Most akartam indulni megkeresni benneteket. Hova tűntetek olyan hirtelen? - kérdezem a dobosunktól és basszerosunktól.
- De Ruki-chan! Itt mondtuk neked, hogy elmegyünk és iszunk egy kávét, de szemmel láthatóan ez a te agyadig nem jutott el - mondja Kai vigyorogva.
- Hagyd már, nem tehet róla, hogy nincs elég agya, hogy az új hangokat is feldolgozza, túlságosan lefoglalják a fejében zúgolódók.
- Köszönöm, Rei a mérhetetlen kedvességed.
- Ó… szívesen, máskor is.
Erre inkább nem mondok semmit. Röpke pár perc múlva - ez alatt negyed órát kell érteni - a hiányzó két személy is megérkezik. Asszem az előbb mégis helyes volt a megérzésem, de lehet, csak én kombinálom túl. Na, nem lényeg. Persze mire ezek a szerencsétlenek hajlandóak voltak előkerülni valamelyik sarok legaljáról, már régen a repülőn kellett lenni. Ez a mi formánk. Komolyan: már csak az hiányozna, hogy emiatt még a fejünket is leszedjék. Lehet, nem kellene az ördögöt a falra festenem? Emiatt a gép különböző részeibe voltunk kénytelenek ülni, amit talán nem is bánok annyira, mert tekintve, hogy nem tom meddig kb. napi 10-12 órát leszek ezekkel összezárva, nem árt kihasználni azt az időt, amikor úgymond egyedül lehetek. Persze Uruha és Aoi megtalálta a legfélreesőbb helyet. Vajon mit akarnak csinálni? o_O
Mikor meglátok egy üres helyet, egyből azt kezdem el tervezgetni, hogy miután olvasok egy keveset, a jobb vagy a bal oldalamon fogok először aludni. Ahogy közelebb lépek látom, ott ül Yomi.
- Um… - szólok halkan - szabad ez a hely? - kérdezem meg, a mellette lévő üres helyre mutatva.
- Persze. Ülj le nyugodtan - szemei ködösek az álmosságtól. - Á, Ruki-san! Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk összefutni legközelebb.
- Hát, mit ne mondjak, én se - közben pedig kényelembe helyezem magam az ülésben.
- Na és eljutottál már a szerelőhöz, akit ajánlottam neked?
- Nem, sajna még nem. Most fejeztük be az új lemezt, meg a turné, így utóbbi időben meghalni nem volt időnk.
- Ja, valahogy ismerős. Mi is jártunk már így, csak szerencsére nem most.
Fogalmam sincs miért, de olyanokról kezdek vele beszélni, amiről egy szinte teljesen idegennel nem szoktak, de vele tök jól el tudok dumálni és most nem a lemezről vagy a szerelőről beszélek. Fura, pedig elég nehezen nyílok meg bárkinek is. Nagyon jó fej ez a srác. Sajnálom, hogy eddig nem ismertem. Lassan 4 órája dumálunk mindenféléről, ha nem több, mikor érzem, hogy kezdek nagyon, de nagyon fáradt lenni.
- Hát, szerintem is - válaszolok előző kérdésére. - Te! Én kezdek nagyon álmos lenni. Mit szólnál, ha aludnánk egy keveset, úgyis lesz még elég időnk dumálni ezen a turnén.
- Anno… - kezdi zavartan. - Gondolatolvasó vagy, ugye? Pont erre gondoltam én is.
Ez kissé félelmetes, főleg, hogy a mai beszélgetés alkalmával már többször előfordult. Tök egy hullámhosszon vagyok vele. Vicces.
- Tudomásom szerint nem, de lehet, rám is ragadt valami a fanbiccsek telepatizmusából.
- Az jó. Nekem is adhatnál belőle - mondja röhögve, mondjuk én is röhögtem. - Jó éjt!
- Viszont!
Azzal fogjuk magunkat, és a lehető legkényelmesebben próbálunk aludni. Ez nem épp a legkönnyebb feladat egy alapjáraton nem fekvésre tervezett ülésben. Annak ellenére, hogy az előbb még marha álmos voltam, most rohadtul nem bírok aludni. Úgy döntök, zenét fogok hallgatni, addig se gondolok arra, hogy ez a rozsdás gépmadár le fog zuhanni a tengerbe. Most mi szarért kellett eszembe jusson? Na, ezért utálok én repülni. Járatom az agyam még egy darabig, majd az álommanó lefejel.
Nem tudom, ki a fene akar most hulla lenni, és ébreszt fel engem, de megbánja, ha nem hagy békén.
- Haggyá’, aludni akarok! - hessegetek egyik kezemmel, és fordulok a jó meleg és puha tulajdonképpen nem tudom mi felé, és belefúrom arcomat.
- Anno… Ruki-san… szerintem fel kellene kelned.
Álmosan pillogok fel a mellettem ülő Yomi felé, és ekkor tudatosul bennem, hogy rajta aludtam. TE JÓSÁGOS ÉG! Csak én tudok így beégni.
- Ne haragudj, véletlen volt, nem akartam… - kezdek bele a mentegetőzésbe.
- Ugyan, nem tesz semmit. Tudtad, hogy aranyos vagy, amikor alszol?
Oké, most már nem csak hülyén, de extra hülyén érzem magam. Minden vérem az arcomba szökik, ami biztos, meg is látszik rajtam. Ennyit a nagy és kemény Rukiról. Merem remélni, hogy nem látta meg, és hogy ez ne is változzon, zavaromban inkább elfordítom a fejem. Mikor már úgy érzem, nem olyan feltűnő arcom paradicsom színe, ismét felé fordulok. Arra viszont nem számítottam, hogy egyenest szemeibe kell néznem. Ugye nem figyelt az előbb?
- Etto… minek is ébresztettél fel?... Mármint nem úgy…biztos nem esett jól, hogy rajtad alszom… - kezdek el habogni mihelyt rájöttem, mekkora baromságot is kérdeztem az imént.
- Nem, semmi különös. Csak azért ébresztettelek fel, mert nemsokára landolni fogunk.
- Tényleg? - ilyen sokat aludtam volna?
- Hai.
És megszólal a gépies hang, hogy mindenki legyen szíves és csatolja be a biztonsági övét, mert landolni fogunk. A probléma mindössze csak annyi, hogy utálom, mikor a gép leszáll. A felszállás még hagyján, de a leszállás… Általában utálnak mellettem ülni ilyenkor, de most muszáj moderálnom magam. Nem akarom még ennél is jobban beégetni magam Yomi előtt. Egy pill. Miért is nem? Nem gondolkodhatok ezen túl sokat a leszállás miatt, így inkább beszélgetésbe kezdek, remélve, hogy az eltereli gondolataim.
Hogy a fenébe bír valaki épp ennyire unalmasan és álmosítóan beszélni? Mindig is csodálkoztam ezen. A hotel aulájában vagyunk, kb. egy órája legalább, de szerintem több is van vagy legalábbis nekem többnek tűnik. Azóta folyamatosan szövegel, hogy mennyire nagy öröm a számára ez az egész turné, meg hasonlók, ami az égvilágon senkit nem érdekel, de ő fontosnak érzi ezt pont most megosztani velünk, amikor is nemtom hány óra repülés és minimum három óra dugóban araszolás után csomagjainkkal megpakolva arra várunk, hogy megkapjuk a szobakulcsokat, kissé szétpakoljunk, lefürödjünk és aludjunk. Hát igen, ez a mi szeretett főnökünk. Talán meg kellett volna már szoknunk tőle, de akkor is! Könyörgök! Ennyire nem utálhat mindenkit! Már épp a harakiri gondolata kezd körvonalazódni bennem, amikor is szétnézve a teremben arra leszek figyelmes, hogy Kyo a bőröndjének támaszkodva horkol. Nem mondom: vicces látvány, pláne, hogy másodperceken belül az orrával fogja feltörölni a padlót. A tömeg fürkészésével szórakoztatom magam. Rá kell jönnöm, ezek pont annyira hibbant egyének, mint én, ha nem jobban. Satoshi a Girugameshből bandatagjával, Niivel Nintendózik, Hizumi a D’espairs Rayből azon van, hogy Hitsugit kikergesse a világból azzal, hogy folyamatosan piszkálja, Die és Toshiya egy félreeső sarokban épp letapogatósat játszik... Na jó, erről megint Aoi és Uruha öltözőbeli akciója ugrik be, aminek nagyon nem kellene. A többiek? A többiek meg vagy néznek ki a fejükből szidva és találgatva, hogy mikor lesz már vége ennek a tök értelmetlen szövegelésnek vagy csak a mellettük állóval fojtatnak eszmecserét, időnként diszkréten megfulladva a röhögéstől… És ebben a pillanatban billen ki Kyo - bőröndjével együtt - az egyensúlyából, nagyot csattanva az aula alapkövén. Konkrétan röhögőgörcs száguld át a termen, amit csak tovább emel az említett cifra káromkodása, valamint gyilkos pillantásai. Kissé fájhatott neki, asszem én is meglepődnék, ha így esnék el. De Tora se panaszkodhat, akinek a lábára esett Kyo súlyos bőröndje. Na, igen. Én megmondtam, én megmondtam. Ahogy így elnézek ezen a félelmebeteg csapaton, aminek persze én is teljes mértékig tagja vagyok, nagyon nem fogok ezen a turnén unatkozni. Majd meglátjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése