Írta: Ayumi
Korhatár: PG
Műfaj: sorozat
Megjegyzés: Hát, ez a fejezet kicsit hosszabb lett, mint az eddigiek, de ígérem, nem túl gyakran fog előfordulni *elbújik, mielőtt még valaki lelőné* Egy-két új szereplő is belekerül, később még fontos lesz. És jut eszembe: hamarosan lesz eksönös rész is, mert Wikku tényleg fel fog nyársalni, pedig nekem kellene megennem őt. Ementáli. Viszlát legközelebb, és nyugodtan véleményezhetitek is a történetet, nem foglak megenni! *már ebédelt* Sayonara!
Lebétázta: MeguRu
Kyo POV:
A jól megérdemelt pihenés. Egyszerűen imádom. Itthon tespedek, már dél van, én meg eddig csak a lábujjaimat mozdítottam meg. Most fejezetük be az új nagylemezt, és ilyenkor mindig kapunk két hét szünetet. Most vagyok itthon második napja. Azon gondolkodom, el kellene utaznom valamerre, de fogalmam sincs, hova. Na, mindegy. Az elkövetkező órákban majd döntök. Most inkább még alszom egy keveset. Hirtelen idegesítő hang csapja meg a fülem, mondanom sem kell: a szívbajt hozza rám. Hiába húzom magamra a takarót, a zajforrás csak nem akar megszűnni, így kénytelen vagyok felvenni a mobilom. Az ütő megáll bennem, mikor meglátom drága jó menedzserünk nevét a kijelzőn, hogy fordulna fel ilyenkor. Ennek nem lesz jó vége, látom előre, de azért lenyomom a gombot és beleszólok szívből jövő kedvességgel.
- Mi a francért hívsz fel ilyenkor?
- Neked is jó reggelt, Kyo-san! Ne haragudj, amiért a szabadságod közepén zaklatlak…
- De haragszom, és ha nem nyögöd ki gyorsan, mi a fenéért hívtál, levágom a telefont, és nem fog tovább érdekelni.
- Csak nyugi! Be kellene jönnöd a stúdióba… - nem hiszek a fülemnek, ez most komolyan dumál ilyen hülyeségeket?
- Hogy mi?! Te normális vagy?! Be vagy szívva? Nem fogok bemenni stúdióba a szabim kellős közepén. Ezt el lehet felejteni! - mondom már kissé nyugodtabban. Totál meg lehet zakkanva, ha azt hiszi, rá tud venni.
- Pedig be fogsz jönni, mert ha nem, Kaoru ki fog herélni - röhögi el magát.
Nekem pedig be kell látnom, hogy ez tényleg így van. Képes lenne rá, amilyen elvetemült állat bír lenni időnként. Nem tehetek mást, mint engedek a terrornak, lévén, a golyóimra még szükségem van, de ezért még valakit kinyírok, komolyan mondom. Sóhajtok egy nagyot, majd beleszólok.
- Hányra menjek be? - szólok lemondóan.
- Egyre hívtam a többieket, szóval addigra érj ide! - hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Ezt ugye direkt csinálod velem?! - egy szép napon meg fogom fojtani.
- A kiabálás helyett inkább készülj! Mert a végén el fogsz késni - a vonal megszakad.
Fúúú… eskü ki fogom nyírni, megfojtom… mi egymás, ez tényleg nem igaz. De be kell látnom, ha nem kezdek el készülni, soha a büdös életbe nem fogok elkészülni, így se biztos, hogy időben beérek. Nagy nehezen kilépek a robbanás helyszínére emlékeztető lakásomból, és kocsiba ülök. Kész csoda, mert nem karamboloztam, és tíz perccel korábban értem be. Túl sok kávét ihattam? Előfordulhat.
Az öltözőbe lépve azzal találom szembe magam, hogy Die és Toshiya egymás torkán próbálják lenyomni a nyelvüket. Ezeken sohasem lepődtem meg. Nem mondom: izgató látvány. Már egyszer beszálltam hozzájuk, de rájöttem, hogy nem vagyok közéjük való, bár akkor mindenki nagyon élvezte a dolgot. Zavartan néznek felém, mikor észreveszik, hogy nincsenek egyedül a teremben. Toshiya már szállna is ki Die öléből, és kezdene magyarázkodni, hogy ez nem az, amire én gondolok, de rájuk sem figyelve csak legyintek.
- Miattam ne zavartassátok magatokat. Mindjárt végzek, és már itt sem vagyok - majd kilépek a helységből.
Lefogadom, hogy pislogtak párat, leginkább azért, mert nem szóltam be, jó szokásomhoz híven. Sokkal fontosabb, hogy a drága menedzserünk megszívatását kiagyaljam a ma reggeliért.
Komótosan belépek a próbaterembe.
- Ohayo! - köszönnek hangosan a bent lévők.
- Hello… Na, mi a rohadt életért kellet a szabadságidőmben berángatni ide akaratom ellenére? - dobom le magam a kedvenc fotelembe.
- Már megbocsáss, de egyedül jöttél ide, szóval nem rángatott senki - vigyorog Kaoru, lévén tudja, hogy vele lettem megfenyegetve.
- Ha-ha-ha... kurva vicces vagy ám.
- Elmondom, amint a többiek is megérkeztek - szól a menedzserünk.
- Ja, hogy ők... épp az öltözőben - vigyorodok el. - Hát el va…
- Itt vagyunk - szakít félbe Toshiya.
A francba, hogy elrontja a szórakozásom. De mielőtt még visszavághatnék, megint beleszólnak. Ezt én már nem sokáig fogom bírni.
- Nos, tudom, hogy senkinek nem volt kedve ma bejönni, de egy nagyon fontos dolgot kell tudatnom veletek. A bandát meghívták egy hatalmas kerettel rendelkező VK fesztiválsorozatra, melynek során egész Japánt, Amerikát és Európa nyugati felét is bejárjuk. Ez az első hasonló méretű rendezvény és rengeteg zenekar fog fellépni, régiek és újak egyaránt. Gyakorlatilag a legnagyobb nevek.
Tágra nyílnak a szemeink a csodálkozástól. Sok mindenre gondoltam, csak erre nem.
- A probléma mindössze csak annyi, hogy az egész turné jövő héten indul. Ez azt jelenti, hogy a szabadságotokat megszakítva turnézni mentek - közli, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Na, álljunk csak meg egy szóra! Mi az, hogy a szabadságunkat meg kell szakítani?!
- Bocs, de erről nem én döntök. A főnökség már eldöntötte, mi több: a legtöbb dolog már félig készen áll az indulásra is. Ez van. Nekem viszont mennem kell, holnap pedig próbálni fogtok, és eldöntitek a dalok sorrendjét. Sayonara!
És… és… lelép minden további magyarázat nélkül. Mondom én, hogy meg kell fojtani. Egyre erősödik bennem a gyanú, hogy öngyilkos akar lenni… Asszem most nekem sem ártana mennem, mert, ahogy így elnézem Kaourut, mindjárt kiugrik a bőréből, és olyankor végzetesen hülyévé válik. Sajnos már túl késő, mert jóllakott óvodás vigyorral közelít felém, ami sohasem jelent jót. Szegény én…
* * *
Yomi POV:
Mikor megcsörren a telefonom, majdnem leesek a kanapéról. Na jó, mit keresek a kanapén? Tudomásom szerint az emberek általában az ágyban szoktak aludni. A telóm viszont csak nem akarja abbahagyni a vinnyogást, így kénytelen vagyok felvenni.
- Moshi-moshi - szólok erőtlenül a készülékbe.
- Hallom megint kómás vagy, de csak szerettem volna szólni, hogy a főnök azonnali hatállyal berendelt bennünket - mosolyog.
- Ezt most ugye csak szívatásból mondod nekem, Sakito. Azt ígérted, ma pihizhetek! - kezdek el hisztizni, mert annyira fáj minden, még a nem létező tagjaim is.
- Ne nyafogj! - röhögcsél a mobilba. - Most az egyszer nem én voltam, ne engem hibáztass! Inkább kapard össze magad, mert egy óra múlva itt Kell, hangsúlyozom: KELL lenned, nem úgy, mint legutóbb.
- Jól van, na! Véletlenek előfordulnak - vágok durcás fejet.
- Véletlenek igen, de nem folyamatosan. De attól még nem leszel készen, hogy velem beszélgetsz, és a végén még rám kened, hogy nem hagytalak elkészülni.
A francba, hogy mindig rájön a terveimre. Leteszem az elnémult telefonomat az asztalra és csigaléptekkel megyek a fürdő felé. Tegnap este túl sokat ittam, és annyira részegen értem haza, hogy nem jutottam a kanapénál tovább. Pedig emlékeim szerint nem is ittam egy-két üvegnél többet. Kezdek elpuhulni…Amúgy meg tuti, Sakito keze van a mai próbában. Túl jó kedve volt ahhoz, hogy ne legyen semmihez sem köze.
A vízcseppek gyorsan peregnek le testemről, kimosva belőlem az álmosságot. Kb. most jövök rá, hogy nekem kurvára sietnem kellene, mert különben megint azzal fognak szívatni, hogy azért nem bírok időben felkelni, mert megint a ribancaimmal szórakoztam. Az oké, hogy egyszer-kétszer előfordult már, és ezért nem bírtam felkelni reggel, de nem folyamatosan, és mióta egy ilyen alkalommal feljöttek megnézni, nincs-e semmi bajom, egy lengén öltözött hölgy nyitotta ki nekik az ajtót, egy másik pedig a nappaliban volt, azóta nem hagynak békén.
Na mindegy, amilyen gyorsan csak tudok, felöltözök, és már futok is le a kocsimhoz. Egy kisebb kerülővel elkerültem a legforgalmasabb pontokat, így nem kerültem dugóba sem. Hát igen, aki tud, az tud.
- Na mi van, a kurváidat ma hamarabb hazaküldted? - jött köszönés helyett az epés megjegyzés.
- Neked is szép jó reggelt, Hitsugi! Örülök, hogy megint találkozunk.
- Részemről a szerencse - vágja rá.
Ez amolyan rituáléféle. Minden reggel előbb vagy utóbb elkezdjük egymást ilyen hülyeségekkel bombázni. A környezetünk már megszokta, de időnként kiakadnak rajta. Nem értem, miért.
- Ma reggel inkább ne kezdjétek el. Túlfáradt vagyok ma a ti agymenéseteket elviselni - szól közbe Ni-ya.
Ebben csak az a szép, hogy általában ő a harmadik személy, aki beszáll az ökörködésünkbe.
- Ha kiszórakoztátok magatokat, akkor talán elkezdhetnénk.
- De mit is pontosan, Sakito? - néz ártatlanul Ruka.
Sohasem bírtam rájönni, hogy szorulhat valakibe ennyi ártatlanság, mert bármit csinált, képes volt úgy előadni, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Épp ezt szeretném elmondani, feltéve, ha mindenki hajlandó volna rám figyelni! - mutat felénk, mire mi befejezzük a beszélgetést.
- Szal…az van, hogy meghívtak mindet is egy hatalmas koncertkörútra Japánba, Amerikába és Európába is. Több bandával együtt kell majd zenélnünk, akik a VK színtér legnagyobb nevei.
Ez a mai nap legjobb híre. Alig bírok hinni a fülemnek. Ahogy így elnézem, mindenkinek elég nehézkesen megy az információk megfelelő feldolgozása. Nem is csoda.
- De hát ez remek hír! Meg kell ünnepelnünk! - jelenti ki Hitsugi.
Egyet kell vele értenem, ezért csak bőszen bólogatok, de sztem mindenkinek bejön az ötlet.
- Okés, csak előbb beszéljük meg a részleteket... Mellesleg erre már én is gondoltam - vigyorodik el Sakito.
Végül megdumáljuk az apróbb részleteket, aztán irány a kedvenc szórakozóhelyünk. Itt aztán találkozunk a Girus srácokkal, akikről, mint kiderült, ugyanúgy ünnepelni jöttek, mint mi. Ők is jönnek a turnéra. A hangulat innentől rohadt jó és az üvegek csak ürülnek és ürülnek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése