Címtelen-5.És a többi és a több...

Írta: Ayumi

Korhatár: PG

Műfaj: sorozat

Megjegyzés: Most fog majd kezdődni az őrület. Ez a fejezet kicsit uncsi lett, de már nagyon késő van. Remélem tetszett.

Lebétázta: MeguRu

Ruki POV:

Valahogy nagyon hülyén éreztem magam, mert úgy kiütődtem, és Reinek kellett segítenie rajtam. Szánalmas vagyok néha. De ez van, legalább nem néztek teljesen zakkantnak. Megfogadom Rei tanácsát, kiiszom a teámat, majd megyünk dolgozni, mert amit kell, azt kell.

Az elmúlt napok teljesen leszívtak. Most is itt ülök, a stúdióban, a kanapén, a szemeim majd leragadnak, mert kb. hajnali fél 2 lehet. A fejem egyre nehezedik, és már nem érdekel, én most aludni fogok, mondjon ki mit akar.

- Hé, Ruki… kelj már fel!

- Mi …mi?…Én nem alszok…történt valami?

- Semmi különös, csak rajtam akartál aludni, ma már harmadjára- szólt Reita fáradtan.

- Jó, bocs, de nem kéne így felkapni a vizet. Fáradt vagyok. Nagyooon- kezdtem el rinyálni.

- Mért, talán mi nem, Chibi?- kérdezi felháborodva Uruha.

A többiek persze ugyanannyira fáradtak voltak, mint én, ha nem jobban. Hosszú, és kimerítő napok állnak mögöttünk. Végül bejelenti- passz, hogy kicsoda- hogy már csak pár szám utómunkálatai vannak hátra. Ez most nagyon kellett. Végül mindenkit hazaengednek. Kész csoda, hogy nem karamboloztam hazafelé, bár ennek lehet némi köze ahhoz, hogy ilyenkor azért még Tokió utcáin sem vészes a közlekedés. Hazaérve pedig csak arra van erőm, hogy ruhástul beessek az ágyba.

Másnap végeztünk a lemezzel, és utána „ünneplésként” elmentünk inni egyet. Ez körülbelül olyan volt, mint mikor a gimiben mentünk el valahova a haverokkal. Persze akkor még nem ismertem őket, de akkor is. Dumálunk, néha hülyülünk, de most csak Uruha lő, lőtt túl a célon.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem most azért nem sok kedvem van még turnézni is menni a lemez után. Máskor legalább kapunk egy hét pihenőt- mondja Aoi.

- Van benne igazság… de most gondoljatok bele…a legnagyobb ilyen rendezvénysorozatra kaptunk meghívást. Ez azért jelent valamit.

- Kainak igaza van. Szerintem is nagydolog- kontráz Reita.

Végül is… ja. Nem semmi, annyi szent. A beszélgetés tovább folyik, és megint az idióta témáknál kötünk ki. Már csak arra figyelek fel, az 5-ből csak 3-an maradtunk.

- Bocs, de nekem sürgős dolgom van. Egy perc, és itt vagyok.

- Mi van, Chibi? Csak nem sok volt a pia?- kérdezi Kai bájosan.

- Nem, más dolgom van- válaszolok természetesen, mire csak kuncogás a válasz.

Kimegyek a mosdóba, és nem hiszek a fülemnek… Aoi és Uruha hangját hallom kiszűrődni az egyik fülkéből. Egyből beugranak annak az estének az emlékképei, amik napokig nem fértek a fejembe, és most tessék! Habár ugyanúgy véletlenül, de megint. Gyors elvégzem a dolgom, és húzok ki innen a francba, csak remélni tudom, hogy nem tudják, hogy én voltam az. Kai, és Rei persze észreveszik, hogy kicsit feldúlt vagyok, ezért kénytelen vagyok valami hihető szöveget kitalálni miért, amit látszólag be is vesznek…LÁTSZÓLAG. Ők sem hülyék... legalábbis teljesen nem. A másik két srác nem sokkal utánam érkezett vissza, és ült le. Anyám! Ezek pont úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna az előbb. Asszem leckét kell vennem tőlük nyugodtságból, és színészetből.

Az összejövetelnek magunkhoz képest hamar vége lett. Mindenki fáradt, hiszen munka után jöttünk megint. De most holnap nem kell majd felkelni. Végre pihenhetek. Olyan fél 11 környékén felébredtem, és röpke 2 óra után rászántam magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Hát nem vagyok fantasztikus? Dehogynem. Ha a lustaság fájna, én már alulról szagolnám az ibolyát. A konyhába érve iszom egy kávét, ami némiképp felébreszt. Te jó ég! Már az idejét sem tudom, mikor lehettem ilyen nyugodtan itthon, és nem kellett semmit csinálnom. Beülök a TV elé, és csak nézek ki a fejemből. Persze azon kapom magam, hogy hülyeségeken kezdek el gondolkodni. Eszembe jut a tegnap este, aztán az a múltkori. Kezdem azt hinni, hogy tényleg nincs rendben valami velem. Talán kezeltetnem kellene magam, de félek, alapvető őrültségekre nem gyártanak dilibogyót.

A zuhany alatt állok, immáron vagy fél órája, mikor is az ajtócsengő szakít ki relaxációmból. Rövid hezitálás után úgy döntök, nem megyek kinyitni, biztos csak valami árus az. De az ajtócsengő csak nem akar elhallgatni. Hogy az a… Fogalmam sincs, ki a franc az, de annyi biztos, hogy rohadt jó az időzítője. Felkapok magamra egy alsót, miközben kiordítok, hogy mindjárt ott vagyok. Vagy elmegy vagy ott marad, de tulajdonképp nem érdekel túlságosan.

Leviharzok a bejárati ajtóhoz, és kinyitom. Nagyot nézek, mikor a vélt házaló helyett Reita áll az ajtóban.

- Hát te?- szakad ki belőlem a meglepetéstől, de ő csak vigyorog.

- Neked is szia, Ruki! Mi van, még arra sem értél rá, hogy felöltözz?- teszi fel rókavigyorát.

- Nem, csak épp fürödtem. Gyere be! Foglalj helyet, mindjárt jövök, csak felöltözök.

Hallom, hogy dünnyög, én meg megyek a dolgomra. Visszafele némi innivalót is hozok magammal.

- És… hogyhogy meglátogattál?- kérdezem.

- Semmi, csak nagyon unatkoztam- válaszol lazán.

- Unatkoztál? Ezt most komolyan mondod? Én örülök, hogy nem kell semmit csinálnom, te meg…

- Jól van, na- vág szavamba.- Nem lehet mindenki olyan lusta dög, mint te.

- Oké, ez igaz, de akkor is.

Végül egész délután dumálunk, és nem tagadom, jól éreztem magam. Ezek a beszélgetések mindig olyan mások. Majdhogynem olyan, mintha másvalakivel beszélnék. Mikor már elég késő van, elmegy, én meg beülök a gép elé, és valami nemtom milyen játékkal kezdek el játszani. A szemeim már kocsányon kezdenek lógni, mikor úgy döntök, nem folytatom, és hajnali 2-kor elmegyek aludni, helyesebben beesek az ágyba. A felkelés marha kegyetlen volt, de nincs mit tenni, menni kell az utolsó megbeszélésre, a többi zenekarral való találkozás előtt.

A főnök megdicsér a lemez miatt, és elmondja, hogy mennyire elégedett a munkánkkal. Némi instrukció után mindenki mehet pakolni, amire van úgy fél napunk. Hát igen, ilyenkor lehet elgondolkodni, tényleg kedvel-e minket a főnök vagy csak rajtunk éli ki a szadizmusát. Lényeg a lényeg, este 8-kor mindenki a stúdió előtt áll, becuccolva, amivel szerintem nálam többet senki nem szenvedett. A világon én utálok a legjobba csomagolni. A többi bandával a reptéren találkozunk, mert ugye még véletlenül sem Japánban kezdődik ez az egész, hanem Amerikában. Beülünk a kisbuszba- fél óra szenvedés után a csomagokkal-, de ebben még a fellépőruhák nincsenek benne. Vajon azt külön repülővel fogják kivinni? Kijutunk a reptérre, ahová mi érkezünk majd legutolsóként. Na igen. Álmos, izgatott fejek mindenütt. Tényleg nem semmi, kiket szerveztek be ezek.