Címtelen-4.Hogy is volt az?

Írta: Ayumi

Korhatár: PG

Műfaj: sorozat

Megjegyzés: ...Hi-hi…lassan de biztosan haladok...

Lebétázta: MeguRu

Reita POV:

Nem hiszem el, hogy Ruki is ennyire leitta magát. Nem szokása, pláne ilyen mértékben. A baj csak az, hogy ilyenkor hiába kezdem el szidni. Ránézve abban is elkezdek kételkedni, hogy tudja, hol van most. Két kis alkesz, egymásra dőlve az út szélén. Szép kis csapat. Ha most egyedül hazamegy, akkor tuti, hogy reggel a parkolóban vagy valamelyik árokban fog felébredni, ami se neki, sem a banda jó hírének nem volna túl jó.

- Hát… nem hiszem, hogy egyedül lehetne hagyni őket. Aoi, gondolom te lerendezed Uruhát.

- Persze. Nem gond. Nagy gyakorlatom van benne- válaszolja, mint már annyiszor.

- Oké. Rukival mi legyen?- kérdezi a leginkább józan személy.

- Szerintem neked elég sok van alapjáraton is a fejeden. Majd én hazaviszem- válaszolom nyugodtan.

- Biztos nem gond, Rei? Akár én is elvihetem.

- Nem, menj csak nyugodtan, Kai. Akkor holnap reggel, a próbateremben- mondom neki.

- Rendben. Hát akkor holnap! Azért vigyázzatok magatokra ti is! Bennetek is van elég sok- aggodalmaskodik.

- Inkább húzzál aludni, még mielőtt itt hagyod a fejed- jegyzi meg Aoi.

Elköszönünk tőle, ő meg elindul, és fog magának egy taxit. A kocsi tovagördül, mi meg itt maradunk, a két részeg ovisra nézve.

- Te, mi legyen velük?- kérdezem.

- Hát, mondjuk… hagyjuk itt őket? Olyan aranyosak így, ketten. Tisztára mint a drogosok- válaszolja gonoszkás vigyorral arcán.

- Van benne valami. De inkább keressünk mi is taxit.

A javaslat pedig megvalósul. Remélve, hogy a srácoknak nem lesz baja, a fangirlök talán nem támadják le őket, elmentünk taxit keresni. Szerencsére nem kellett messzire mennünk, és egy-kettő fogtunk fuvart. Aoi nagy nehezen, szó szerint összekaparta a földről a totál KO-s Uruhát. Ami full poén volt az az, hogy Ruki úgy dőlt el, mint a kártyavár. Ez volt az a pont, amikor behaltam. Nagy nehezen el tudtak indulni, amit nekem, nekünk sem ártana.

- Ruki, kelj már föl!

- Jó van, na! Most mit kell kiabálni?- teszi fel a kérdést kissé nyelvbotladozva.

Feladom. Karját a nyakam köré teszem, és talpra állítom. Nem mondhatom, hogy megkönnyíti a dolgom, mivel a járása inkább csak vonszolódásnak mondható. Aztán csak sikerül beültetnem a hátsó ülésre, a taxisnak benyögöm a címem, és…elindulunk. El sem hiszem, végre. Fáradtan nézem a sárga utcalámpák elmosódó fényét. Már csaknem elaludtam, mikor az autó hirtelen lefékez. Körülnézve rájövök, hogy megérkeztünk. Megköszönöm, kifizetem, és elnézést kérek, amiért nem tudok meghajolni. Látom is magam előtt nem létező, lelki szemeimmel, ahogyan meghajolok, és Ruki szépen rám esik, esetleg maga után húz, és én esek rá. Ezt meg inkább kihagynám. Ma már úgyis egyszer le kellett másznom Ő alkeszségéről, mert vele együtt elestem.

- Most hol… vagyunk?- teszi fel a kérdést.

- Nálam.

Rám néz, alkoholködös szemeivel, melyekből a totális értetlenség tükröződik. Mért is nem lep ez meg engem? Nehéz kérdés.

- Majd holnap, mikor kijózanodtál, elmagyarázom.

Bólint, és csöndben jön tovább. A kulcskeresés, ajtónyitási művelet csak nehezen ment, de megoldom. Az ajtón szó szerint beestünk, amit kezdek már nagyon unni. Irány a háló! Na, nem azért, de valahova ezt a kerti törpét is le kell fektetni, bár szerintem most még az árokpartot sem vetné meg, elég, ha megközelítőleg vízszintes. Ködös szemekkel néz fel rám az ágyról, ahogy a cipőjét húzom le. Azért mégse kellene cipőstül aludni az ágyban, legalábbis szerintem.

Az igazat megvallva, az én fejem sem teljesen tiszta, és szemhéjaimat a fáradság kontra alkohol páros másodpercenként egyre jobban húzza lefelé. Épp annyira van időm, de inkább energiám, hogy leöltözzek, és alsóban beessek az ágyba. Utolsó emlékem az, hogy Ruki kisgyerek módjára bújik hozzám. Bár most még ez sem jelent különösebben semmit. Elmosolyodom, és az álommanó már le is fejelt.

Reggel… és az mellékes vagy nem is annyira? Alapjáraton ezzel nincs gond, csak hát nem vagyok egyedül, és akivel vagyok, az szimpla haver, és nem több. Na mindegy. Mellesleg komoly. Ruki- mint valami kislány- fekszik a vállamon, balja pedig mellkasomon pihen. Ha valaki most benyitna, tuti azt mondaná, hogy szexeltünk, de nem, legalábbis azt hiszem.

Fáradt, és kómás vagyok, meg ráadásként a fejem szét akar szakadni. A másnaposság előnyei. Túl lusta vagyok, ezért meg se mozdulok. Asszem még ráérünk(az óra igazolt). Olyan fél óra múlva Chibi is elkezdett ébredezni.

‑­Komolyan mondom, ez egy kész átverés show-ba simán elmegy. Legközelebb le fogom fényképezni a fejét. Az az értetlen, kétségbeesett fej… totál kész!

- Mi?…Hogy?...Ugye nem?...Most ugye nem az…

- Jaj, Chibi! Hát nem emlékszel? Pedig olyan kis heves voltál- ez a fej! Kinyír! Annyira haláli!

- Most ez komoly?...Hogy én…- ez a rémült, kétségbeesett fej! Egyszer még emiatt fogok a pokolra kerülni.

- Dehogyis! Csak szívattalak. De ha szeretnéd, még megoldhatjuk!- gyilkos-meglepett tekintet.

Mindezt úgy mondtam, hogy már kimásztam az ágyból. Látszott az arcán, hogy furán néz, újra félrémülten. Csodálkozni nem csodálkozom. Alsógatyában vagyok, így talán előbbi mondatom veszített hitelességéből, meg hát a félmondat. Az alkohol utóhatásai is erőteljesen tükröződnek vonásain, az egészet pedig tetőzi, hogy feltehetőleg semmire nem emlékszik már a hatodik- tizedik pohár whiskytől. Így jár az, aki seggrészegre issza magát. Fejét fogva felül, és láthatólag- ruháit magán találva- minden kétsége elszáll. Azért ez valahol bosszantó is. Ennyire rossz lenne neki velem? Na, mindegy.

- Ne haragudj- hallom végül fáradt hangját.- Csak most…túlságosan KO vagyok.

- Nyugi. Megértem. Szerintem most már ideje lenne készülődni.

- Na ne…ez nem ér! Ne már!- a felismerés pillanata, hogy ma még olyan 12 órát fogunk dolgozni. Olyan viccesen néz ki ilyen kétségbeesett arccal.

- Ez van. Na szedd magad, Chibi!- szólítom fel.

Feltápászkodik, és a fürdő felé veszi az irányt. Távordítással megbeszéljük, hogy előbb elindulunk, mert Alkeszsége szeretne még hazaugrani ruhát cserélni.

Bólogatok rá, mert a füst-, és piaszag elég intenzíven árad ruháiból. Mellesleg az enyémből is.

A megbeszélteknek megfelelően, korábban elindulunk, s amíg Ruki magát szedi rendbe, addig én a lakásban kóválygok. A nappali CD állványát veszem szemügyre, amit eddig még nem sűrűn tettem meg. Nem is tudtam, hogy Chibi rappet is hallgat. Végre szalonképesen- teszem hozzá: hosszú idő után– előmászott, s indultunk próbára. Már úgyis elkéstünk, úgyhogy teljesen lényegtelen.

- Bocs, hogy ilyen sokat kellet rám várnod- szabadkozik.

- Nem tesz semmit. Inkább menjünk!

Az én kocsimmal megyünk. Az út nagy része csöndben telik, majd szépen elmesélem neki, hogy milyen szinten volt berúgva. Kiröhögi saját magát, elképzelve kinézetét, aztán már meg is érkeztünk. Go ahead! Irány a meló szakadásig. A többiek meg sem lepődnek azon, hogy együtt érkeztünk, elvégre a tegnapi után várható volt. Azok a kómás fejek! Nagyon brutál. A leoltás után a temérdek késés miatt, Leader-sama közli, hogy őt ma nem érdekli, mennyire vagyunk másnaposak, egész nap dolgozni fogunk.

Mondanom sem kell, hogy a nap legjobb része a szünet bejelentése volt, amit mindenki vasalt béka pózban töltött el. Mily meglepő! Vagy mégsem? A hajtás miatti önsajnálatomból a mellettem besüllyedő ülőalkalmatosság szakít ki. Az illető felé fordulok, s látom, hogy a teáját kortyolgató Chibi az. Kérdőn nézek rá, mire beszélni kezd.

- Anno…köszi, hogy tegnap istápoltál– hangzik fájón a hangja.

- Nem tesz semmit, meg amúgy is…egyedül ki tudja, mit műveltél volna. De ahelyett, hogy ilyeneken töröd a fejed, igyad inkább a teádat, mert szükség van a hangodra.

Elmosolyodik, hülyülünk, aztán nyomás dologra.