Történethez tartozó megjegyzések:
Nos, ez Madách - Az ember tragédiájának Gazettes átirata lesz. Az olvassa el leginkább, aki már olvasta az eredetit, máskülönben nem fogja annyira élvezni, de azért igyekszem. Nem fogom versnek írni szóval gommenne! ^_^Hát jó szórakozást! :3 Remélem azért tetszeni fog. *Szegény Madách forog a sírjában, de most mit csináljak? Majd egyszer elnézést kérek tőle is. Hi hi XD*
Az idők kezdetén történt. Nagyon-nagyon régen. Amerre csak a szem ellát csak szárnyak és fejek. Az angyalsereg katonás rendben áll, s néz az emelvényre. A mindent betöltő fényesség a távolt arany színekbe öltözteti, melytől valamiféle misztikus erő kerít hatalmába. A végtelen tömeg egykét dicséri az Urat, s annak művét, a világot.
- Tökéletes a világ melyet alkottál, ész és értelem együtt van meg benne. Dicsérjen téged a Föld és a nagy ég!- zengte a kórus, túlvilági hangon.
- Valóban, magam is így gondolom, s végre megpihenhetek. - teszi hozzá elégedetten az Úr trónjáról, miközben a dicsérő sereget méri végig. - Mondjátok, ti mit gondoltok erről? - kérdezi meg a körülötte lévő angyalokat.
Ők voltak a főangyalok. A legszebb, legerősebb és legtökéletesebb teremtményei az Úrnak. Különbek, mint a többi angyal. Ragyog a fényük, ám az Úréval így sem vehetik fel a versenyt. Gábor, Mihály, Rafael és Lucifer a nevük, ám mindőjük közül Lucifer a leggyönyörűbb. Sokkalta inkább hasonlít az Úrra, mint a többiek. Ott áll közvetlen a trón mellett.
- Ó Uram! - Kezdi Gábor főangyal - Te, ki a végtelent megteremtetted, mit mondhatnék mást, mint leborulok nagyságod előtt ó Eszme! - s térdre borult.
- Mindenség királya Te - folytatja Mihály főangyal is - ki az időt megalkottad, dicséretedre nincs illő szó, s csak alázatosan esem lábaid elé ó Erő! - térdre esik.
- Te, ki a Földet megalkotva - kezd bele Rafael arkangyal - életet lehettél abba minden tiszteletet és szeretetet megérdemelsz, ó Jóság! - ereszkedik térdre ő is.
Az Úr csak ül és várja a mellette álló Lucifer véleményét is, ám hangja nem töri meg a csendet.
- S te miért hallgatsz? Hozzád is szóltam. Talán azt hiszed, te különb vagy attól, hogy beszélj? - szól rosszallóan az Úr.
- Nincs mit mondanom, mert véleményem úgy sem akarnád hallani. - szól Lucifer.
- S mond csak mért nem? Nem érzed talán szépségét?
- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Azt hiszed Kai ezzel lenyűgöztél?
- Miért? Talán nem? Hisz minden együtt van a világban, s régóta benne élt már.
- Mondhatom azt, amit az ostoba angyalhad, ám az nem én volnék. Alkotásod értelmetlen, és nincs miért dicsérnem. - szól teljes nyugalommal.
Az Úr persze ezt nem díjazza. Felháborodással néz a mellette álló angyalra, aki természetesen veszi ezt. Az angyalhad elhűlve figyel, s várja nem titkolt izgatottsággal és sértődöttséggel a következményeket.
- Hogy merészeled? Azt hiszed, mindent megtehetsz? - förmed rá az Úr - Te is az anyagból vagy, s hol voltál ezelőtt?
- Nem, nem hiszem. De ezt a kérdést én is feltehetném. Az ős tagadás vagyok, kezdettől fogva létezem. Ezt a sereget te alkottad, s nekik kell is dicsérni téged, de tőlem ne várd el ezt, mert nem teszem. Hiába győztél le korábban, de most új erővel harcolok ismét. Ott vagyok és voltam is ahol te is és még hódolnom kellene előtted?
- Ha így állunk, akkor tűnj el! Megsemmisíthetnélek, de nem teszem Reita, barátságunkra való tekintettel. Helyette inkább száműzlek a Földre, lásd milyen a küzdelem. Lent pedig a magány fog emészteni, s láncaid nem rázhatod le.
- Kai ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. Követelem, ami jár nekem, add ki a jussom!
Az angyalok közül egynek hallgatva ezt a veszekedés meghűlt ereiben a vér. Legszívesebben odarohant volna és elhallgatta volna Reitát, hogy ne rontson jobban a helyzetén tovább, és hogy ne ez legyen a vége.
- Hm…rendben - beszél gúnyosan az Úr - legyen meg a kívánságod. A Földön van két fa megátkozom, és tied lehet.
- Ó, micsoda nagylelkűség! De meglásd, ezzel a talpalatnyi földdel megdöntöm világod.
Elindul a trónteremből kifelé és az angyalsereg káromló szavai kísérik, melyek felváltva magasztalják az Urat, és átkozzák Lucifert. Reita befordul az egyik folyósóra, de hirtelen valaki a falnak nyomja.
- Mi az miért jöttél utánam? - kérdi gyengédséget erőltetve idegességébe.
De választ nem kap, helyette vadul tapad a szájára egy másik ajak. Nyelveik vad és csillapíthatatlan táncba kezdenek, mely mind többet követel magának. A csók azonban megszakad.
- Miért akarsz engem itt hagyni? Talán másra is szükséged van?
- Nézd Rafael, ezt te nem értheted.
- Igazad van, nem érthetem, de kérlek! Ne akarj engem egyedül hagyni! Nekem szükségem van rád! Kellesz nekem érted! Ha más miatt nem is, értem… kérlek, gyere vissza… ha most még vissza… vissza akarnál jönni Kai-sama biztos megbocsátana, és…és…akkor… - már a sírás határán volt, egy-két könnycsepp ki is csordult a szeméből.
Reita gyengéden megcsókolta és letörölgette az arcát, majd mélyen a szemébe nézett.
- Kérlek, ne menj el tőlem. Te vagy az egyetlen, aki kell nekem és nélküled én nem tudom hová legyek. Az együtt töltött órákért…
- Ne haragudj rám Uruha, de most már nincs visszaút. Innen már nem táncolhatok vissza, hogy „bocs, de tévedtem, ugye nem baj, ha visszajövök?” Ilyen nincs Ruru. Nagyon sajnálom. Gommen asai!
- De ezt nem teheted velem, szeretlek, és nem akarlak elveszteni.
- Tudom Ruru, de én sem tehetek semmit. - megcsókolja a könnyes szemű angyalt - Sayonara aishiteru!
Azzal pedig elindul a kijárat felé. A kétségbeesett arkangyal szoros ölelésével még megpróbálja visszatartani a távozót, de az kiszakad a karjaiból, és nehéz szívvel kilép a mennyei palota kapuján…
Fejezet vége:
Jobb lett, mint vártam. Kommentet kérek mellékelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése