Mielőtt még megköveznétek, itt az következő rész is, és hogy lássátok milyen aranyos vagyok *szakad a flafon, deminim reped*kis meglepit is tartogat. Jó olvasást hozzá.
RukiPOV:
Mennyi lehet most az idő? Sötét van tehát vagy éjszaka van hajnal, semmit nem látok. Oké ott van az óra, vagyis azt hiszem, azaz úgy emlékszem, csak semmit nem látok belőle. Próbálom figyelni egy darabig, mire kiveszem, hogy nagyjából merre kell tapogatóznom a lámpához. Felkapcsolom, és eszerint az izé szerint most hajnal fél három van. Legalább van még időm egy keveset pihenni, mert nagyjából úgy érzem most magam, mint akin átment egy méretes úthenger. Nem kell sok, és már ismét az igazak álmát alszom.
Nem tom ki vagy, de igazán békén hagyhatnál, mert aludni akarok. Nem, nem kell rázogatni, mert én aludni akarok és nem felkelni, és ne szólongassál, mert még mindig nincs kedvem hozzád, akárki is vagy. Nem akarsz még elmenni? Egészen véletlenül sem? Naa, hagyjál engem, és inkább piszkálj mást! De hiába rimánkodom magamban nem hagy békén az illető.
- Haggyá békén! - és elhessegetem az ébresztgető kezet morogva, és magamra húzom a takarómat.
- Rukii…- rázogat finoman a nem tom, asszem hogy halálraítélt, nem, oké ez már biztos.
Hiába morgok, és játszom, hogy nem vagyok ébren az illető továbbra sem hagy békén, szóval lehet, hogy nem ártana felkelni, pedig nincs olyan porcikám, amelyik szeretné, még csak elvétve sem akad. Talán felkelek, elzavarom, és alszom tovább. Tökéletes terv.
- Nehhh…muszáj???
- Igen Chibi, muszáj.
Kénytelen kelletlen kinyitom szemeim, és kis idő elteltével egy kendős szőke fejet látok meg, a kis idő olyan 5 percet jelent, ha nem többet.
- Reita, hát te? Hogy-hogy itt? - pislogok nagyon-nagyon laposakat.
- Jöttelek felkelteni, mert biztos vagyok benne, hogy nem tudod, hogy ma indulunk tovább, és gondolom a cuccaid szeretnéd hozni, amit nem árt előtte össze is pakolni.
Na igen, kicsit szét tudok pakolni, és hát nem kis ideig szokott tartani mire összeszedem a cuccaim. Vá..várjunk csak egy pillanatot!
- Mi van??!! Ma megyünk tovább?! - nézek olyan döbbenten amennyire csak tőlem telik.
- Igen, pont ezt próbálom elmondani.
- És én hol voltam mikor ezt mondták? - kezdek kiakadni.
- Elvileg te is ott voltál, de hogy mire figyeltél azt én honnan a gyászból tudjam? - jelenik meg egy kesernyésen gúnyos félmosoly szája szegletében szinte észrevehetetlenül, amit nem tudok hova tenni. - Jah, és hogy szóljak, kb. fél órád van rá, hogy összeszedd magad, mert kaja után egyből megyünk is.
- MI VAN???!!! EZT MOST UGYE NEM MONDOD KOMOLYAN???!! - pattannak ki a szemeim és mászok szinte az arcába - Mi fenének nem keltettél fel előbb????
- Mit gondolsz, mit csinálok itt majd fél órája??!! - oké, nekem most vörösödik el a fejem, basszus...nem hiszem el…
- Anno…gommene, csak kicsit kómás vagyok reggelente…- vakargatom meg a tarkómat immár visszaülve az ágyra, és az iménti kirohanásomtól zavarban - csak…anno…etto…köszi hogy felkeltettél. - fejezem be nagy nehezem a mondatot.
Elkezd kuncogni, én meg vöröslő fejjel nézek rá, hogy mi olyan vicces, ez inkább végtelenül abszurd meg ciki de NEM vicces.
- Nyugi van Chibi. - kuncog tovább, kezét pedig vállamra teszi - Nem történt semmi. De én asszem megyek, mert nekem is van még pakolni valóm.
- Am…jól van, és köszi szépen. - basszus, de szeretnék elsüllyedni.
Fogja magát, és kimegy, de nem telik el 20 másodperc újra nyílik az ajtó.
YomiPOV:
Reggel az óra csörgésére kelek, de szerencsére nem vagyok annyira fáradt, hogy még 5 percért rimánkodjak. Könnyen kelek, a kevés szétpakolt cuccom pedig kicsit összébb rendezem. Az órámra pillantok, és úgy döntök, hogy lassan ideje lenne a kis álomszuszékot is talpra rázni, mert, ahogy az este kinézett a szobája, azt nem két perc lesz összepakolni. Fogom magam, és kilépek a szobámból, és egyenesen Ruki szobája felé veszem az irányt, és kicsit sem csodálkozom, mikor az emelet lépcsőfordulójában Kyoval futok össze.
- Szép jó reggelt! - köszönök rá.
- Reeeggelt. - ásít egy akkorát, hogy a gyomráig lelátok, mert ugye a kéz a száj elé az luxus.
- Hú, nem vagy te egy kicsit fáradt?
- Nem épp stiptizelek nem látszik?
- Jól van na, költői kérdésnek szántam. - erre nem mond semmit csak morog egy sort akár egy morcos kutya vagy inkább egy patkány.
Nem sokkal később szíveskedik informálni, hogy azért van ilyen hullaállapotban, mert szinte semmit nem bírt aludni. Velem is volt már ilyen, csak nem konc után, szal megértem, hogy ki van. Azért az érdekelne, hogy miért nem bírt, de van egy olyan érzésem, hogy ezt nem fogja az orromra kötni, nála meg jobb nem faggatózni.
Benyitunk a szobába, mert mind a ketten biztosra vesszük, hogy még alszik, és kicsit furcsáljuk is, hogy nagyot tévedtünk. Ruki teljesen ébren van, bár az hogy mennyire kómás, na az süt róla.
- Jöttünk felkelteni,- szólalok meg-, de úgy látszik, már nem kell. - mosolyodom el, közben meg bemegyünk az ajtót is becsukva magunk után.
- Am…nem, de úgy látszik ma reggel ez mindenki kedvenc elfoglaltsága. - húzza vigyorra ajkait.
- Mindenki??? Mármint? - kérdez rá Kyo.
- Nincs egy perce hogy Reita kiment a szobából. Ő keltett, és közölte, hogy ma megyünk tovább. Ti tudtatok erről?
- Jah. - válaszol röviden, és megrándul a keze - Ezért is jöttünk felkelteni. Nem megbántásként, de ekkor kupit régen láttam már.
- Kyo… tehetsz egy szívességet, és kussolhatsz. - vágja rá durcás ovis fejjel - Egyébként is csak turnékon vagyok rendetlen, máskor soha. És nem kell leszólni!
- Aham, és most azt várod, hogy ezt el is higgyük? - kérdezek a röhögés szélén.
- Egyértelmű nem? Nekem csak hinni lehet. - áll a röhögés szélén már ő is - És mivel tudom, hogy nekem csak hinni lehet, most azt is el fogjátok hinni, hogy nektek segítenetek kell nekem összepakolni. - szuggerál minket, mire Kyo hangos röhögésben tör ki.
- Na, abból nem eszel Chibi, Kyo vagyok nem egy madár. - na itt már én fulladozom.
- Chiibiii???!!! - mereszti a szemét - Akkora vagyok, mint te sőt, még két centivel magasabb is, szal egy büdös szavad nem lehet, inkább én chibzhetnélek le téged.
- Azt próbáld meg, mert az ablakon váglak ki.
- Cööö… na persze, ugyan annyit kapnál értem, mint másért, sőt még többet, mert én egy sztár vagyok.
- Az tök jó, és akkor a sztárbácsi össze is pakolhatja a saját cuccait. Amúgy már azt fontoltam, hogy segítek neked, de mivel egy sztár megoldja maga…- ez az, amikor én már csaknem a földön fetrengek a röhögéstől, az meg még rátesz, amilyen fejeket vágnak. - Te meg mit röhögsz ott? - de már ő is szakad Ruki fején.
- Ne már, na nem mondtam semmit! Naaa….- boci szem effektus 1000%-ban.
- Késő! - préselem ki magamból.
Ruki szenved, de röhög mi meg pláne. Így kell ezt. Végül megígérjük, hogy negyed óra múlva visszajövünk és segítünk neki pakolni, csak előbb a sajátunkkal végzünk.
- Azért ne fulladjatok bele! - kiállt utánunk, amit én spec nem tok mire vélni.
Ahogy ígértem nem sokkal később visszamentem, lévén nekem nem sok pakolni valóm volt hátra, de nem sok értelme volt, mert fogalmam sincs hogy-hogy, de mire visszaértem majd minden el volt pakolva.
- Hát ez meg…??? - nézek szét csodálkozva.
- Végeztem a pakolással, a többit majd reggeli után.
- Mi van titkon speedezel? Hogy a szarba csináltad?
- Pro vagyok! - röhögi el magát - Ennyi!
- Jah meg szerény is, de vigyázz a plafonnal.
Mindketten röhögünk, és megtudom, hogy már elég nagy gyakorlata van abban, hogy gyorsan kell pakolnia, csak nem szeret pláne egyedül, mert akkor mindene gyűrött lesz. Ezzel én is így vagyok, de nem lényeg, és hogy azért sikerült neki gyorsan összeszednie magát, mert nem csak felkelt, hanem fel is ébredt hála nekünk, és nála az tart hosszabb ideig. Random infók by Ruki.
- Értem. Na, akkor húzzunk le enni, mert éhen döglök, Kyo meg majd jön, de felőlem össze is szedhetjük út közben.
- Menjünk el érte, még a végén neki esik a torkunknak, ha nem. - mondja.
- Jah akár egy vérszomjas patkány!
- Milyen patkány? - néz furcsán az épp belépő Kyo.
Rukival egymásra nézünk, és szakadni kezdünk a röhögéstől. Mikor Kyonak is mondjuk, kicsit furán néz.
- Ha lehet, akkor baszódjatok meg! Húzzunk inkább enni.
- Menjünk. - jelentük ki egyszerre, röhögve még ezen is.
KyoPOV:
Nos, finoman fogalmazva is utálok utazni. Nagyon, és ezért utálom, amikor fél napon keresztül zötykölődünk egy rohadt autóbuszban. Ettől egy kicsit harapós leszek minding. A banda ilyenkor tudja, hogy jobb meghagyni velem szemben a három lépés távolságot, és nem ajánlatos hozzám szólni. Fura, mert ma nincs kedvem senkivel összeveszni. Van egy olyan érzésem, hogy ma még valami nagyon jó fog történni, de ezen csak röhögök, mert nagyon nem vagyok az optimizmus híve. Mindig is inkább a realizmusnál vagy a pesszimizmusnál maradtam, inkább az illik hozzám. Az a durva az egészben hogy alig aludtam ennek ellenére viszont nincs rossz kedvem. De végül is mindegy, mert ma nem akarok senkit kettéharapni, nem úgy, mint ilyenkor úgy általában, meg az életem 80%-ában, a maradék 20-ban meg alszom.
- Kyo…- áll elém Toshiya nem kicsit parázva, hogy mennyire akarom keresztbe lenyelni - el…elkérhetném a telefonod, szükségem volna egy számra belőle.
- Jah, tessék. - nyújtom neki oda.
Nyugodt szívvel adom neki oda, mert olyan részéhez, amihez nincs köze úgysem férhet hozzá, mert volt annyi eszem, hogy korábban lejelszavaztam miután valamelyik idióta barom egyszer lenyúlta telepakolta minden hülyeséggel az persze, hogy bekrepált valami égő kép kis vírusos izétől, és mint ilyen mindenkinek tovább küldte a beszerzett szart. Toshiya meg bambán mered rám, hogy nekem mi a bajom, mert ilyenkor a minimum egy rosszindulatú beszólás. Valósággal le van fagyva.
- Most akkor mégsem kell? - kérdezem meg végül, mikor már elegem van abból, hogy előttem áll, és bambán bámul.
- De-de csak azt hittem rosszul hallok. - erre mélyet sóhajtok, mert tudom, hogy most mi jön - Nem nagyon szoktál ilyen lenni, pláne nem mikor busszal utazunk.
- Nézd Tocchi, csak azért nem haraptam még le a fejed, mert ma jobb lábbal keltem, és jó a kedvem, de van annyira labilis ez az állapot, hogy ha tovább fárasztod az agyam, akkor elmúlik, és neked akkor annyi. - és mindezt normális hangnemben mondom el, ami szintén nem épp az én jellemzőm, de azt hiszem, hogy ezentúl ezt is használni fogom, mert most még jobban bepánikolt mint szokott. Jön, hogy kiröhögjem csak akkor oda a hatás, azt meg nem fogom hagyni. Végül elintézi, amit akart visszaadja a telefonom és utána békén hagy. Nem is bánom, mert ha elemében van, akkor nála lefárasztóbb ember nem létezik ezen a koszos sárgolyón.
Kinézek az ablakon, és kicsit csodálkozva veszem tudomásul, hogy már alkonyodik, vagyis nem olyan sokára meg fogunk érkezni. Ezek szerint elaludhattam, de nem is baj, mert este amúgy sem tudtam. Rám nagyon nem jellemző módon kattogott az agyam mindenről, de a legtöbbet a jelenlegi helyzetről, hogy mihez és hogyan kezdek. A probléma csak annyit, hogy a fogaskerekek üresen kattogtak, és nem volt benne megoldás a dologra a kiadott eredmények között, szóval csak annyit értem el, hogy kialvatlan vagyok, vagyis voltam, mert már nem.
Imádom mikor igazam van, és általában az van. Fél óra nem telt el és már itt is vagyunk. Lehet hogy lottóznom kellene. Tiszta megkönnyebbülés kiszállni a gördülő balesetveszélyből, mondjuk ilyen sofőr mellett ez még inkább inkább igaz, és végre a lábam rendesen ki tudom nyújtani. Kaoru bemegy, majd mindenki követi. Persze a halban gyülekező, mert a főnök beszélni akar nekünk. Az még mindig nem zavarja, hogy a kutya nem kíváncsi rá, és állítom az ittlévők 90%-a már nem egyszer a pokolra küldte, de asszem hogy ez őt nem zavarja, vagy ezt élvezi, nem tom. Szememmel próbálom a két idiótát megkeresni, csak nem látom őket sehol. Na ez az én formám.
Fél órában, ami komoly rekordnak számít nála, mert össze tudja ennyiben foglalni a rizsáját, elmondja, hogy ma este szabadok vagyunk, és holnap lesznek a koncertek. Oh yeah, ma akkor bepótoljuk a múltkorit, ebből most nem adok. Már alig várom. Talán még valami jó is lesz ebben a napban.
RukiPOV:
Szokatlan csendben telik az utazás. Most vagy én képzelődöm, és kicsit fagyos a hangulat. Senki senkihez nem szól és mindenki elvan magával, ami azért ilyen szinten nem jellemző. A másik meg nem kicsit van egy olyan érzésem, hogy valamiért neheztelnek rám, de az is lehet, hogy csak üldözési mániám van. Tőlem jelenleg még az is kitelik.
Wááh végre kiszállhatok. Komolyan kb. olyan volt a hangulat, mint valami kriptában. A nyomasztó nem a legjobb kifejezés rá. Az előtérben a főnök megint hajlandó előadást tartani, amihez inkább nem fűznék semmit, mert a végén még én járom meg. A szabadnap hallatán egyből az ugrik be, hogy ma este se leszek józan, meg Kyo és Yomi gondoskodnak erről. Megkapjuk a kulcsokat, és kereshetjük a szobát is. Nem tudom, hogy a véletlen műve-e de a Dir en Grey, a Nightmare, és mi is egyazon emeletre kerülünk, nem mellesleg egymás mellé is. Alig érek be a szobámba, és kezdek el kicsit kipakolni, Kyo a kopogtatást mellőzve beront, maga után ráncigálva a kapálózó Yomit is.
- Neked is szia! - köszönök rá mielőtt még elkezdené - Kopogni talán?
- Minek, csak most jöttél szal tuti, hogy nem fogsz neki állni kiverni a farkad, vagy valami ilyesmi.
- Tudod mit? Inkább azt mond, hogy miért jöttél és rángattad magaddal szerencsétlen Yomit is.
- Azt én is szeretném tudni, hogy miért törted ki csaknem a nyakam. - mondja immár befejezve a halk, röhögés okozta fulladozást.
- Jah azt még nem mondtam? Na mindegy, csak annyi, hogy ma este elmegyünk bepótolni a múltkorit, nincs appelláta!
- Fogadni mertem volna, hogy erről van szó, de rendben. - vigyorgok, mert már alig várom. - Yomi?
- Mikor voltam én bármi jónak elrontója?
- Tudnék pár esetet felsorolni. Például mikor egy céges bulin…
- Kyo, ha még egy szót szólsz, közelről nézheted meg a halakat a tengerben.
- Itt nincs is tenger te idióta.
- Részletkérdés, amúgy meg van medence, és nekem az is bőven megteszi, majd veszek bele neked döglött halat is, hogy ne unatkozz.
- Mikor indulunk? - vágok közbe, mielőtt még ezek itt esnek egymásnak, amúgy is nincs kedvem a vért pucolni a szőnyegből.
- Am…óra múlva?
- Oké! - vágjuk rá egyszerre Yomival.
Még dumálunk pár szót, aztán magamra hagynak. Érdekes lesz ez a kis iszogatás. Bár azt azért remélem, hogy most legalább valaki megjegyzi az útvonalat, azért nem akarok egy árokban vagy egy padon felébredni, gyanítom nem lesz akkora szerencsék, mint legutóbb.
Csoda, hogy ez alkalommal senki nem késik, mindegyikünk időben az előtérbe ér. Yomi meg is jegyzik, hogy most kivételesen milyen pontos vagyok, én meg cserébe melegebbre küldöm.
- Amúgy Kyo…azzal ugye tisztában vagy, hogy még jövök neked egy seggberúgással?
- Nekem? Nekem ugyan nem. Tuti összekeversz valakivel, pedig engem lehetetlen…most meg vagyok sértődve.
- Oh te szegény…csak meg ne sajnáljalak! - vágok vissza - A reggeli beszólás miatt. Rémlik már valami?
- Nekem ugyan semmi. - röhög.
- Javaslom a kavintont, bár az elmebetegeken nem hiszem, hogy segít, de egy próbát tehetsz azért.
- Cöö…mintha te nem lennél az.
- Én egy szóval nem mondtam, hogy az lennék, de hogy te már képzelődsz is…nem lesz ez így jó… - mondja Yomi vigyorogva.
Kb. ilyen stílusban szívatjuk egymást végig, ahogy az utcán haladunk. Amíg kooperációban rá nem mutatunk egy igazán szimpatikus bárra. Na, ezen megint csak röhögünk, és természetesen így is megyünk be, a benga kidobó ember meg olyan szemekkel nézett, hogy komolyan az az érzésem volt, h le akar gyilkolni. Leültünk egy kicsit félreesőbb asztalhoz, Yomi pedig rendelt. Vagyis ha ezt rendelésnek lehet egyáltalán nevezni.
- Mivel kezdünk?
- Maradjunk a hagyományoknál, és kezdjünk sörrel. - mondom.
- Okés, én majd rendelem. - és elkezd hadonászni a pincércsajnak.
- Yes? - mondja a nő.
- Wííí wantü tű orderű tríí bearű.
A csaj néz…és néz, mereszti a szemét, és mindig néz miközben látszik rajta, hogy csaknem elröhögi magát.
- Okay. - és elhúz, de látszik, mennyire erőlködnie kell, hogy ne törjön ki belőle.
- Inkább hanyagold az angolt. - nem mintha az enyém jobb lenne, de azért mégis.
Inkább nem mond semmit, csak elmegy, mert nem akar senkit megsérteni. Aztán kihozza a söröket és azonnal elmegy. Mi közben jól elvagyunk és hülyülünk ezerrel. Amúgy félelmetes, hogy az ember részegen mennyivel jobban beszél idegenül. A harmadik pia után már egyikünknek sem okozott gondot az angol.
- Én…én…rééészeg vaagyok.
- Ruki……ha nem mooondod, észre seeee vesszük. - röhögés mindenkitől.
A fejem az nagyon nehéz, így meg kell támasztanom, mert különben az asztallapról kéne felkaparni, és most tuti h nem fájna, de holnap nagyon is megérezném. Amúgy csoda, de még tudok gondolkodni, szal még annyira részeg nem vagyok.
- Neeeem kéne nekünk menni??? - kérdezi Yomi.
Végül is úgy döntünk, ideje lenne. Csak ugye felállni nem éppen olyan egyszerű, de az még csak hagyján, az egyenes ennél durvább eset. Ha jól látom, én vagyok legjobban beállva, na nem baj. Valahogy kievickélünk az utcára. A hideg levegő azonnal megcsap, és kicsit a fejem is tisztítja. Annyira azért nem, hogy egyenesen tudjak járni, de az érzékelés határozottan jobban megy tőle.
- Na gyere, te kis szeszkazán. - karol belém jobbról Kyo, balról Yomi.
- Nem is vagyok aaaaaz, csak nem bírom a rövidet.
- Teee most aaazt próbálod nekem beadni, hogy a nem is tom hoogy hány sörtőőől nem vagy részeg ….csak az egyetlen egy daarab picike rövidtőől?? - kérdezi kicsikét vontatottam Yomi.
- Pontosan. És mert én egy sztár vagyok, ezt nektek eeel keeel hinni.
- Jah jahhh és akkor a sztárbácsikát haagyjuk iiit az útközepéén???
- Innkább neem szeretnéém.
Ezen megint csak röhögünk egy sort. A furcsa csak az, hogy nem érzem rosszul magam, mi több, teljesen jól vagyok, sőt túl jól is pláne altájékon. Húú a francba, ennek így nem lesz jó vége.
Visszaérünk a hotelbe és szerintem minimum egy óra, amíg odaérünk, bár az időérzékem kicsit kihagy ilyenkor. Még mindig érzem a fejeben a piát, nem is kicsit, de abban is biztos vagyok, hogy rosszul már nem leszek, pedig szoktam, szinte mindig mikor iszom. Viszont egy másik problémám az van és egyre rosszabb.
- Vigyük be a szomájááába. - mondja Yomi.
- Oké, de bazd meg, csak ne ordíts már, felkeltesz mindenkit.
- Jah bocs. - vigyorog Yomi, és hogy milyen szépen ívelt a szája.
Nekem nem ártana leállnom süüüürgősen, mert bajok lesznek. Bemegyünk egy szobába, ami azt hiszem, hogy az enyém, de ebben nem vagyok egészen biztos.
- Inneeen boldogulsz? - kérdezi meg Kyo.
- Én??? -6áááás szünet - Háát persze. - na jó tálán még mindig részegebb vagyok, mint azt gondoltam.
Kihúzom a kezem a karolásból, és az ágy felé próbálom venni az irányt. Ezzel még nem is volna gond, csak az egyenest nehéz megtalálni, én meg nem pakoltam el a táskám. Ennek örömére a talaj nem kicsit kezd magához vonzani. Na ez fájni fog, vagyis mégsem, mert valamiképp az ágyon landolok, jah rajtam meg egy Kyo. Ő röhög, Yomi röhög, én meg nem tok mozdulni, de a röhögés a nyögés között vagyok.
- Boocsi - röhög és közben igyekszik rólam feltápászkodni, csakhogy nem kicsit ér hozzá nemesebbik felemhez, belőlem meg egy nyögés szakad fel.
Néz, majd elvigyorodik, és megint hozzám dörgölődik.
- Haagyd eezt abban. - csukom be önkéntelenül a szemeim.
- Jah jah…- én meg megint nyögök egyet, mikor ismét hozzám simul.
- Héé…én is! - szólal meg Yomi, és már csak azt érzékelem, hogy az ágy lesüllyed mellettem.
Vérem iszonyatosan zúg a fülemben. Az ágyon ülünk, Kyo ajkaimat marja, Yomi pedig nyakamat csókolja végig. Tudom, hogy ezt nem lenne szabad, de nem bír érdekelni, most már nem. Nem egyszer nyögök bele a csókba, ahogy a nyakam szívja és harapja Yomi. Testemen mindenhol kezeket érzek. Olyan mintha hirtelen egy másik dimenzióba kerültem volna. Testem felforrósodik, és minden érintés perzsel.
Kis cserét követően Yomi elszakít Kyotól, és ő veszi birtokba vörösre csókolt ajakimat. A kéz, mely eddig ingemen keresztül érintett, gombról gombra szabadít meg az egyre inkább fölöslegessé váló ruhadarabtól. Mellkasomon végig csókolnak, és komolyan a gondolkodási képességem minden egyes pillanattal csak fogy, agyam elönti a vörös köd, és csak a testem képes reagálni, a fejem felmondja a szolgálatot. Karom magától lendül, és simít abban a hajzuhatagba, amely mellkasomat érinti. Igyekszem jelezni, hogy az ő felsője sem szükségeltetik, már. Néma beszédem nagyon is érti, és azonnal le is kerül róla. Meztelen, tetovált, finomam kidolgozott mellkasának látványa csak tovább fűt, nadrágom pedig minden egyes pillanattal kényelmetlenebb lesz. Ajakaim egy ideje a levegővételre képesek csak. Zilálok és időnként halk, de követelőző sóhajaim hallom, Yomi és Kyo halk szabálytalan szuszogása mellett, ahogy egyre csak jobban lüktető férfiasságomra simít egy-egy kéz. Rövidesen érzékelem egy szenvedélyes csók hangját közvetlen fülem mellett, majd egy forró meztelen mellkas simul hátamnak, égő testem tovább forrósítva immár két oldalról is. Hangosan nyögök fel, Yomi keze a nadrágomba csúszik, és nemesebbik felemet kezdi el masszírozni, mitől kéjes hangok szakadnak fel torkomból. Ha nem volna bennem alkohol, biztos vagyok benne, hogy szégyellném gátlástalan hangom, de most nem tud érdekelni semmi azon kívül, hogy kielégüljek.
Azt hiszem lassan ideje lesz a passzivitásból is kilépnem, mert az addig oké, hogy én vagyok középen, de attól még. Balommal hátra nyúlok, és rövidesen megtalálom a gombot, amelyet könnyedén bontok ki, húzom le a zipzárt, mely szintén engedelmeskedik akaratomnak. Viszonzom az előbbi szívességet is, mely egy kéjes nyögést ad füleimnek, és a szoba forróságának. Ahogy kezem fel-le mozgatom, fülcimpám támadja le, harapja, nyalja, és közvetlenül sóhajtozik bele kezem ütemére. Szinte belőlem is ilyen ütemben törnek fel a még halk nyögések.
Ráérősen csókol meg Kyo, mellbimbóm simítja, mire én minduntalan szájába nyögök. Lassan végigcsókol fedetlen mellkasomon, elidőzik köldökömnél, és szinte észrevehetetlenül kapcsolja ki övem, és nadrágom. Nem vár alsómmal együtt rángatja le rólam nadrágom, és én csak hálásan tudok neki nyögni, amiért megszabadított a kényelmetlen ruhadarabtól. Egy pillanat múlva, már nem csak én, de ő maga is meztelenül van előttem, belső combom csókolgatja, kezével lágyékomon köröz épp csak hozzá-hozzá érve őrjítő módon, de a lényeget gondosan elkerülve.
- Nehhh…mohsth…jáccahdohz! - nyögdécselem, mire két csak két kuncogásszerű hangot kapok válaszul.
Nem tudom mikor és hogyan de Yomiról is lekerültek a ruhadarabok, amit meg kell, hogy mondjak, egyáltalán nem bánok. Megfordulok, és vadul marok vétlen ajkaira, kezemmel pedig váratlanul érek erélyesebben férfiasságához. Ajkáról nyakára térek át, szívom, harapom, nyalom, úgy ahogy csak a kedvem és a bennem tomboló tűz diktálja. Saját csak sincs egyedül, Kyo kényezteti, miközben ő is kezével egyenletes ütemet diktál. Érzem, ahogy férfiassága fenekemnek préselődik, ettől pedig felnyögök. Már nem csak én, de Yomi is meg-meg vonaglik, viszont nem akarom még, hogy vége legyen.
Fenekem kicsit hátrébb tolom, amitől Kyo is kéjesen felnyög, de azonnal megérti testbeszédem. Magamban érzem két síkosítós hideg úját, amit nem tudom honnan varázsolt elő, nem fájdalmas, csak kicsit kellemetlen. Belülről masszíroz, és mivel az én kezemet is bekente, én Yomit kezdem el tágítani. A kellemetlenség csakhamar eltűnik, és az előttem félig fekvő, széttett lábú Yomi is csak többet követelve sóhajtozik, ezért harmadik újam is csatlakozik az előző kettőhöz. Ez már korántsem annyira kellemes, látom az ő arcán is és én is érzem. Nem kell sok és fájdalom ismét csak megszűnik, helyette pedig csak a kielégülés utáni vágy marad, és semmi más. Az óvszert határozott mozdulattal görgeti fel farkamra Kyo, majd síkosítóval keni be. Ujjaim kihúzom Yomi testéből, amelyet férfiasságommal váltom fel. Hangosan nyög fel, de ez nem éppen a gyönyör hangja. Nem kell sok, és az én testem is hasonlót él át. Egy végtelen percig semmi sem történt csupán önmagunk megtartóztatása, ami nem éppen egyszerű mutatvány ilyenkor, amikor a vágy szinte szét akar robbantani belülről.
Ahogy megérzem Yomi apró csípőmozdulatát megértem, hogy tovább mehetünk a gyönyör felé. Lassan, óvatosan modulunk, mert időnként még a fájdalom utat tör magának, de a feszítő és fájdalmas érzés édes gyönyörré alakul, mely csak folytatásért kiállt és üvölt. Finom ringatózásunk egyre gyorsul, egyre csak egy vad tánchoz kezd el hasonlítani, mellkasaink szabálytalanul emelkednek és süllyednek. A forró és izzadt testek egymásnak csapódnak, nyögéseink mély hangjait, a falak verik vissza, mintha nem csak mi hárman lennénk itt, mintha a szobát nem csak a mi élvezetünk hangjai töltenék be. Testen az ágy vas támlában kapaszkodva támasztom, ki, Yomit pedig a hideg vashoz szorítom. Kyo csípőmbe kapaszkodik, úgy hajol fölém. Néha egy csók kéjes és nedves hangját hallom fülem mellett, érzem rajta. Testünk hol egyszerre, hol más ellentétesen mozdul a gyorsuló ütemre, jobban vagy még jobban fokozva a kínzó gyönyör mámorát.
A percek órákká nyúlnak, az időérzékem végleg elhagy. Semmi mást nem érzek csak azt, ahogy engem belülről kitölt Kyo és ahogy én kitöltöm Yomit. Érzem a simogató kezeket, és a tenyerem alatt simuló selymes bőrt. Szemeim előtt minden csak vöröslik, és ég, remegő testem pedig azt üzeni, hogy közel van a hőn áhított beteljesülés. Nem tévedek sokat, mert elsőként Kyo teste rándul meg, egy mély hörgéssel teste pedig megadja magát a kívánt élvezetnek, majd magával ránt engem is, végül Yomit. Az orgazmus áramként járja át a testem, karjaim pedig remegve szegülnek ellen nekem. Yomira omlok, rám pedig Kyo.
Hosszú percek telnek el, mire olyannyira lecsillapodik zilálásunk, hogy képesek legyünk megmozdulni, végleg szétválasztva így testünket. Nem is tudom mikor volt utoljára ilyen intenzív élményben részem. Ezután az érzékszervim nem hajlandóak működni, lecsukott szemhéjam sincs erőm kinyitni. Annyit vagyok csak képes mondani, hogy „köszönöm” tarkómon két puha ajkat érzek, és végleg az álmok földjére érek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése