De moins en moins(egyre kevesebb)

Nem hiszem, hogy túl sok komment kellene, szerintem a cím magáért beszél, de azért remélem, elolvassák páran, és tetszeni is fog valakinek. Ez most ilyen lett. Ha netán visszajelzést akartok adni, azt nagyon jó néven veszem. Egy szomorú hangulatú történet, mert néha ilyen is kell. Természetesen Ruki szemszögéből. Nem tehetek róla, de az ő szemszögéből vagyok képes legjobban írni. Azt még úgy megjegyzem, hogy az, aki nem szereti a szomorú ficeket, vagy nem akar most olyat olvasni, az inkább máskor kezdjen bele. Na, enjoy it!

Warring: a trágár beszéd, az erőszak, és szadizmus erősen jelen van és végig sötét hangulatú, csak úgy miheztartás véget írom.

Tél van. Nemcsak az évszak az. Minden olyan szürke, az ég, a föld, a házak, az utcák és az életem is. Persze, most lehet mondani, hogy mennyire hülye is vagyok, mert sokan, nagyon sokan, a két kezüket odaadnák azért az életért, amit magamnak tudhatok. Az enyém egyáltalán? Őszintén szólva, már magam sem tudom, rég nem vagyok már olyan biztos ebben. Hiába vagyok egy ünnepelt, sikeres banda énekese, attól még semmi nem változik. Illetve pont ez az, hogy változik! A rajongók imádnak minket, elvárásaik vannak, és egyre nehezebb ezeknek az egyre bővülő elvárásoknak megfelelni. Milyen ironikus, de az is lehet, hogy csak szerintem az.

- Az ég szerelmére Ruki! Volnál szíves rám figyelni? - hadonászik előttem Uruha.

- Am… bocs, csak elgondolkodtam. Mondtál valamit?

- Hát ja, de szemmel láthatóan téged nem érdekel. - kezd el kicsit durcázni, valamilyen szinten joggal.

- Ne haragudj. Kissé fáradt vagyok mostanság. - hazudom természetességgel.

- Akkor pihenj ember. Egyébként csak annyit akartam, hogy szerinted melyik fellépő ruhát viseljem a mai koncerten.

- Szerintem maradj a sötétebb lilánál.

- Én is arra gondoltam. Úgyhogy köszi. - mondja széles mosollyal.

Visszafordulok a tükör felé és elmosolyodok. Keserű az íze, nagyon keserű. Milyen könnyű is mosolyt csalni az arcára, és milyen könnyen el lehet hitetni vele mindent. Igazán olyan, mint akinek mindene megvan és boldog, és ez valamennyire el is vakítja. Hát igen nem is igazán csodálom. Amióta együtt van Kaial szinte kicsattan az örömtől. De ez nem baj. Sőt! Legalább ők legyenek. Na jó, ez most elég hülyén hangzik, de kit is érdekel mikor ezek a saját gondolataim? Magamban azt gondolok, amit csak akarok, nem kell senkinek sem magyarázkodnom, hogy mit miért, és miből. Csak magamnak, az meg fölösleges.

Már vagy egy hónapja úgy érzem semmi értelme az életemnek, nem annál jóval több, csak úgy annyi ideje tudatosult is bennem. Szomorú, tudom. Még 30 sem vagyok, de már elegem van a saját életemből. Erről lenne szó? Hogy belefáradtam a mindennapokba? Nem hiszem. Azon kapom magam, hogy tükörbe meredek, és bámulom a nyitott ajtót belőle, az ajtót, aminek a túloldalán egy nagyon sötét folyosó van. Menekülni akarnék saját magam elől, a kialakult életem elől? Sajnos kérdéseimre nem kapok senkitől választ. Bár úgy őszintén szólva, elég furán is venné ki magát. Akkor azt hiszem egyből hívhatnám az elmegyógyót is, de néha úgy érzem tényleg nem ártana, talán valamivel könnyebb lenne. Talán sokkal könnyebb.

A staff egy tagja fülhallgatóval a fején kiabálja be az ajtóból, hogy pár perc és kezdünk. Teljesen úgy néz ki, mint aki a maratón felét most futotta le és igyekszik a másik felére is. Egy szempillantás, és már kint is van az ajtón. Csodálkozva nézek utána. Pedig már igazán megszokhattam volna, hogy körülöttünk mindenki ugrál és rohangál össze-vissza. Mint a hangyák. De komolyan. A hangyák olyan nagyon törékenyek. Kicsik és testük a legenyhébb nyomásra is megsemmisül, de óriási munkát végeznek. Mik nem jutnak eszembe.

Révületem nem tarthat sokáig, ideje színpadra állni. Már rég nem érzek lámpalázat a fellépések előtt. Az idejét sem tudom mikor izgultam utoljára. Nem azt mondom, hogy nekem mindegy volna, hogyan állok ki a tömeg elé. Egyáltalán nem, de a sokéves rutin elmulasztotta félelmemet. Mint mindig most is Kai lép először a közönség elé. Sikítással fogadják, majd ahogy megszólal, a tömeg mintegy varázsütésre elhallgat. Aztán Reita megy a színpadra, és eljátsszák a szokásos közös szólójukat, majd Uruha és Aoi is kiugrál. A rajongók eszeveszett headbangelésbe és vadulásba kezdenek. Annyira nem érzem magam közéjük valónak, annyira nagyon nem. Szánalmas vagyok, ezt egyre inkább be kell látnom. Megáll a zene, én meg már tudom, hogy ez az én belépőm ideje. Őrült sikítozás és kezdődhet is a show! Mert ezt nem nagyon tudod másnak nevezni, valójában mindig is az volt.

A zene talán az egyedüli, ami megmaradt nekem, ez az életem. Hangom betölti az arénát a dallam ütemével vegyülve. A rajongók, mint általában velem együtt üvöltik a szöveget, ők is mintha önkívületi állapotba kerülnének. Mintha mind ugyanannak a nagy egésznek a részeiből lennénk, és a zene a belsőnk újra összeforrasztja. A színpad az a hely, ahol a belsőmet mutatom a világnak. Persze erről rajtam kívül fogalma sincs senkinek. Pontosabban én ebben a hitben élek. Ahogy végignézek a tomboló tömegen melegséggel tölt el. Úgy érzem, hogy mikor előttük énekelek, megértenek, és tudják mi kavarog bennem, hogy nem vagyok egyedül ezen a világon, hogy valaki van velem.

Mindig is ezt akartam, de akkor mégis mi bajom van mostanában? Kész röhej, erre már én sem tudok mit mondani. Ebből az egészből csak a megszabott fanservice-t utálom, de azt nagyon. Mikor még kezdők voltunk, akkor az egészet csak akkor és úgy tálaltuk, ahogy nekünk jólesett. Most meg? Ha egy koncerten nincs meg a fanok kellő doppingja, másnap azzal vannak tele a blogok és az internetes újságok, hogy nem tiszteljük a fanokat és az elvárásaikat, meg hogy mennyire szar volt már a koncert. Tiszta baromság! De nincs mit tenni. Végül is nem olyan nagydolog, ráadásul, nem lehet azt sem mondani, hogy némelyiket ne élveznénk, a közönség, meg rendszeresen „beszakítja” a dobhártyánkat a sikításával. Annak ellenére, hogy elég nehéz a sokdecibeles hangtechnikát mikrofon nélkül túlüvölteni. Valahol azért szomorú, hogy attól izgulnak fel, ha mi magunkhoz nyúlunk, vagy esetleg egymással incselkedünk. Na, igen… de ők adják nekünk a lehetőséget a megélhetésre, ebből pedig az következik, hogy az elvárásaiknak meg kell felelni, nincs mit tenni. Mindezen pedig két szám között gondolkodok, miközben a koncertet is kiélvezem. Jó nem? Az hogy kiélvezem kissé túlzás, mert a legtöbb mozdulat már szinte rutin, akár csak a dalszövegek. Persze ez nem azt jelenti, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom azt, amit közben teszek, csak néha elmerülök közben a gondolatok közé, de azért még igenis testileg és lelkileg is jelen vagyok.

A csaknem másfél órányi show mintha percek alatt elmúlt volna, és levonulunk a színpadról félelmetes őrjöngéstől kísérve. Mintha látnám, hogy a staffosok kitartó erőfeszítése ellenére a fanok kordonbontásba kezdenek és betámadnak minket. Vicces, de ugyanakkor vérfagyasztó látvány elképzelni mikre lennének képesek. Mikor gondolataimból feleszmélek már az öltözőben egy kanapén üldögélek. Az asztalon már egy gőzölgő pohár tea fogad, amit épp most pakolt le elém valaki a személyzetből. Hálásan biccentek, majd elmegy, én pedig belekortyolok az italba. A kedvenc teám pont úgy, ahogy szeretem, de most még ezt sem tudom túl sokra értékelni, mintha a kinti szürkeség íztelenné változtatta volna. Mi a fasz van velem? Nem értem meg saját magamat. Ez nagyon nagy baj? Hát gáz… annyi biztos.

A többiek nagyban arról pofáznak, hogy milyen jó már ez a koncert, meg már most mennyire fáradtak, én meg… csak ülök és mereven nézek egy semleges pontot az asztallapon a gondolkodás téves látszatát keltve.

- Jól vagy Ruki-kun? - hallom meg kisvártatva Kai aggodalmaskodó hangját.

- Persze. Miért ne lennék? - emelem meg és fordítom felé fejemet kissé kelletlenül.

- Hát csak olyan csendben voltál. Nem jellemző rád.

- Ne aggódj, jól vagyok, csak kissé ki vagyok merülve.

- Hát jó. - de hallom a hangján, hogy kissé kételkedik - De szólj, ha bármi van. Rendben?

Bólogatok, majd visszatérek előző szemfájdító tevékenységemhez. Kétlem, hogy megértené mit érzek, és ezért is nem szólok róla egy szót sem. A fanok „encore” kiáltásai tisztán elhallatszanak idáig. Rövid idő elteltével pedig tudatosul bennem az is, hogy lassan ideje lenne visszamenni, mert ha nem akkor valszeg ők jönnek, amit ránk nézve kevésbé lesz kellemes. A srácok ezt amolyan perverz poénnal nyugtázzák, de az elvetemült fanokra való tekintettel inkább az öltőző kijárata felé indulnak.

A ráadás most is, mint már annyiszor sokkal vadabbra sikerült, de a közönség ezt szemmel láthatóan egyáltalán nem bánta. Lehet, nem kellene őket rombolásra bíztatni legközelebb? Szinte észre sem veszem milyen gyorsan telt el a ráadás ideje. Fájó szívvel búcsúzok, búcsúzunk mindannyian tőlük, de már így is alig bírunk a saját lábinkon állni, és annak is örülünk, ha a sajátunkon képesek vagyunk az öltözőig vezető utat megtenni. Bent nem törődve a padló tisztaságával a hűsítő kőre fekszünk, körülöttünk pedig a staffos hangyák rohangálnak. Nem tudom hogyan és mennyi idő múlva kerülök a kanapéra, de nem bánom. Sokkal kényelmesebb. Erőm sincs megmozdulni, csak ülök a kanapén, mint valami törött porcelánbaba. Törött…? Mi tört el? És mikor?

Azt követően, hogy némi-nemű életet leheltünk magunkba, és képesek voltunk összepakolni az autók elindultak velünk a szállodába. Sosem értettem minek kell külön autó, mikor ugyanoda megyünk, de ez a legkevesebb. Az a pár perc, amíg a lift a megfelelő emeletre visz hosszú, kimerítő óráknak tűnik. Belépve a szobába az első gondolatom az, hogy dőljek-e el az ágyon meg se mozdulva reggelig, vagy menjek el zuhanyozni és majd utána. Szívem szerint bedőlnék az ágyba, de izzadságomra való tekintettel inkább az utóbbit választom. Ruháim csak úgy a földre dobálom, most marhára nem érdekel a rend. Beállok a zuhany alá, és folyatom magamra a vizet. A cseppek mintha ólomsúllyal nehezednének pilláimra és testemre egyaránt. Fejem a hideg csempének vetem, majd arra eszmélek, hogy fogalmam sincs, mennyi ideje állhatok a víz alatt. Gyors megmosdok, majd egy törölközővel megtörölközöm, amit aztán a derekamra tekerek. Kint felhúzok egy alsót és az ágyba fekszem, dehogy fekszem, zuhanok. Hiába próbálom, nem akar álom jönni a szememre, pedig rohadtul fáradt vagyok. Már annyira fáradt, hogy a sűrű, fájó pislogások nem hoznak békés álmot ólmos testemre. Nekem is most kell azon agyalnom, az élet nagy kérdésein. Egyre csak azon jár a fejem mit is ér az életem, hogy mit tettem le eddig arra a bizonyos asztalra. Kicsit fáj arra rájönnöm, hogy egyedül vagyok, és hogy amit eddig tettem nem is olyan nagydolog, és könnyű szerrel szinte bárki megismétli. Családom már akkor egyedül hagyott, amikor zenélésre adtam a fejem, ők azt képzelték minimum ügyvéd lesz belőlem, de amikor rájöttek, hogy én nagyon nem ezt a jövőt terveztem magamnak szinte minden kapcsolatot megszakítottak velem. Kezdetben nagyon is fájt, de elfogadtam, hogy nem jelentettem nekik sokat, ha ennyiért ilyen könnyedén képesek voltak eldobni magunktól. Beletörődtem, mert nem tehettem, mást, de ha őszinte akarok lenni saját magamhoz, akkor igenis bánt, hogy nem jelentettem többet nekik ennél, hogy ilyen könnyen képesek voltak elutasítani. Lehet nem kellett volna, de akkor nem voltam képes olyasmi után loholni, ami nem akar még látni sem. Aztán egy olyan év után megtudtam, ahogy a szüleim örökbe fogadtak egy másik fiút, gondolom azért, hogy drága álmaikat legyen ki valóra váltsa, és igen ennyit értem a szemükben. Aztán később, eddigi életem legnagyobb szerelme közölte velem, hogy talált magának valaki mást, aki jobban néz ki, és biztosabb a jövője is, és hogy ne haragudjak, de ő vele akar inkább lenni, és hogy velem is jó volt meg minden, de vele még inkább, meg hát szerinte ez nem is volt részéről igazi szerelem, és hogy a másikkal az ágyban is jobb. Talán mondanom sem kell, hogy ez komolyan elgondolkodtatott azon, hogy érdemes- e élnem ezek után. A baj csak az volt nem találtam semmit, ami visszatartana. Már azt kezdtem el fontolgatni hogyan vigyem véghez tökéletes tervem, mikor is egy bárban megismerkedtem munka közben egy sráccal, aki épp bandát akart alapítani. Elmentem a meghallgatásra, és hát így kerültem a Gazettebe.

Fogalmam sincs miért törtek rám ezek a régi emlékek. Most sincs senki mellettem. Vannak ugyan barátaim, akiknek elmondhatok bármit, de ezt, amin most átmegyek, úgysem értenék meg, mi több én magam sem értem mi bajom van. Lehet, tényleg csak arról van szó, hogy mostanság túlhajtottam magam? Újlemez, koncert, miegymás, de az igazat megvallva tudom, hogy nemcsak erről van szó. Hiányzik valami az életemből, csak azt nem tudom mi. Amíg ezen agyalok több óra forgolódást követően, pilláim végleg elnehezülnek így adva utat a pihentető álomnak.

Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de az ébresztőóra kegyetlenül csörög, én pedig tudom, ez azt jelenti, hogy egy órán belül menetkészen kell állnom a szálloda bejárata előtt, fél óra múlva pedig az ebédlőben reggelire, pedig annyira, de annyira nagyon fáradt vagyok, hogy azt leírni nem tudom szavakkal. Végül összekaparom magam jobb híján kiskanállal és elrakom széthagyott cuccaim. 20 perc múlva már a lift hívógombján tenyerelek, de kezem mintha vonzaná a fejem, így engedek neki, fejem a lift melletti falnak támasztom. Bizonyára elbóbiskoltam, mert arra riadok fel, hogy a lift már épp indult volna vissza, de még épp időben. Gyakori pislogások közepette leérek a földszintre, de táskám csak húzni bírom magam után. Meg is néznek az emberek rendesen, de per pillanat ez érdekel a legkevésbé. Táskám beteszem a porta csomagmegőrzőjébe, és lassú léptekkel vánszorgok az ebédlő felé. Végül sikerül eljutnom az asztalunkig is, ahol már mindenki ott van, nekem meg köszönés után az első dolgom az, hogy leüljek, és letegyem egyre nehezebb fejem. Megint elbóbiskolhattam, mert arra riadtam fel ismét, hogy Reita rázogat, hogy keljek már fel és egyek. Észre sem vetem mikor hozták ki a reggelinket.

- Nagyon szét vagy zuhanva ember! - jegyzi meg a nyilvánvalót Aoi.

- Igen, tudom. - felelem vontatottan - Nem igazán tudtam aludni az éjjel.

Még kérdezték miért nem, de én csak megrántottam a vállam, hogy nem tudom, és ezzel le is rendeztük a dolgot. Az étel nem igazán akar lecsúszni a torkomon, így nem is sokat eszek, valahogy nincs most étvágyam, pedig tudom, hogy később meg farkas éhes leszek, de akkor sem. A többiek ezt is eléggé furán veszik, mert általában én vagyok az, aki mindig minden ennivalóját elpusztítja, sőt még néha a többiekét is, de most ez van.

A kocsiban újra elalszom. Az álmom zavaros és felettébb nyugtalanító. Nem emlékszem belőle túl sokra, de arra igen, hogy egy nagyon sötét helyen rohanok. Valaki üldöz, de nem tudok elbújni előle. Mindenfelől gúnyos nevetést hallok, meg hogy szólongatnak. Találok végül egy helyet, ahová elbújhatok, de arc nélküli üldözőm megtalál, és fojtogatni kezd.

- NEE!!! - Aztán felébredek. Testem csupa verejték, kezeim remegnek, légvételem szabálytalan, alig kapok levegőt.

- Minden oké? Jól vagy? - kérdezi a velem utazó Reita - Kiabáltál.

- Am..jól vagyok, csak rémálmom volt. - nyugtatom meg.

- Szerintem pihend ki magad ez alatt a két hét alatt. Nagyon ki lehetsz már, ha már rémálmaid vannak.

- Azt hiszem, igazad van. - dőlök vissza a helyemre, és próbálok nyugalmat erőltetni magamra, egyenlőre nem túl sok sikerrel, a szorító ujjakat még most is érzem nyakam körül, és akkor sem jobb mikor saját kezemmel nézem meg, hogy nem-e fojtogat mégis valaki, de semmi.

Valóban ki vagyok merülve. Remélem ez minden bajom, és semmi más, bár ezzel megint csak magamat csapom be.

Az autó lakásom bejárata előtt tesz le, elköszönök Reitától, majd kis bénázás után a kulccsal belépek otthonomba. Jó rég nem jártam itthon. A néma csend fogad, és semmi más. Keserűen mosolyodom el. Egyedül vagyok, mint mindig. Még csak egy kutyám sincs, akiről gondoskodhatnék, de minek is lenne, mikor Sabu-chan meghalt akkor megfogadtam, hogy többé nem lesz háziállatom. Az év nagy részét nem is töltöm itthon, akkor minek, hogy halálra unja magát, vagy hogy éhen haljon a szerencsétlen, azért nem szabad tartani. Lepakolom a cuccaim, és rövid gondolkodás után az ágyat választom pihenőhelyül. A postát meg minden egyebet megnézek és elintézek miután kialudtam magam rendesen, elég hosszú idő után először.

Nem kell sok idő és ismét alszom, de megint ugyan az a rémálom gyötör. Minden ugyan olyan, pont oda bújok megint, és az arc nélküli üldöző ismét megtalál és fojtogatni kezd, de ezúttal beszél is hozzám, így már szája és hátborzongató tekintete lett.

- Ugye nem gondoltad, hogy elmenekülhetsz előlem? - kérdezi gúnyosan, felismerhetetlenül torz hangján - buta Taka-chan! - körmei kegyetlenül nyakamba mélyednek, az új fájdalom pedig áramként járja át testem.

Ijedten ülök fel az ágyban, zilálok, és még most is érzem a nyakamba mélyedő karmokat. Megtapogatom, de nincs semmi. Áááááh nem lesz ez így jó! Ha ilyenekkel foglalkozom, akkor nem jutok előbbre, és csak beleőrülök! Csak nagyon fáradt vagyok, ennyi! Ebben csak az a szép hogy én magam is tudom, hogy csak magam álltatom, mert tudom, hogy nem csak ez a baj, de azt nem tudom, hogy mi van még mellette, lassan kezdek félni.

Kb. két- három napomba telik, mire a turné alatt felgyülemlett dolgaim hellyel - közzel elintézem. Amúgy semmi nem változott. Minden éjjel ugyan azt a borzalmat álmodom, csak talán nem kelek annyira ijedten, de ez is attól függ. Mikor kést láttam álmomban annak a fazonnak a kezében az kicsit megrémített. De nem tulajdonítok neki nagy lehetőséget, csak az rendszeres lett, hogy izzadságban tocsogva magas vérnyomással kelek, de legalább nem kell kávét igyak reggelente. Öröm az ürömben? Chh…

Ez a két hét végtelenül unalmasan telt. Nem érzem magam kipihentnek, sőt! Nem csináltam semmit, ettem, ittam, aludtam, jah és azt ne hagyjam ki, hogy féltem. Lehet ez a baj? Nem tudom. Alig ettem, mert nem kívántam az ételt, nem mentem két hétig sehova, a lábam ki se dugtam a lakásból. Az időm nagy részében a TV előtt ücsörögtem, és a csatornák között kapcsolgattam vagy valami idióta kvízt néztem, ami nem szól másról csak, hogy mennyi az idióta, hát ezt nekem nem kell mondani. Még csak a gépet sem kapcsoltam be, hogy legalább az e-mailjeim nézzem meg, pedig ez rendszeres nálam. Senki nem keresett, még csak egy sms-t sem kaptam senkitől, hogy élek-e vagy meghaltam, vagy valami, semmi. Oké tudom, hogy nem várhatom el tőlük azt, hogy mindig velem foglalkozzanak, de azért egy érdeklődés jól esett volna. Ők nem kerestek, én nem kerestem senkit, már csak dacból sem. Igen talán gyerekes vagyok, de nem érdekel. A telóm csak pihent, meg sem nyikkant két hét alatt. Nem baj és lassan kezdem is megszokni, bár azt nem tagadom, hogy nem lett volna jó elmenni valahova, de egyedül semmi kedvem nem volt, így nem lett belőle semmi. Ahhoz se sok kedvem van, hogy visszamenjek dolgozni. Semmihez sincs kedvem csak aludni, aludni és aludni, és egészen véletlenül elfelejteni felkelni is.

Kelletlen kelek fel reggel mikor a szabadság ideje lejár, a csodás rémálmom ma sem hagyott nyugton pihenni, de nem lepődöm meg, már egy jó hete nem hagy, viszont kezd nagyon elegem lenni. Na, nem lényeg, nem nagyon tudok mit csinálni, de ha végleg besokallok, akkor beveszek egy altatót, és nem lesz semmi gond, végre nyugton fogok tudni aludni. Fáradtan, ülök az autómba és vezetek a PSC épülete felé, út közben, meg nem egy autós szidhatott, mint a bokrot, de végül is beértem, és még egyben is vagyok, csodaszámba megy ezen a reggelen.

- Te jó ég, Chibi most nagyon megijesztettél! - köszön nekem Reita.

- Neked is szép jó reggelt! - vágom rá gúnyosan.

- Ruki mi a fene történt veled? Úgy nézel ki, mint aki… aki két hete nem aludt, és mellé nem is evett. - szörnyülködik Uruha is.

- Leginkább egy élőhalotthoz hasonlítasz most. - kontrázz Aoi is.

- Árad belőletek a kedvesség, remélem tudjátok! Nem volt épp jó szabim, és ne szívassatok, mert marhára nincs jó kedvem, és köszi, amúgy nektek is jó reggelt. - hogy néha menyire idegesítőek tudnak lenni.

Nagyszerű, most még a fejem is eszeveszettül fájni kezd, mintha nem volna éppen elég bajom így is, hab azon a bizonyos tortán. Oh igen, a főnökség idiotizmusa ehhez meg még csak inkább hozzá tesz. Ha sima mezei szarvasmarhákat ültetnék a vezetői székbe, komolyan mondom, még azoknak is értelmesebb ötletei lennének. Inkább hagyom, hogy Kai intézze a dolgokat, bár azt soha nem bírtam felfogni, hogy miért épen én segítem ki a munka ezen részéből, de most nem vagyok képes munkára erőszakolni az agyam. Fáradt vagyok, és egyszerűen, nem érnek el a tudatomig a szavak. Sohasem volt még velem ilyen. Csak ülök, és próbálok figyelni, de egyszerűen nem megy, szörnyű érzés.

Ha azt mondom, hogy mikor valami kisebb, vagyis inkább nagyobb csoda folytán a próbaterembe vergődünk, megint csak csalódnom kell, és nem másban, mint saját magamban nem túlzok. Azt hiszem ennél rosszabb nem is kell. Egyetlen számot nem tudok normálisan hiba nélkül végigénekelni, és gondolatban már régem az ablakon kívül vagyok. A harmadik számnál, inkább csendben maradok már miután ismét elrontottam. A többiek is leállnak, és már kezdenék is a szónoklatot, hogy mi van velem, faggatóznának, én meg ebből köszi, de nem kérek, így csak leintem őket, és kimegyek a dohányzóba elszívni egy szálat, esetleg kettőt. Persze, mikor a harmadik szál közepénél járok, eszembe jut álmom megkerítőjének gúnyos nevetése, amitől hírtelen még a gyomrom is felfordul, és elmegy a gusztusom a maradék cigimtől, a reggel megivott kávém, pedig csaknem viszont látom. Ennél szebb már nem is lehetne.

A próbateremben megkérem a srácokat, hogy a Calm envyt játsszuk, ami valamiért tökéletesen megy. Némi időbe telt, mire rájöttem, most csak a szomorú hangzású számok mennek, de azok nagyon jól. Hát legalább kaptam némi sikerélményt. Sebaj. Társaim aggódó kérdésére csak finomam, és a leghihetőbben hárítok. Lefogadom, hogy azt hiszik, éppen szerelmi bánatom van, csak az illetőt eltitkoltam előttük. Pedig milyen távol állnak az igazságtól, milyen nagyon távol is. De ez teljes mértékig csak részletkérdés, pláne náluk, azok meg soha senkit nem érdeleknek. Már megszoktam. Valójában, már több mint egy éve nincs senki az életemben. Az utolsó csajt, azért kellett dobnom, mert rájöttem, hogy finomam fogalmazva is enyves a keze, és semmi nem számít neki, csak a pénz, na pont ezért került valami nagykutya ágyába, aki még fizetett is neki, ő meg ezt boldogan közölte velem. Na, akkor fogadtam meg, hogy fogadásról soha többet az életben nem szedek fel senkit, meg megpróbálom a legnagyobb ívben kikerülni az ilyen rongyrázó helyeket.

Itthon vagyok, és gőzölgő teámat iszom. Nagyon finom, és közben merengek. Szinte itt sem vagyok, testben semmiképp. Furcsa, hogy mostanában mennyit gondolkodom, pedig az soha életemben nem hozott még nekem jót. Minden jó dolog az életemben csakis és kizárólag hirtelen jött döntésekből származott, és most mégis itt merengek, mint egy 80 éves öregember. Fura belegondolni, hogy az elmúlt évek alatt mennyire megváltoztam, és hogy még mennyit fogok változni. Inkább nem szeretnék belegondolni, így a gondolatot azonnal el is hessegetem a fejemből.

Már eltelt pár nap amióta az a bizonyos szörnyű próba volt rögtön szabadság után. Azóta mintha nem is én lennék. Csak sodródom az árral, mintha egy fátyol mögül néznék erre a szomorú világra, mert az, és lassan úgy érzem, hogy a vidámság nem más, mint a szomorúság tüneti kezelése. Szokatlan, de nem szeretek boldog emberek közelében lenni, na így van az mostanában, hogy ha lehet, akkor kerülöm Kait és Uruhát. Pontosan tudom, hogy ez milyen undorító is tőlem, de egyszerűen szeretném elásni magam olyankor, meg nem akarom beárnyékolni örömük azzal, hogy az én extra savanyú képemet kell bámulják. Így is többet kell a fejem bámulják, mint szeretném. Leggyakrabban elvonulok a sarokban lévő fotelhez, amit nem olyan régen rángattam oda, mikor kivételesen nagyon korán értem be, és rajzolok vagy valamilyen extrémen depressziós dalszöveget írok. Olyankor kicsit könnyebb, de nem sokkal. Az sem segít sokat, csak akkor elfeledteti velem a bajaim. Igazából, még mindig nem tudom, hogy mi a bajom. A többiek tekintetében minden nap azt látom, hogy szívük szerint pszichológushoz járatnának, csak egyikük sem volt még olyan tökös gyerek, hogy ezt a szemembe is mondják. Még beszélni is hallottam erről őket. Ezen nem igazán lepődöm meg, de ezt nekik nem kell tudniuk. Tagadhatatlanul nagyon rossz érzés, de nem tudok tenni ellene. Valahogy nincs kedvem semmihez, amivel a vidámság kicsit is kapcsolatos, így inkább mindig a magam kis világába menekülök, ahol a dalszövegek, az egyetlen gitárom és a zene van, de olyan mintha ez a világ is sírna. Mit sírna, zokogna, de nem tudom kiereszteni ebből a világból a fájdalmat, a hangom nem elég erős ahhoz, hogy ezen a belső szenvedésen segítsen. És igen erről beszélek elmerengés alatt. Tulkép most is csak azért tudatosul bennem, és ébredek rá arra miről is gondolkodom, mert mikor a kiürült a bögrém, az kegyetlenül visszarángat a valóság mélységeibe. Mert ez nem más. Az egész egy bűzös mocsaras posvány, nem több. Van néhány apró kis sziget rajta, azt csá.

Imádott rémálmaim sem hagynak nyugodtan. Minden éjjel ugyan az, nincs hova elmenekülni. Azóta kényszeredetten félek a sikátoroktól, akár 4-5 háztömbnyit is képes vagyok kerülni, csak ne kelljen sikátor közelében lennem, valamint a késektől. A minap féltem megfogni, és amikor a kezembe vettem komolyan azt vártam, hogy az magától megfordul, és testemben áll meg. Mániákusan rettegek, és ha szokatlan lépéseket hallok azonnal kiver a víz. Tudom, hogy beteges, viszont egyszerűen nem vagyok képes elenne tenni. Ha nem én élném át, csak nevetve küldeném el az illetőt dokihoz. Lehet nekem is azt kellene, de a büszkeségem nem engedi meg, hogy erre vetemedjek, nem és nem és soha. Igazából csak azt remélem, hogy átmeneti a dolog. Szép az önámítás, pláne akkor, ha azt teljesen el is hiszed. Lassan mehetnék belőle egyetemi tanárnak.

Éppen ideje, hogy a mai napi filozofikus életelemzést felfüggesszem, és inkább a zuhanykabin cseppjeinek hangját elemezzem, és utána meg aludni térjek. Na jó ez nem kicsit túlzás arra mondva, amit az utóbbi majd három hétben éjszakánként leművelek. Mikor más az igazak álmát alussza, én verejtékben tocsogva riadok fel és reggel jön a második felvonás. Végül menetrendszerűen hajtom végre azt, amit kell, közben fel sem tűnik, hogy a Gentle lie dallamát dúdolom, csak mikor már az ágyban vagyok. Persze a zuhany cseppjei ismét szabad utat adnak gondolataimnak, de végre nem rugaszkodik el, mint mostanában annyiszor.

Reggel a szokott menetrend, ismét ugyanazt álmodtam, csak azzal a különbséggel, hogy a kés most már valóságosan karcolta bőröm. Ahogy ez eszembe jut, gyomrom összerándul, én meg rohanhatok a fürdőbe, megjegyzem nem először. Most ismét látnám a tegnap esti vacsorán, ha lett volna, így csak keserű sav jön fel torkomon. A padlóra roskadok, és a falnak dőlve, zilálva próbálom magam összekaparni, nem túl sok sikerrel. Sírni szeretnék, még akkor is, ha tudom, ez milyen eget rengetően szánalmas egy japán férfitól, de lehet, hogy akkor könnyebb lenne, vagy ha valakinek el tudnám mesélni, mi zajlik most a fejemben, de nincs kinek.

Egy óra elmúltával sem nézek ki sokkal jobban, és ugyan azzal a szétcsúszott ábrázattal, amivel reggel is a tükörbe nézek, meredek magamra a PSC liftjében is. Nem lepődöm meg, mikor a csendes termi belépőm után, mikor Reita meglát, majd a plafonra mászik annyira megijedt tőlem. A bandám szemével olyan szintű rosszallást fejez ki, állapotomra nézve, hogy kedvem lenne sarkon fordulni, de nem teszem, helyette, csak fotelembe pakolok. Mikor hallom, ahogy Uruha megáll mögöttem, de nem hagyom szóhoz jutni.

- Mielőtt megkérdeznétek, jól vagyok, csak nem aludtam ki magam, és rosszat álmodtam.

- Mostanában feltűnően sokat álmodsz rosszat. - hallom a hangján, hogy ideges, így valami másnak is kell lennie.

- Nézd!- fordulok felé, és nem kell csalódnom, abban, hogy a többiek is árgus szemekkel figyelik a párbeszéd alakulását - Nem kell értem aggódni. Nincs most valami jó időszakom, de megoldom, nagy kisfiú vagyok már. Nem kell segítség, meg tudom oldani magam is, inkább próbáljuk, nem árt.

- Ruki! Ennyire nem veszed észre, hogy mit művelsz??!! - emeli meg a hangját - A makacs, majd egyedül megoldom felfogásod miatt, az egész banda szív! Rossz rád nézni, olyan vagy, mint egy halálos beteg! Nem mondasz semmit, csak beülsz gubbasztani a sarokba. Ne hidd, hogy nem láttam a minap mit rajzoltál!

- Uruha légy szíves fejezd be! - szól csendesen Kai!

- Nem, nem fejezem be, mert ez az az igazság! Meg akarod magad ölni, azért rajzolsz kriptákat, meg csontvázakat, meg mit tudom, én miket??? Válaszolj!

- Nem dehogy! - szemeim nem kicsit vannak kigúvadva a meglepetéstől - Nincs semmi ilyesmi, nagyon rossz korszakom van, és nem tudok ellene tenni.

- És mi lenne, ha ezt velünk is megbeszélnéd? - kérdezz közbe Aoi is.

- Ez nem olyan egyszerű…- Uruha egyből felhorkant, és csak süt róla, hogy most nagyon szeretne megrángatni, hogy térjek már észhez, de lehet rám is férne már - Ígérem, ha ez az egész túlnőne rajtam, akkor ti lesztek az elsők, akiknek szólni fogok.

- Szerintem ez már rég túlnőtt rajtad Takanori, de rendben legyen. - néz felém Aoi, és olyan mélységig látok le kivételesen rettenetesen szigorú szemeiben, ami valósággal elszédít.

Őszintén sohasem hittem volna, hogy egyszer pont Aoi lesz az, aki ilyen szigorral kér meg bármire is. Most igazán elhiszem, hogy ő a legidősebb közöttünk. De ez sem változtat a kegyes hazugságon, amit mondtam nekik. Egy romlott ember vagyok, pontosan tudom, de ők lennének az utolsók, akiket tényleg bevonnák ebbe. Szánalmas vagyok, és ezt pontosan tudom, de ezt elég nekem tudni, nekik nem szükséges.

A próba viszonylag tűrhető volt, de azok a mély szemek nagyon megfogtak. Soha senkinek nem láttam még ilyen mély és őszinte szemeket. Ostoba vagyok, érzem és tudom. Viszont abban nagyon is igazuk van, hogy össze kell szednem magam, mert ez így nem jó. Legalább a látszat legyen meg, ha más nem is. Legalább most, mikor a stúdiófelvételekhez maximálisan ott kell lennem, szellemileg. Alig lépünk ki az épületből máris száguldok autómhoz, onnan pedig a legközelebbi gyógyszertárba. A gondolat, hogy ma végre nyugodt és álomtalan éjjelem lesz, felvillanyoz. Az sem zavar, hogy recept is kell hozzá, hiszem 1-2 ezer yen, és készségesen kiadnak mindent, ami csak kell, nem számít milyen adagban, és igen most sem kell csalódnom.

Este vidáman intézem el minden teendőmet, 3 órát beállítok reggelre, és az aprócska kis golyó már csúszik is le üres gyomromba, mert hazajövetem után, nem volt étvágyam enni, még a kedvenc sushimhoz sem. Nem kell csalódnom a diazepam pár pillanat múlva már nehezíti pilláim. Egyáltalán nem bánom, és boldogan adom át magam a pihentető alvásnak.

Reggel sem kell sopánkodnom, mert semmilyen rémisztő kép nem lebegett éjjel a fejem felett, mellett stb. Az azonban meg kell hagyni, hogy az altató most is erősen kifejti hatását, mert még mindig képes lennék aludni egy vagy két sort, de nem tehetem meg, sajnos nem. Nehezen kikelek, és lassan, nagyon lassan elkészülök. Úgy emlékészem nem volt a mellékhatások közé írva a lassúság és a koordináció tompulása, de ez van, ezt kell elviselni. A tipikus valamit valamiért. Inkább a biztonságos taxi mellett döntök, mert nem érzem képesnek magam egy autóútra. A hátsó ülésen csaknem elalszom, és a sofőr emelt hangja ébreszt csak ki a már majdnem átlépett álomkapuból. Megint nem csalódom, mikor a terembe érve mindenki furán néz rám, és szinte könyörgő hangomat is furcsállják, amivel kávéért sírok. Na igen a három kávé a felébredéshez nem árt, pláne, ha még előtte altatóval aludtál.

Nem igazán lepődöm meg, mikor a harmadik kávénak sincs semmi hatása az ég adta egy világon. A többiek persze furán néznek rám, de nem nagyon tud érdekelni.

- Inkább kezdjük el a próbát - és akkorát ásítok, hogy majdnem kiesek a számon.

- Te mi a jó fenét műveltél alvás helyett? - néz rám nagyon szúrósan Aoi, Rei, de úgy kollektívan mindenki.

- Én aludtam, szal inkább kezdjük. Lassan magamhoz térek. Na, nem próbálunk?

Egy lemondó sóhaj után mindenki beáll a helyére, és elkezdődik a próba. Persze rögtön azzal kezdem, hogy a mikrofonom a földön landol, mert miért is ne. Hát maga a próba nem megy valami jól, de ami azt illeti ennek teljes mértékig én voltam az oka megint. Ha tízszer nem ejtettem ki a kezemből azt az átkozott mikrofont, akkor egyszer sem, és csakis és kizárólag én. Azt hiszem, nem kell említenem, hogy négy ember gyakorolta a szemmel gyilkolás legjobb módszereit rajtam alkalmazta, illetve tesztelt. Hát igen nem csodálkozom a dolgon, de hogy őszinte legyek megértem őket, mi több egyet értek velük. Végül a lassan vánszorgó mutatók azt jelzik, hogy mára vége a kínszenvedésnek.

- Gommen nasai a mai próbáért! - hajolok meg, amilyen mélyen csak tudok, mert úgy érzem, hogy tartozok egy bocsánatkéréssel a mai napi gyatra teljesítményemért.

- Nézd Ruki! Nincs semmi gond, csak szedd össze magad, mert ebből így nem lesz új lemez.

- Igyekszem Kai!

Cucc összeszed, és megyek is haza, ismét a jó öreg 4 betűs járművel, leginkább azért, mert úgy érzem, állva képes lennék bealudni. Beérve a lakásba lepakolom a táskám, bezárom az ajtót, és mint egy 80 éves le kell, hogy üljek a kanapéra, mert annyira elfáradtam. Az álom, mint egy alattomos személy egyből megtalál. Újra a sikátorban vagyok. Csend van, most nem nevet rajtam senki, de érzem, és tudom, hogy nagyon nagy veszélyben vagyok. Nagyon félek, lábaim annyira remegnek, hogy csaknem összecsuklanak alattam. Rohanok, amennyire tudok, de mintha tagjaim ólom borítaná. Sehova nem tudok, csak egy… csak egy kuka mögé, ami eddig nem volt itt. A tűzlétrát esélyem nincs elérni, annyira magasan van. Elbújok, és annyira összekucorodom, amennyire csak lehet, hisztérikus remegésem szinte hasztalan próbálom meg csillapítani, mintha nem is az én testem lenne.

- Merre vagy te büdös dög?! - hallom meg egyszerre ideges, hátborzongató és kárörvendő hangját.

A vér szinte megfagy az ereimben, és érzem, elerednek a könnyeim, üvölteni szeretnék, és csak próbálom szabálytalan légzésem hangját a minimálisra csökkenteni, amitől szinte megfulladok.

- GYERE ELŐ TE KOSZOS SEMMIREKELLŐ ROHADT RIBANC!!!! - üvölti most már, mire egy patkány ijedve szalad el mellettem, ebből pedig rájön, hogy ott rejtőzöm, felém jön, majd félelmetes szadisztikus vigyorával szinte az arcomba mászik - itt vagy te kurva!

Hajamnál fogva ráncigál elő a konténer mögül, pontosabban félig a földön húzva. Teljesen hiábavaló a kiabálásom, és a kapálózásom, ráadásul úgy érzem, az összes hajam ki akarja tépni, ami iszonyatosan fáj. A sikátor közepén a földre dob, én meg nyekkenek egyet, ahogy a kemény betonon landolok.

- Te kis hülye! - kezd bele vészjósló hangon - Azt hiszed, hogy néhány altatóval képes leszel megszabadulni tőlem? - hátrálni próbálok, de fölösleges, mert utánam jön, ráadásul még tetszik is neki kétségbeesett arckifejezésem - Ha este nem akkor nap közben fogom pokollá tenni az életed, nem szabadulsz tőlem. De büntetést érdemelsz, te mocskos kis dög. - keze pedig magasba lendül a vasrúddal együtt.

Teljes erejéből sújt le vele, és nekem pont olyan érzés, mintha szilánkosra törte volna a felkarom. Nem kell sokat várnom a következő ütésre sem, amely a sípcsontomon ér, majd a bordáimon, amelytől alig kapok levegőt. A földön fekszem, kemény bakancsának orrát pedig rövidesen teljesen a gyomromban érzem, ezzel köhögésre kényszerítve belsőm. Magzat pózban próbálom túlélni a sorozatos ütéseket, melyik mindegyike erős, tompa, és sajgó fájdalmat hagy maga után. Érzem a vér ízét a számban, ahogy a véres nyálat az imént a földre köptem. Üvölteni tudnék a fájdalomtól.

- Ezt érdemled, ígérem, még találkozunk! - nevetve elmegy, a vasrúd pedig az orrom előtt hangosan ér földet, én pedig ott fekszem, nyüszítve a fájdalomtól, véres arccal, alig kapva levegőt.

Végre felébredek, és valóban úgy érzem, hogy jól helyben hagytak, mert mindenem fáj, de egyetlen nyom sincs rajtam. Sohasem volt még ilyen rossz, és ahogy levegő után kapkodva, hisztérikusan folynak könnyeim, előre hátra dülöngélve próbálom nyugtatni magam, de elfog az érzés, hogy nem ez volt az utolsó. Nem akarom… mivel érdemeltem ezt ki? Miért pont én? Miért pont nekem kell ezt elviselnem? - hisztérikusan zokogok, és a semmibe suttogok, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, pontosan tudom, de mégis… valaki… akárki könyörgöm… segítsen nekem…

Este érthető módon nem merek aludni, tényleg nem. Inkább nem, mert félek, nem rettegek, hogy megint át kell élnem az álmom, és tudom, érzem, hogy amint elalszom, újra ott leszek, és megint rajtam tölti ki agresszióját. Még most is úgy érzem, hogy mindenem sajog. Végül tehetetlen vagyok, és mégis elalszom. Újra a sikátor, megint konténer, de most sem tudok elrejtőzni előle. Kirángat, és ismét alaposan helybenhagy, csak azzal a különbséggel, hogy mikor végzett kezében a késsel lehajol hozzám, és elkezdi a penge fokával arcom cirógatni. Rettegő könnyes szemekkel nézek rá, de ő csak szadisztikusan vigyorog. Végül nekem fájdalmat okozva felemeli bal kezem, és kézfejemen egy mély karcolást ejt.

Reggel összerándult gyomorral veszem tudomásul, hogy a seb valóságosan is a kezemen van. Ez… ez… ezcsak véletlen, biztos megkarmoltam magam. Igen csak ez lehet! AZ CSAK ÁLOM, A VALÓGÁBAN CSAK MEGKARMOLTAM MAGAM, CSAK VÉLETLEN! Ki a jó fenét akarok én becsapni??? Magamat? Pontosan tudom, hogy nem karmoltam meg magam, az nem ilyen lenne. Ismét utat törnek könnyeim, szégyen vagy sem akkor is. Meddig még? Meddig?

Időbe kerül, mire annyira felnyalábolom magam, hogy ki merjek menni az utcára. Kénytelen voltam alapozózni, mert szörnyen festettem. Persze a reggelnek hála nem kis mértékben voltam késésben, ami végül kapkodáshoz vezetett. Ahogy a liftből kiszállok, nem figyelek, és belerohanok valakibe.

- Ezer bocsánat nem szándékos volt. - lehajolok hozzá, és az imént szanaszét repült papírokat kezdem el én is felszedni.

- Nem történt semmi, velem is előfordult már. - mondja kedves, csilingelő hangján.

Ahogy a lapokat szedegetem, kezembe akad egy gyönyörű szép borítóterv, ami elvarázsolt.

- Ez meseszép! - mondom még mindig a képet figyelve, annak minden részletét.

- Hát, úgy látszik a PSC vezetősége mégsem így gondolja. - veszi ki kezemből a lapot és rakja el mappájába.

- Kinek mutattad meg? - kérdezem meg tőle, mert ilyen nincs, hogy egy ekkora mestermunkát ne fogadtak volna el, tudom, mert láttam h milyen pályázatok voltak eddig, és hát gyatra volt mindegyik ehhez képest.

- Már nem tudom mi a neve, de egy öreg magas homlokú, kopaszodó szemüveges alak volt.

- Tudom kire gondolsz! Nem neki kell, mert ő egy szemét alak, csak a saját ismerősinek a silány munkája felel meg neki. Gyere és bemutatlak Suzienak, ő majd elintézi neked.

Magam sem tudom, mi ütött belém, hogy egy vadidegen nőnek segítek. Az tény, hogy gyönyörű, és ritkán találkozol ilyen természetes szépséggel, de annyira kellemes a légkör körülötte. Vagy csak megint hülye vagyok. Suzie persze azonnal lecsap a lányra, én meg megyek be a próbámra, mert már így is nagyon elkéstem.

- Reggelt!- köszönök, amit beléptem.

- Mi van téged elloptak az ufók, hogy csak most jössz?- kérdezi Uruha, mondjuk, kollektíven vannak meglepődve viszonylagos jókedvemen, hát mondjuk elég messzire elkerült egy jó ideje.

- Anno… nem, csak reggel elaludtam, és most meg segítettem valakinek.

- TE???! - kollektív döbbenet.

- Igen én, képzeljétek szökő évente én is tudok rendes lenni az emberekhez. Szerintem próbáljuk. - terelek.

Biztos voltam benne, hogy ezzel elvonom a figyelmüket a további felesleges kérdezősködésről, és bingó. Most már azon vitázna, hogy mit próbáljunk. Nekem most úgy őszintén mindegy, csak ne kérdezősködjenek. Fura módon minden szám tökéletesen megy, és ez kicsit ijesztő, pusztán azért, mert ez csak egy egyszerű találkozás volt, vagy mégsem annyira? Kimegyünk cigi szünetre és ő is ott van. Odamegyek hozzá, mert érdekel, hogy mi lett a vége a dolognak.

- Hello! Nah hogy ment?

- Oh - lepődik meg- hello! Nagyon szépen köszönöm felvettek, és mostantól itt fogok dolgozni. Nagyon szépen köszönöm a segítséget, nélküled nem sikerült volna.

- Dehogy is, én csak bemutattalak Suzienak. Nem nagydolog.

- Hát Ruki-san lehet, hogy neked nem az, de nekem ezt az állást jelenti, úgyhogy hálásan köszönöm.

- Tudod mit, gyere és igyunk meg egy kávét, és el van rendezve.

- Rendben. - bólint és elindulunk a büfébe.

Végig beszélgetünk, nem csak annak tűnik, de ténylegesen is kedves. Nagyon kellemes vele beszélgetni, észre sem veszem, hogy már legalább negyed órája ülünk és dumálunk. Mindkettőnknek mennie kell, de megbeszéljük, hogy holnap is találkozunk, elvégre mostantól egy ideig itt fog dolgozni. Ez valahogy jó érzéssel tölt el. A többiek persze meg is jegyzik, hogy mitől vagyok ilyen felszabadult, meg úgy mégis megint hol voltam, de én csak mosolyogva annyit mondok nekik, hogy ez inkább maradjon az én dolgom.

Nem veszem be altatót ma este, úgyis mindegy már, legalábbis szerintem. Félve alszom el, mint mostanában mindig. Újra a sikátorban vagyok és a félelemmel vegyes rettegés borzasztó érzése ismerősként fogad. A kukás konténer most is itt van, ami mögé hasztalan próbáltam eddig elbújni, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a konténerbe mászom. Érzem, hogy büdös van, de ez zavar most a legkevésbé. Mélyen kopogó léptei hangján meg-megáll bennem az ütő. Ha megtalál, megint összever, és megint érezni fogom azt a borzongató fájdalmat. A gondolatra kontrolálhatatlanul összerándulok, és kétségbeesett hangokat hallatok. Az öklömbe harapok, hogy semmilyen hangot ne adjak ki magamból, de érzem, hogy hasztalan, megtalál, és akkor nincs mit tenni. Félek… nagyon…

- ÚGYIS MEGTALÁLLAK TE ROHADT SZAJHA!!! EZZEL CSAK A SAJÁT HELYZETED RONTOD! - nevetésétől kiráz a hideg és pontosan olyan, mintha a hangja belülről akarna marcangolni.

Egy ideig még hallom üvöltözését és szitkait, majd elmegy. El sem hiszem! Elment és nem talált meg! Akkora kő esik le a szívemről, hogy szinte már hallom a tompa zuhanását is. Előjönni nem mertek, hátha csak ez a csel benne, de nem sokkal ezután felébredek.

Nagyon régen nem keltem ilyen vidáman, nagyon nagyon régen. Szinte kiugrom az ágyból és szélesen mosolyogva intézem reggeli teendőimet. Olyan ez mintha a több hónapos borongós idő után egy reggel szikrázó napsütésre kelnél, de tényleg. A mosoly a munkahelyem felé sem hervad le rólam. Komolyan, mint valami beszívott drogos nagyjából úgy nézhetek ki, de nem tud érdekelni különösebben. Annyira boldog vagyok, hogy hetek óta először végre nem izzadságban tocsogva, félelemben térek magamhoz az éjszakai alvásból. A liftben összetalálkozom a tegnapi lánnyal, akinek még a nevét sem tudom.

- Ohaiyo Ruki-san!

- Ohaiyo! Én még nem is tudom a neved- mosolyodom el kényszeredetten.

- Ezek szerint ez kimaradt - neveti el magát ő is -Nakashima Kumiko vagyok - hajol meg.

- Én pedig Matsumoto Takanori, de te már ismersz engem. Amúgy hogy megy a munka?

- Köszönöm, nagyon jól, igazán izgalmas, bár Suzie-san elég érdekes figura.

- Azt meg kell hagyni. - közben megáll a lift és kiszállunk- Nekem most mennem kell de mit szólnál, ha később összefutnánk egy kávéra?

- Nekem tökéletes. Minden jót!

- Viszont!

Bemegyek a terembe és 4 furán méregető szempárral találom szemben magam, ami kicsit frusztráló tud lenni korán reggel.

- Ohaiyo! Valami baj van?

- Matsumoto Takanori kivel beszélgetsz te ennyire kedélyesen korán reggel?- kérdez rá Reita.

- Anno… egyik ismerősömmel…

- Aham ismerős és azért vigyorogsz ennyire mi?- kérdez rá egy nagyon sunyi vigyor kíséretében Uruha.

- Nem is vigyorgok- bassza meg érzem, hogy kezd vörösödni a fejem. - Inkább próbáljunk.

Néma kuss, és már csak a tücsökciripelés hiányzik, basszus miért nem lehet rólam leszállni? Végül egy csoda folytán elkezdünk próbálni, és simán megy legalábbis úgy nagyjából, de én ezúttal nem hibázom. Már szinte tűkön ülve várom a szünetet, mikor is kávézom Kumikoval, és a mutató is lassan elvánszorog odáig. Nem kell engem várni, azonnal tűnök el.

A szünet megint nagyon jól telik, és megbeszéljük, hogy együtt ebédelünk a közeli étteremben. Kérdőn is néznek a többiek, mikor mondom, hogy én ma nem megyek velük. Asszem kezdenek észrevenni dolgokat, de ez van.

Rettenetesen aranyos ez a lány, és egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy rájöjjek nem egyszerűen szimpatikus nekem. Nagyon jó vele lenni, valósággal feltölt, és ez nagyon ritka legalábbis nálam, de ugyanakkor furcsa is. Szinte mindenről el tudok vele beszélgetni, tényleg majdnem mindenről.

Amint visszaérek, azonnal faggatni kezdenek, hogy ki az, és mióta meg ilyenek, mire kénytelen vagyok elmondani, hogy ki mi, hogy merre mikor, és ekkor jövök rá, hogy én többet szeretnék Kumikotól.

- Sok szerencsét Ruki, de vigyázz a csajjal. - néz rám Aoi azokkal a mélyre néző sötét szemeivel.

- Ezt mire érted?- pislogok nagyokat.

- Nem fontos, csak fogadd meg.- gyújt rá egy cigire.

Csak döbbenten nézek, hogy ezzel mit akart Aoi mondani. Tud valamit, amit én nem? Mi folyik már megint a hátam mögött? Nem tudok rájönni, de azt hiszem a legegyszerűbb az lesz, ha beszélek vele négyszemközt. Igen ez a jó megoldás.

Hazafele a liftben el is kapom az ébenhajút.

- Aoi várj én is megyek… köszi.

- Nincs mit- hosszú csend.

- Anno… mire gondoltál a délután, mire vigyázzak?- nem akar megszólalni- Légy szíves mondd el!- kérlelem.

- Nézd Ruki, nagyon rossz előérzetem van ezzel a csajjal kapcsolatban, és ez nálam mindig be szokott jönni. Ennyi az egész nem több.

Otthon még jó darabig gondolkozom a dolgon, de rá kell jöjjek, hogy lesz, ami lesz. Nem lehet mindig elfutni, és ha nem próbálom meg akkor az is lehet, hogy életem eddigi legnagyobb hibáját követem el ezzel. Lesz, ami lesz. Nem kell sokat várnom arra, hogy elaludjak. A legfurább az, hogy az óra csörgésére álomtalanul kelek fel. Fogalmam sincs, mi az oka annak, hogy rémálmaim eltűntek, de nem is érdekel addig ameddig nem térnek vissza.

Másfél hét telt már el azóta, hogy semmilyen nyomasztó álmom nem volt. Kezdem lassan azt hinni, hogy az egész csak a fáradtság hibája volt, de azért pontosan tudom, hogy itt jóval többről volt vagy van szó. Nem mondom egyfajta vihar előtti csend érzetem van, és nem tudom ez mennyire normális. Próbálok nem rá figyelni annál is inkább, mert elég sok dolog van, ami foglakoztasson. Az új lemez nem olyan régen jött ki, most megy a fotózások és interjúk özöne és…és azóta összejöttem Kumikoval is. Tényleg olyan kedves és aranyos, és annyira szeretni való. Azt hiszem, kezd nagyon közel állni a szívemhez. Viszont amióta együtt vagyok vele, a bandán belül valami megváltozott, nem tudom megmondani mi, de megváltozott. Bár Reita ugyan úgy szívat, Uruha ugyan olyan perverz, Kai mosolygós és Aoi hallgatag, szal látszólag minden ugyan az, de mégsem stimmel valami. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi az, ami nem okés a dologgal, de nem tudtam rájönni, egyszerűen nem. Így inkább a sodródjunk az árral kategóriát választom, majd lesz, ami lesz.

A próbateremben ülünk, épp egy újabb számhoz készülődünk, mikor halk, bátortalan kopogás után kinyílik az ajtó és Kumiko lép be rajta.

- Szia, hát te?- megyek oda hozzá és fogom meg puha, nőies kezeit.

- Suzie-san küldött, hogy tőled kérjek segítséget az új projekthez. Olyan negyed órára elrabolnám tőletek srácok- mosolyog a többiek felé, ők meg bólogatnak kivéve egy embert, aki inkább gitárja felé fordul. Nem mondok erre semmit bár tudni azért szeretném, hogy úgy mégis minek ilyen bunkó.

- Na, miben kell segítség?- kérdezem mosolyogva.

- Megmutatom. - megcsókol, majd elvezet a dolgozó részlegébe.

Egy jó darabig a projekt a téma, majd az a vége az, hogy mindenféléről beszélgetünk, és elvagyunk egymással. Mikor észreveszem, hogy lassan már egy fél órája leléptem rájövök, hogy nem ártana visszamennem, ha szeretném még a fejem a helyén találni később is. Nem kell csalódnom, mikor kicsit, kicsit nagyon csúnyán néznek rám a többiek, de inkább kussban maradok hátha azzal kevesebbet ártok a helyzetnek. Nem tévedek sokat.

Elég fárasztóra sikerült a nap, de néha ilyenek is vannak. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy nem olyan sokára Kumiko átjön. Már alig várom. Ő egy pillanat alatt képes rólam elfújni az álmosságot és fáradtságot, nem tudom hogyan képes rá, de képes, akár egy varázslat. Iszom egy pohár narancslevet és csöngetnek is. Megérzésem nem csal ő az. Most is mosolyog akárcsak én, de úgy érzem, valami nem stimmel, és nem tudom mi az. Megkérdezem, hogy mi az, baj van-e de nemleges választ ad, hogy semmi az ég egy adta világon, és elég fura tekintettel mered rám, hogy honnan veszek ilyesmit. Lehet, csak én fújom fel a dolgot, olyat képzek bele a dolgokba, amik nincsenek is valójában. Olyan velem, mint mindig, csak képzelődök, minden a legnagyobb rendben van. Arról nem beszélve, hogy csodálatos az együtt töltött idő, sőt több annál.

Reggel én viszem be őt is, de a fura érzésem nem múlt el és kezd bosszantani. Mindenki olyan feszült vagy csak én látom így? Biztos front van vagy valami ilyesmi. Igen tuti, hogy csak ennyi. Kicsit össze is kapunk a bandán belül, ami marhára nem hiányzik se most se máskor, bár még szerencse, mert hamar megvan a „jaj, bocs bunkó voltam” rész is. Nem bánom egyáltalán utálok veszekedni a bandatagokkal, attól mindig rossz érzésem lesz.

Kezd minden helyre jönni, minden, ami az utóbbi hetekben kisiklott. Normálisan alszom, tudok melózni, és egyre kevesebbet gondolkodom a hülyeségeim. Az is igaz, hogy sok időm nincs is rá, de nem is olyan régen még megtaláltam rá a módját, most viszont csak ritkán és egyre ritkábban. Nem bánom, de az azért érdekes, hogy az egésznek ennyire hirtelen lett vége, na jó majdnem. Most se tudom mi az oka, de lassan már is eljutok, hogy nem is érdekel igazán.

Két hete már, hm… kicsit beteges, hogy így számlálom a napokat, de tényleg. Viszont csak örülni tudok, hogy nem gyötörnek kiborító rémálmok. Szerintem ez normális, vagy nem? Lényeg, hogy imádott munkahelyemre tartok… cöö szakad az ég. Hullafárasztó napnak nézek elébe. Az előtérben összefutok Kumikoval és azonnal mosolyogva megyek oda hozzá és ölelem át vékony derekát.

- Jó reggelt!

- Neked is!- hallom a hangján, hogy mosolyog, igen már mondta, hogy ne hozzam zavarba, de akkor is jólesik, és éljen a gonoszság is. - Nagyon nehéz napod lesz ma? - kérdezi.

- Hát eléggé, de ez van, nem tudok mit csinálni. Viszont alhatnál este nálam. - vetem fel az ötletet.

- Ööö… jó lenne, de ma nem megy - meglepődöm. - és ma nem tudok veled ebédelni sem. - lemaradtam valamiről?

- Hogy hogy? - hajolok el egy kicsit, majd szembefordul velem.

- Hát - kezd bele - ma nekem is nagyon sok munkám van és meghalni nem lesz időm, és este meg dolgom lesz.

Miféle dolga lesz este? El nem tudom képzelni mi az, amit este kell elintézni, vagyis ötletem van, de azt nem nézem ki belőle.

- Ezt vegyem úgy, hogy most húzzak innen?

- Nem egészen csak…- habog, nem tetszik ez nekem, nagyon rossz érzésem van.

- Jól van, minden jót akkor holnap találkozunk. - adok egy puszit arcára, majd eltűnök a liftben.

Ez most úgy mégis mi volt? Nem kicsit koptatott le. Valami történt, és azért ilyen, más miatt nem lehet. De miért? Mi a fene történt, és még inkább én mi a francnak nem tudok róla? A rohadt életbe már! Kurva szar nap lesz a mai, már most tudom.

Ha így folytatom mehetek jósnak, de komolyan. Pontosan olyan rossz volt a mai nap, mint azt vártam, ja nem is rosszabb volt, de legalább már itthon vagyok. Kicsit sajnálom, hogy egyedül kell lennem, de nem lóghatok állandóan a nyakában, nem volna fair dolog. A zuhany forró cseppjei lágyan kényeztetik testem, ahogy a víz lefolyik rajtam… annyira megnyugtató és kellemes. Elég sokáig áztatom magam, viszont amikor a csobogó víz hangja csaknem álomba ringat, jobbnak látom kiszállni, mert nem a zuhanytálcában akarok reggel felébredni, kétlem, hogy kényelmes volna. A párnákra dőlve szinte azonnal álomföldre lépek, de a rémálom jobban illik rá.

Újra itt vagyok. A sikátorban, ami nem is olyan régen csaknem megőrjített, és most is majdnem csakhogy azt érzem. Összeszorul a gyomrom, kedvem lenne kiadni gyomrom tartalmát, de nem hiszem, hogy arra volna most időm. Rettegés, félelem, és borzongás. Leginkább ezekkel a szavakkal tudnám leírni jelenleg azt, amit érzek, bár így túl finoman hangzik. Alig tudok lépni, mintha súlyok volnának lábaimra és kezeimre kötve. Teljesen kétségbeesetten keresem a kiutat, de nincs ismét nincs… még mindég… vagyis itt van a konténer. Abban reménykedem, hogyha ezúttal sem fog megtalálni, bárcsak így lenne… bárcsak…

- Régen jártál erre, te hálátlan dög! - mondja még normális hangnemben, bár egy démon hangja nem lehet normális, mert ő az én gyötrő démonom.

Semmit sem szólok, csak csendben reszketve várok. Várom, hogy eltűnjön, vagy hogy én felébredjek, nekem mindegy, csak tűnhessek el innen.

- Mért nem jössz elő? Úgysem bujkálhatsz örökké! Ma még ajándékot is hoztam neked, majd meglátod!- nem akarom tudni, mi az, a létezését sem akarom vagy akartam tudni, soha… soha… soha.

- ÚGYIS MEGTALÁLLAK TE ROHADT RINGYÓ!!!-üvölti most már.

Reszketek, mindenem remeg, de levegőt is alig merek venni. Fuldoklom, úgy érzem meg fogok fulladni. Nem akarom… nem akarom. Kezeim fülemre teszem, egyetlen neszt sem akarok kiadni magamból, mert az azt jelentheti, hogy megtalál. Hallom, ahogy a konténer fedele felnyílik, és csak fohászkodom magamban, hogy ne vegyen észre.

- Hát itt vagy te büdös dög!

A szívem pár ütemet kihagy annyi biztos. Hátrálnék, de nincs hova, pontosan tudom, hogy mennyire fájdalmas percek, órák következnek. Megragadja hajam én ordításom közepette kirángat eddigi búvóhelyemről. A fájdalomtól könnyesek lesznek a szemeim. Talpra állít, először arcon üt, hogy szám felszakad, majd akkorát üt a gyomromba, hogy azonnal görnyedezve és kapkodva a levegőt a földre kerülök, de ez nem elég neki. Alig, hogy a gyomrom fogva összegörnyedek, erőből rúgja meg oldalam, ki is terülök a földön, és szinte biztos vagyok benne, hogy eltört, rettenetes érzés.

- Látod kis féreg, a te helyed ott van - hangja gúnyos és önelégült. - Szép vagy, amikor a fájdalomtól fetrengsz véres arccal.

Kedvem lenne erre szarkasztikusan felnevetni, szép mi… az ő szájából ez az év vicce. Fogalmam sincs honnan, de elővarázsolja az általam már jól ismert fémcsövet. Összeszorított szemekkel várom, hogy mikor kapom az elsőt, és nem is kell rá sokat. Mindenem fáj, már mozdulni sem tudok anélkül, hogy ne kelljen üvöltenem, a sorozatos ütlegelésnek megvan a hatása. Minden mozdulat, minden légvétel kínszenvedés, és csak nyöszörögve párom, hogy vége legyen, akár az ütlegelésnek, akár ennek a rémálomnak. Kését is előveszi, először csak oldalamba vágja, majd elkezdi mozgatni húsomban kését. Üvöltök a fájdalomtól. Miért nem öl meg inkább?

- Oh, bocsáss meg az ajándékom majdnem elfelejtettem, hogy én milyen feledékeny vagyok. Mindjárt hozom, nem kell félj, maradj itt nyugodtan! - inkább annak örülnék, ha soha a büdös életben nem látnom életem megkeserítőjét, de nem lényeg, oldalamból pedig kirántja kését, vérem pedig ömlik.

Még egy utolsó ütést mér oldalamra, pontosan rúgása és kése helyére, majd eldobja eddigi szenvedésem eszközét, azt az átkozott vasrudat. Távolabb megy, és titkon már reménykedem, hogy vége és homályos látásommal csak távolodó körvonalait érzékelem. De azért valahol tudom, hogy nincs ekkora szerencsém, és démoni hangja is csak ezt erősíti.

- Ne aggódj kárpótolni foglak ezért az apró malőrért, méghozzá kamatostul- mélyül el hangja és egy megszállott, szadista vigyorra húzódik szájára, amitől a maradék vérem is megfagy.

Egy földön heverő zsákot húz maga után, nekem meg hirtelen nagyon rossz érzésem lesz. Megfogja a zsákot és felállítja, gyanúsan humanoid formája van. Lerántja a zsákot és nem csalatkozom, egy ember volt benne, de miért pont ő? Az egyszerű döbbeneten túl olyan félelem lesz rajtam úrrá, ami megbénít, annak ellenére, hogy sajgó fájdalmam sem ereszt egy pillanatra sem. Nem, ez nem félelem, hanem féltés. Már azt sem bánom, ha félholtra ver, csak őt ne, hozzá ne nyúljon.

- Látod látod? Én megmondtam, hogy meglepetés lesz. Igaz kicsi lány? - egy ismerős pengével megvágja arcát, amelyből azonnal kisercen a vér.

A szívem szakad meg, hogy pont Kumikot kell így látnom, ő nem tehet róla, ő semmiről sem tehet, akkor meg miért? Kezei kicsavarva hátra vannak kötve, kész csoda hogy egyáltalán még a helyükön. Reszket, fél és retteg, de nem is csodálkozom. Folynak könnyei, és nagy barna szemeivel segélykérően néz rám. Megpróbálok felállni, de nem megy, újra és újra, ahogy megemelkedem visszaesek, izmaim nem engednek. Elmenekülni nem tud, mert erősem szorítja karjánál fogva.

- Hagyd őt...- hangom erőtlen és rekedt, szemeim pedig kezdenek könnyesek lenni- HAGYD ŐT BÉKÉN! NEM VAGYOK ÉN ELÉG NEKED? NEM ELÉG, HOGY ENGEM KÍNZOL?- most már folynak könnyeim.

Felnevet, majd a mértéktelen gyűlölet és harag, amit felém irányít egyetlen pillantása alatt. Keze meglendül és visszakézből, erőből üti arcom Kumikot felsértve ajkait is, akinek csak azért nem csúsztak ki maga alól a lábai, mert a karjánál fogva durván addig rángatja, amíg talpra nem áll.

- Még egyszer szólalj meg, mert nagyon megbánod, pontosabban nem is te, hanem ő. - néz összeszorított szemekkel.

Kését Kumiko nyakának szorítja, a penge éle már -már teljesen finom, hófehér bőrében van. Hallom, hogy nevem próbálja nyöszörögni, hogy tegyek valamit. Próbál visítani, bármit, amit csak tud, amivel azt hiszi, hogy lehet esélye a szabadulásra, de én már régen tudom, hogy nincs.

Csak halkan sóhajtom magam elé, hogy neh, hangosan megszólani nem merek, mert azzal csak neki ártok, újabb talpra állási kísérleteim pedig rendre csúfos kudarcba fulladnak. Valaki mondja meg nekem hogy miért? Könnyeimtől már nem látok rendesen.

- Kumiko…- nézek rá bűnbánó, bocsánatkérő szemekkel, amiért nem tudom megvédeni, amiért csak egy gyenge szerencsétlen vagyok.

- Tudjátok, haragszom… Ruki nem más, mint az én személyes játékom. És te megpróbáltad innen megmenteni kicsi lány. - engedi el és járja körbe a rémült Kumikot.

Amikor mögötte van, hirtelen elindul és futni kezd. Elhiszem szinte, hogy így ő talán meg tud menekülni, de démonom a következő másodpercben már lábainál van, majd egyetlen mozdulattal, késével mindkét lábának tartóinát elvágja. Kumiko felordít és azon nyomban egyensúlyát és járási képességét vesztve elesik, hátrakötözött kezei miatt pedig esése tompítás nélküli. Feje vérezni kezd, gondolom annyira megüthette. Kétségbeesetten próbálok odamenni, de távol van tőlem, és hiába kúszom a földön, nem segít sokat, hiszen csak centikkel tudok közelebb kerülni, és messze van tőlem.

- Ostoba kicsi lány…- gúnyosan nevet, majd lenyalja a vért a késről.

A vértócsa egyre csak nő, szinte fekete színt kap a kiömlő életerő. Fölé áll és szadisztikusan vigyorog.

- Bolond húzás egy bolond embertől, de mit is várok el…- húzza fel vállait, majd Kumiko fölé lép.

Haját megragadja, és attól fogva emeli meg felsőtestét. Látom rajta mennyire fáj neki. A kés arcához közeledik, majd egyetlen gyors mozdulattal jobb fülét levágja. Széles patakban ömlik helyéről a vér, Kumiko arcát pedig a fájdalom könnyei áztatják, és vele sírok. Édes jó Istenem miért??? Tennem kell valamit, muszáj, csodák csodája képes vagyok végre félig felállni, de már látom, ahogy nyakához tartja kését…

- Nehhhhhhh- késő…

Egy gyors mozdulattal elvágja torkát, a vörös vér pedig kiömlik testéből, lábaim összecsuklanak, és üvöltve nézek könnyfátyolos szemmel, ahogy teste haláltusájában meg-megrándul, majd többé nem mozdul.

- Mennyivel szebb a saját vérben nemde?- kérdezi még meg.

Magamhoz térek, de ahogy ismét végigpörögnek előttem az imént átélt képek zokogva borulok térdeimre. Csak az az egy kérdés foglalkoztat, hogy mivel érdemeltem én ezt ki. Mit vétettem az égiek ellen? Mit?

Borzasztó munkába mennem. Egyik porcikám sem vágyik rá, de meg kell találnom Kumikot, mindenféleképpen beszélnem kell vele, muszáj, biztosan megőrülök, ha nem tudok vele beszélni. Hajnalban hiába írtam neki üzenetet, de nem válaszolt rá, így csak még idegesebb vagyok emiatt.

- Áh Ruki de jó, hogy jössz…- akar elkezdeni trécselni Miyavi.

- Neh haragudj, de most dolgom van, nem érek rá, majd később beszélünk. - és otthagyom, és nem érdekel, mit mond, vagy gondol.

Azonnal az ő dolgozóhelyiségét keresem fel, és kissé megkönnyebbülök, hogy semmi baja.

- Hello! - köszönök- Küldtem üzenetet, de nem válaszoltál rá.

- Anno… igen, de jó okom volt rá. - rosszat sejtek, int, hogy üljek le, és én leülök - Eléggé borzasztó álmom volt. Azt álmodtam, hogy a szemed láttára öl meg egy ismeretlen alak. - érzem, hogy fordul egyet-kettőt velem a szoba. - Rettenetes volt. - látom, ahogy megremeg.

- Me..megölelhetlek?- nem válaszol, én pedig odamegyek hozzá és megölelem, vállamra hajtja fejét, majd eltol magától.

- Ruki… én… ennek így nem sok értelme van - ugye nem- nézd, nem mondom, ez az álom nagyon kikészített, de nem ez a baj. Tegnap délután kaptam egy nagyon jó állásajánlatot Európába. Még azelőtt adtam be a jelentkezésem, mielőtt ide jöttem volna, nem hittem, hogy sikerülne.

- Elmész igaz? - kérdezem, de a választ már úgyis tudom, de tőle akarom hallani.

- Igen el. Ez egy olyan lehetőség, amit ostobaság volna kihagynom, a héten fogok indulni. Én… én nagyon sajnálom…

- Neh… bármit, de ezt ne mondd. Nem haragszom, és köszönöm, hogy szóltál róla. - még utoljára érezni szeretném ajkait, így lágy csókot adok rá - Ég veled Kumiko, minden jót!

Elengedem és kilépek az ajtón. Valahogy még nincs kedvem bemenni a többiekhez nem is tudom, hogy miért. A dohányzóba megyek, és egymás után elszívok legalább 5-6 szálat. Ez a nap nem lehet ennél rosszabb, komolyan mondom. Végül bemegyek, és ismét döbbenten néznek rám.

- Mi van nem jött össze az estéd?- kérdezi nevetve Reita, nekem meg durran az agyam.

-KÉPZELD, BAZD MEG, NEM, JAH ÉS KÉPZELD, A HÉTEN UTAZIK EURÓPÁBA! - elegem van.

Csak pislog harmadmagával, chhh rettenetesen elegem van. Végül a halálos csendet megtörve próbára ösztönzök mindenkit. Hála nekem viszont a tragikusabbnál is rosszabbul megy. Végül a dohányzó falának dőlve találom magam, lehunyt szemekkel a sokadik szálat szívva magamba.

- Fel kéne állnod onnan.

- Nekem jó itt is. Minek jöttél utánam Aoi?

- Rossz bőrben vagy- felszisszenek, hát érzem én rendesen, de nem lényeg, nem kell még mondani is. - Én szóltam, hogy vigyázz vele.

- Köszönöm a tanácsod, de most már édes mindegy nem?

Ő megmondta, ez igaz és most boruljak le? Attól nekem nem lesz jobb. Végül is mindegy, tulajdonképpen egy csak hab azon a bizonyos tortán, és már csak a kegyelemdöfés kell. A próbának, amit csak idézőjelekkel lehetne annak nevezni, ami kellene legyen, nagyon nehezen lesz vége. Hazaérve semmi kedvem létezni, eddig sem volt, de itt már nem kell tartanom magam senki előtt, itt már nyugalom van. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor nem hibáztatom Kumikot és nem is miatta vagyok ilyen állapotban igazából. Oké rendben, szarul esik, de nem voltam szerelmes, csak nagyon megkedveltem, és valóban kezdtem egyre jobban megszeretni. A legnagyobb baj az, hogy érzem, visszakerültem a lejtőre, és nem tudom van-e alja egyáltalán, és hogy onnan ki lehet-e még mászni. Tudom, hogy ismét mindennaposak lesznek az álmaim, és nem tudom, meddig bírom őket elviselni majd. Gondolkodásom közepette végül is elalszom, és reggel nem kell csodálkoznom, ismét gyötört démonom.

Egy hét telt el azóta, hogy minden visszaállt a korábbi állapotára. Nem nem minden, most rosszabbul nézek ki, mint korábban. Egyre inkább kikészítenek az álmok, és abban a világban a szenvedéseim egyre csak hosszabbodnak, egyre nehezebben kelek fel és mindig tocsogva az izzadságban, hisztérikus félelemmel és állandósult fájdalommal. Nehezen bírom a kevés alvást, lassan egyszerűbb lenne fel sem kelni többé. Néha arra eszmélek, hogy csak bámulok magam elé, és nem érzékelem a külvilágot, csak azt a bizonyos pontot, amire éppen meresztem szemeim. Nagyon sokszor a léptek zajára megrándulok, és még sorolhatnám, állandóan félek, nehogy ő legyen mögöttem. Most is itt ülök próbateremben, éppen szünetünk van, én pedig alig tudom felfogni, mi történik körülöttem, egyszerűen nem képes rá a fejem.

- AZONNAL MINDENKI ÁTMEGY A TÁRGYALÓBA!!!!- ront be a főnök egy örült stílusában, ami még engem is felráz révültemből.

Megmukkanni nem merünk, mert mindannyian érezzük, hogy jelen esetben az életünket játszanánk el.

- MÉGIS MI EZ? EZT HOGY KÉPZELTÉTEK?- még jó, hogy azt sem tudjuk, miről van szó - Ilyen szégyent! Nem elég, hogy a saját együttesetekre szégyent hoztok, de még a kiadóra is!

- De hát miről van szó egyáltalán?- kérdezi meg Kai nagyon félve.

- HOGY MIRŐL VAN SZÓ????!!!!! MÉG KÉRDEZED???!!! ILYEN ROSSZ MUTATÓK A KIADÓ TÖRTÉNETÉBEN MÉG SOHA NEM VOLTAK MINT MOST!!! Az új lemez, olyan szintű bukás, hogy ennél nagyobban már csak szándékosan lehet csinálni. A kritikusok tombolnak, nem különben a részvényesek! Hogy lehetett ilyen munkát kézből kiadni??? Ekkora szégyent!!!

Oké azt már hallottam, hogy a vártnál rosszabbul kezdett, de ezért nem tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet. Borzalmasan érzem most magam, annál is inkább, mert érzem, ennek nagyrészt én vagyok az oka, én voltam nagyon rossz formámban a felvételek alatt.

- Matsumoto Takanori! Ilyen rossz munkát, mint most a tied nagyon régen láttam. Mindenhonnan azt hallom, hogy mennyire el van rontva a vokál, mindenhonnan tudod mit jelent ez? Tudod?

- Azt, hogy én vagyok az oka a lemez bukásának. - hajtom le a fejem, mert ez mindennél rosszabb.

- Pontosan ezt jelenti!!! Szégyen és gyalázat, hogy egy profi énekes képes erre, de lehet, hogy lassan nem lesz értelme a profi kategóriába sorolni téged! Vérlázító!!! Nagyon gyorsan ki fogjátok ezt javítani, vagy nem lesz jó vége, azt megígérhetem. Nem érdekel, hogy, hogy vagy miként, de kijavítjátok!!! - hosszabb szünet - Most pedig kifelé! És gondolkozatok el ezen a fölháborító tényen, legfőképpen te Takanori! Nem is lássalak tovább benneteket, tűnjetek el!

Olyan sebességgel tűnünk el a helyiségből, hogy az már szinte szublimálás. A borzalmasnál borzalmasabban érzem magam. A tudat, hogy ennek tényleg én vagyok az oka.

- Ha.. ha nem haragszotok, én most hazamegyek. Nem vagyok most képest bent maradni.

- Rendben van Ruki, de ha bármi van, akkor hívd fel valamelyikünket rendben?- teszi vállamra kezét Kai.

- Rendben. - éljenek a kegyes hazugságok, de legalább egyre jobban megy.

Mosolyomnak keserű íze van, és egyre keserűbb lesz. Végre hazaérek és leülök a nappalimban. Egyre csak az jár a fejemben, amit mondott, hogy ennek a bukásnak én vagyok az oka és igaza van. Nem magamért kellett volna jól teljesítenem, hanem azokért, akik szeretik a Gazettet, és nem kifogás, hogy nem vagyok jó passzban, ilyen nincs, ez nem az a kategória. Cserbenhagytam őket, a bandát, és végső soron önmagam is. Ott vallottam kudarcot, ami az életem jelenti, megbuktam és innen már nincs visszaút. Ha…ha erre sem vagyok képes, akkor minek folytatom egyáltalán? Mi a fene értelme van? Gondolkodom, de nem nagyon jutok dűlőre. Mennyivel egyszerűbb lenne ha… Olyan szintű letargiám van, hogy szinte minden elszürkül szememben. Félelmetes volna, de úgy érzem már nincs mitől félnem. A délután emlékére könnyesek lesznek szemeim, újra és újra fejemre olvasódik a szitok, amit odabent, abban a teremben kaptam teljes joggal. Azt érzem, hogy minden elveszett, hogy lábam alatt nincs többé talaj. Ez volna a lejtő alja? Nem, ez még nem az alja, az kicsivel lejjebb van, de már nem sok van addig.

Robotszerűen kelek fel és megy lefeküdni ágyamba, szinte nem is érzékelem mit teszek, mint aki nincs is magánál, mint akit valaki más, egy ismeretlen irányít. Hm.. ostoba vagyok, mindig az voltam, ezt ideje lassan belátnom. Hamar átkerülök álmaim világába. A sikátor szinte már a második otthonom, de ezúttal nem futok, minek tegyem? Fölösleges erőfeszítés az is, mint a többi, mint oly sok minden más. Emiatt az átkozott sikátor miatt már elvesztettem azt, ami fontos volt nekem, akkor hová rohanjak, vagy mi után? Az életemért, hiszen ha nem leszek csak jobb lesz mindenkinek. Miután a legalapvetőbb dologba a zenében vesztettem el a tekintélyem olyan fölösleges minden.

Elballagok a sikátor közepére, majd leülök a kőre. Pár pillanat múlva, már úgyis itt lesz, és akkor is itt kötnék ki, akkor legalább kisebbet esem nemde? Nem kell csalódnom, hamarosan megérkezik, és már kezében van a vascső is.

- Mi van? Meguntad a macska egér játékot? Legalább kevesebb a gond, bár így fele olyan szórakoztató sincs a dolog, de azért…

Hátamra üt, majd nyakamra és oldalamra, és csakugyan a földön heverek már fájdalmasan nyöszörögve. Rugdosni kezd először mellkasom, majd arcom, aztán törzsemre lép és bakancsának sarkát nyomja belém. Egy penge csúszik ki belőle egyenesen hasamba, ami iszonyatos kínnal jár. Felüvöltök fájdalmas könnyek közepette, majd újra és újra, ahogy a pengét forgatja bennem. Majd ugyan azon a helyen belém rúg. Arrébb csúszom a földön a rúgás erejétől, majd vér ízét érzem meg számban köhécselésem alatt.

Nem bírom, fáj, nagyon, nem akarok több fájdalmat, nem akarom érezni többé, soha többé. Elegem van, én ehhez kevés vagyok, hogy ezt el tudjam viselni. Nedves az arcom, és ahogy próbálok elég erőt összeszedni az elhatározáshoz, villámként csap belém a felismerés, hogy most már tényleg fölösleges küzdeni, nincs kiért vagy miért. Akkor mindek kell elviselnem? Minek? Nem kell, hallok egy apró hangot magamban és igaza van, ha nem muszáj, nem fogok szenvedni. Elfáradtam, és nincs több erőm, nincs többé erőm az élethez a hétköznapi küzdelmekhez. Elfogyott és felemésztődött ilyen nagyon egyszerű.

- Ölj…- suttogom - ölj meg…- nyöszörgöm démonomnak - nem bírom tovább…ölj meg és legyen végre vége ennek a szenvedésnek. Ez így nem élet már… Meg akarok halni végre…

A vascső a földön landol, ő maga pedig leguggol hozzám, kezével megérinti arcom.

- Olyan nehéz a felfogásod Taka-chan. - csóválja meg fejét - Már azt hittem soha nem jössz rá.

- Az..egész arra menth kih hogy meg akarjak halnih? - nehezen formálom a szavakat egy vérző sebbel és szétrúgott mellkassal.

- Pontosan. Nagyon lassan jutott el a tudatodig. - eddig mindig ködös arca, amelyből csak szája és szemei látszottak ki, kitisztul és egy nagyon szép arc tárul elém, amit biztosan soha nem láttam még. - Végig arra ment ki a dolog, hogy meg akarj halni, lassan de biztosan érted csak el, bár számomra élvezetes kis játék volt. - feláll, majd úgy beszél hozzám - Soha többé nem foglak látogatni, feltéve, hogyha valóban megteszed, és végzel magaddal, de jól jegyezd meg, ha mégsem teszed meg, újra jövök, de akkor az eddigiek csak gyermekjátékoknak fognak tűnni. - arca újra ködbe burkolózik, majd egy kést forgatva elmegy - Ne feledd, amit mondtam neked!...

Én is felébredek, és végre mindent értek, vagyis majdnem mindent. A lényegen, hogy nekem itt többé nincs helyem, nem változtat már semmi. Már csak azt kell végiggondolnom, hogy hogyan tegyem meg. A lényeg az, hogy ne kelljen takarítani utánam, nem éppen kellemes valaki halála után takarítani. Így az érvágás nem jöhet szóba, pedig az egészen hatásos. Rengeteg halálnemet végigveszek, egyiket a másik után mérlegelve előnyeit és hátrányait, de egyiket sem találom bizalomgerjesztőnek, bár ilyen helyzetben bizalomról beszélni kellően nagy ostobaság. Ha már úgyis megdöglök legalább valami színt is vigyek bele. Na jó ez kellően abszurdan hangzik. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok normális, és már nem is leszek az, ahogy látom, most sem változott a dolog, de hát mit is várok én el úgy őszintén? Mindegy, most már nem sok van és vége, és végre senkinek nem kell engem bámulnia, senkit nem fogok látványommal zavarni. Vége lesz, és végre minden nyugodt, békés. Valami gyors halál kellene… és ekkor eszembe jut egy nagyon régen tanult fontos szabály, hogy sósavat és hipót soha nem öntünk össze, mert fulladással járhat. Tökéletes, nem kell takarítani, és a temetésemre nem torzulok el, legalább ez is megvan.

Valahol nagyon is morbid, hogy ezen gondolkozom, de a morbidba az öngyilkosság is beletartozik nem? Akkor meg kellően lényegtelen a dolog. Hát magammal vitázom, szóval egészen jó vagyok, de legalább nem kell kezeltetnem magam. Azt hiszem, még ezen a héten megteszem, fölösleges halogatni, attól csak rosszabb lesz szerintem. Ma meló után meg fogom venni a dolgokat hozzá, aztán holnap lesz a napja, igen ez így lesz jó. Semmi kétségem e felől.

A halálraítéltek nyugalmával megyek be munkába, és körülbelül teljes munka alatt olyan fejet vágok, mint egy halotti maszk, talán kissé rémisztő is a dolog.

- Ruki az ég szerelmére mi van veled? - kérdezi kétségbeesetten Uruha.

- Mi lenne? Semmi. - sajnálom Uruha, de ez már csak a végjáték előtti utolsó pillanat.

- Pont olyan vagy, mint akiből minden elveszett, mint aki feladta. - látom rajta, hogy ideges, és szíve szerint megrángatna.

- Talán azért mert így is van! De nem lényeg! - felállok és eljövök, nem akarom súlyosbítani a helyzetet.

Látom, hogy le van sokkolva, de most mit csináljak, tényleg ez az igazság, fölösleges hitegetnem, holnap már amúgy is vége lesz, akkor hova hazudjak, mi értelme volna? Legalább most legyek őszinte, többé-kevésbé. Tegnap óta elfogytak könnyeim is, egyszerűen felszáradtak, mert ők is tudják, hogy értelmetlenné váltak.

A dohányzóban elszívok két szálat, miközben elmerengve nézem a vékony csíkban égbe szálló füstöt. Én is így fogok elveszni mindenki emlékezetéből? Minden bizonnyal. Amit arra a nagy asztalra le tudtam tenni életem során az édes kevés ahhoz, hogy a nevem megmaradjon az emberek emlékezetében. Hm… ez van nincs mit tenni. Már kevés vagyok ahhoz, hogy ezért küzdjek.

Visszamegyek a teremhez, és hallom, hogy rólam beszélnek, hogy mennyire kiborítóan viselkedem, hogy látszik, hogy valami problémám van, de makacs, és ostoba módon ezt nem vagyok hajlandó megosztani velük. Attól félnek, hogy hülyeséget fogok csinálni, és ez így nem állapot, és hogy beszélniük kell a fejemmel, és nem igaz, hogy egy rövid szerelem ennyire ki tud borítani. Valahol igazuk van, viszont nem láthatják át a lényeget, kevés hozzá az információjuk, és a szerelmi csalódás csak egy kis hozzávaló a dolgok jelenlegi állásához. De legalább már nem sokáig áll, nemsokára sehogy nem lesz, legalábbis az én szemszögemből. Megvárom, amíg befejezik a beszélgetést és csak azután lépek be. Milyen illedelmes vagyok így a végén.

Próbálni kezdünk, bár részemről fölösleges, de nem baj. Furcsa nekem, hogy tudom, ezeket a fájdalommal teli sorokat utoljára éneklem el. Ez vagyok, voltam én… fájdalom, szinte semmi más. Minden sor már értelemet kap számomra, minden sokkal-sokkal több jelentést nyer most. Szokatlan és hangom is az, mintha talán nem én volnék, és valóban már nem én vagyok, csak egy üres test, aki az utolsó simításokat végzi. Hm… üres… vajon mióta vagyok az?

Kissé frusztráló, ahogy zavarodott szemekkel méregetnek, keresik a válaszokat és az okot, de egyiket sem találják, végképp semmit sem értenek. Talán nem is baj, talán jobb ez így. Talán… talán nagyon is önző vagyok most, de ez vagyok, sajnálom.

A nap végeztével elköszönök, mint ahogy mindig, majd az első nagy hipermarketbe megyek, hiszen itt biztosan megkapom a nekem szükséges dolgokat. A sokféle vegyszer közül, végre sikerül megtalálnom a tömény sósavat és a hipót is, majd mindegyikből veszek olyan 6-6 palackot. A pénztárnál nagyon furán bámul a lány, de végül is csendben marad, és azt hiszem jobb is így, amúgy se sok kedvem van beszélgetni, pláne egy vadidegennel.

Hazaérve az az érzés fog el, hogy félnem kell a haláltól, de aztán hamar rájövök, hogy az élet sokkal rosszabb, így nem kell félnem sem. Kicsit ki kell takarítanom, így nem maradhat a lakás, úgyis valakinek még lesz vele munkája rendesen mielőtt el lesz adva. A dolgaim nem fogom összepakolni, felesleges is volna. Hamar végzek a rendrakással és eszembe ötlik, hogy írnom kellene egy búcsúlevelet. Igen mindenféleképpen kell, de mit írjak bele? Sokáig gondolkodom ezen, egészen addig, míg este nem lesz. Éjszakám most végre álomtalan pontosan úgy, ahogy megígérte azt nekem. Legalább betartja a szavát.

A vég érzete lengi be az egész napot, de hát ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ma délután meg fogom ölni magam. A próbateremben a megbeszélésre meg csak fél füllel figyelek, engem már nem nagyon érintenek ezek a dolgok, úgyis vége, de azért az álcát még meg kel tartani, mert… mert még keresztbe tehetnek nekem, azt pedig nagyon nem szeretném. A kellő időben hümmögök és bólogatok. Máskor is csináltam már ilyet, nem olyan feltűnő, néha egy-egy kósza ötlet ugrik elmémbe, amit velük is megosztok, de én már tudom azt is, hogy ennek én biztosan nem leszek részese. Sajnálom őket itt hagyni, mert amióta együtt zenélünk, ők lettek a családom, de ezen már nem tudnak segíteni, ezen már senki nem tud a kaszáson kívül. Bele se merek gondolni, mit fogok magam után hagyni, így nem is teszem, jobb is, mert vissza már nem léphetek. A híd leomlott előttem és mögöttem is, így csak a halál maradt meg mint megoldás, a végtelen mélység. Mindegy már… Véget ér a mai munka és ildomos illendően elköszönnöm tőlük, ennyit, ha már mást nem is, többet nem fogok velük találkozni.

- Ég veletek!- hajolok meg, majd kocsimhoz lépek, négy ledermedt embert magam után hagyva, nem csoda soha nem szoktam hajlongani, vagy így elköszönni.

A visszapillantóból még látom, hogy sokkolva motyognak valamit, majd elhajtok. Ismét könnyek szöknek a szemembe, sajnálom srácok, én tényleg sajnálom, de ez már egy veszett ügy.

Hazaérve leteszem táskám, és a nappaliba megyek. A kis üveg dohányzóasztalon egy üres papírlap, kezemben egy toll és nézem a hófehér lapot. A whiskys pohár koppan az üvegen, majd a toll sercegni kezd a papíron.

Drága Kai, Uruha, Reita és Aoi!

Tudom, most nagyon haragudni fogtok rám, de szeretnék elbúcsúzni. Elnézést, de nem voltam képes szemtől szemben, és attól is féltem, hogy megállítanátok. Higgyétek el, így lesz a legjobb. Nem bírom tovább ezt az életet, és így volt a legegyszerűbb. Lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy titeket ez nem vigasztal, de ez így jó, ahogy van.

Most bizonyára magyarázatot vártok tőlem, és teljes joggal. Úgy érzem, mindenem elveszett, és kicsúszott lábam alól a talaj, de nem vagyok már képes újra lábra állítani önmagam. Elfogyott az erőm, és az egyszerűbb utat választom. Talán azt hiszitek, most csak menekülök, és egyfelől igazatok van. Soha többé nem akarom azt a fájdalmat érezni, amit már jó ideje csendben tűrök. Hibás vagyok, mert az elején még megoldható lett volna talán, de már nem, már nem bírom, és inkább véget vetek az egésznek. - Könnyeim gyöngyként peregnek a lapra. Borzasztó írni ennek a levélnek minden egyes szavát. Kezemmel fejem szorítom, kis idő után, és egy korty italt követően újra nekiállok.

Már egy jó ideje nem alszom rendesen, mert folyton azt álmodom, hogy üldöznek, majd megkínoznak, és egyre jobban éreztem ezt a valóságban is, annak nyomát minden egyes pillanatban. Fájt, de úgy éreztem egyedül maradtam, elhagyott Kumiko is nyomós indokkal, de ami a leges legrosszabb, hogy a munkámban, a zenében, ami tulajdonképpen az életemet jelentette olyan kudarcot vallottam, amit nem tudok felfogni, elfogadni és megemészteni. Ez így együtt sok volt nekem és nem bírtam tovább, vagy ez, vagy a teljes őrület. Most legalább még nem kell egy gumiszobába zárni engem.

Még egyszer bocsánatot kell kérnem tőletek, mert becsaptalak benneteket. Sajnálom, mást nem vagyok képes mondani nektek. Remélem, megbocsátotok nekem majd egy napon valamikor.

Arra szeretnélek még megkérni titeket, hogy ne tartsatok hagyományos shintó temetést. Egyrészt nem érdemlem meg, másrészt jobb szeretnék elhamvadni. Kérlek titeket, az utolsó kívánság jogán, hogy hamvaim szórjátok a szélbe. Ostoba kérés talán, de ezt szeretném. Nagyon szépen köszönöm nektek. Azt, hogy ismerhettelek titeket, és hogy együtt zenélhettem veletek.

Éljetek boldogan, és a zenélést soha ne hagyjátok abba. Minden jót az életben!

Sayonara: Ruki

Sohasem gondoltam volna, hogy egyetlen levél megírása ilyen fájdalommal tud járni. Még kortyolok egyet az italból, majd a félig üres poharat ott hagyom az asztalon, tollam pedig a levélre teszem. Lassan ideje lesz nekiállni a dolognak. Magától semmi nem lesz meg.

Még így utoljára végigjárom a lakást, megnézem, hogy mindent elpakoltam-e és ehhez hasonlók. Végigjárom eddigi életem egyik biztos helyszínét annak minden egyes pontját, és hát nem kicsit szorul el a szívem. Annyi emlék tódul most egyszerre a fejembe, kis semmiségek, amik akkor talán bosszantottak mégis tudom, hogy hiányozni fognak. Olyan furcsa ez az egész, de azt is tudom, hogy innen már nincs visszaút, és még mielőtt ténylegesen meggondolnám magam, lassan ellépkedem fürdőmbe. Ott lesz a helye, a hely ahol az a fonal végleg el lesz vágva, méghozzá az én kezem által.

Ahogy belépek, magam után bezárom az ajtót is, majd a kulcs is elfordul abban a bizonyos zárban. Mélyet sóhajtok, majd a kulcsot kiveszem, és az ajtó alatt átpöckölöm. Így ha netán-tán mégis meggondolnám magam az utolsó pillanatban, akkor sem lesz hová kaparászni. Biztonsági intézkedés. Kész vége… azok az ajtók immár végleg bezáródtak, életem ajtai, és soha többé senki nem fogja őket kinyitni.

Kinyitom a sósavas flakonokat és az összest a fürdő egyik sarkába öntöm. Kellemetlen szaga azonnal megcsapja orrom, és fanyalogva húzom el azt. Hát lehet értelmesebb lett volna a gyógyszer, de már nem lényeg. Amint ezzel végeztem mellé öntöm a hipót is és már csak várnom kell. Legalább van benne némi egyediség. Nem kell sok és a fojtó szagú, maró zöldes-sárga gáz kezdi betölteni a levegőt. Könnyezni kezdek és eszeveszetten fuldokolni, köhögni. Asszem nem a legjobban döntöttem ismételten, de már mindegy. Lepereg életem filmje, és csak most jövök rá, mennyi embert bántottam meg, hányuktól kellene még bocsánatot kérnem, de már nincs rá módom… talán majd egy másik életben… eszembe jut, még mennyi mindent akartam megtenni. Könnyeim elerednek, és csak arra tudok már gondolni, mit hagyok magam után, hogy így feladtam… sajnálom…

Alig kapok levegőt, annak ellenére, hogy kapkodom. Mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, de légszomjam nem csillapodik, csak tovább fokozódik. Ami mégis tüdőmbe kerül az mar, és mintha folyékony tüzet nyelnék egyfolytában, hiába kapaszkodom meg a mosdókagyló szélében, hiába peregnek a gyöngyök, hiába szívok magamba annyi levegőt, nem segít. Fuldoklom, és már nem vagyok képes egyenesen megállni a lábamon, egyszerűen nem. Görnyedve, és köhögve hátrálok pár lépést, de talpam megcsúszik a nedves, egészen pontosan vegyszer áztatta járólapon. Elvesztem egyensúlyom, és a léghiány miatt koordinációm is oda. Esés közben kis álló szekrényembe kapaszkodom, de nem tart meg, csak lehúzom magammal. Éles fájdalom és szokatlan fények… vakít… szemem résnyire van nyitva… valami meleg… már nem nagyon jutok oxigénhez hiába veszek levegőt… meleg… oldalra nézek és… vörös… olyan az illata, mint a vasé… ez vér… kié?… az én vérem… sajnálom… nem így akartam… mi fáj? hol?... sajnálom…

A fura fények csak úgy cikáznak szemem előtt, az idő lelassul… hallom… halálom hangja… fázom… hideg van… minden jeges… ez a hang… ez én vagyok?... halálhörgés… hátborzongató… az enyém? most én vagyok az?...bizonyára...levegőt!...kezem forró, vörös vérembe támasztom, próbálok felülni…nem kapok levegőt, csak fojtott hangom hallom, hördülésem, a vér sebes áramlását a fülemben egyre jobban…mint a tenger…a végtelen óceán…mindent túlharsog…háborog…biztos haragszik…kire haragszik?...rám?...lehet…fejem a járólapon koppan… érzem, nincs tovább…körmeimmel a járólapot kaparom…meghaltam?...sötét van…olyan nagyon sötét…és nagyon hideg is…ez biztosan a vége már…

* * *

Már több hete látszik rajta, hogy valami nagyon nincs rendben, és egyre csak rosszabb. Rossz nézni, pláne nekem, és ami még tesz hozzá, hogy folyamatosan azt próbálja nekünk bemagyarázni, hogy neki nincs semmi baja. Ha nem lenne nem így nézne ki. Lassan inkább fog egy zombihoz, egy élő hallotthoz hasonlítani, mint a Gazette énekeséhez. Azok az egyre sötétülő karikák, mintha nem aludna, maximum pár órát. Ha így folytatja korházba fog kerülni.

Akár hányszor szóba kerül a téma, azonnal terel. Nagyon kíváncsi lennék rá mi az, ami ennyire ki tudja készíteni. Bármi is az, nekünk is jogunk volna tudni, mert nem csak az ő éltére van hatással, hanem a miénkre is, a rajongókéról nem is beszélve. Elképesztő, hogy egyetlen ember hány másikra van hatással, soha nem gondolnád.

Már többször beszéltük a többiekkel, hogy ha ez így folytatódik, akkor mindenféleképpen kiszedjük ebből a makacs törpéből, hogy mi a baj. Mert az, nagyon is, és ez most a legnagyobb baj. Ő a fejébe vette, hogy egyedül fogja megoldani, de látszik ő is és mi is tudjuk, hogy egyedül nem fog menni, de ő nem hajlandó semmit mondani, csak megy a saját feje után.

Az a csaj is csak kihasználta. Hiába szóltam neki, hogy vigyázzon vele, nem hallgatott rám. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz, viszont azt álmomban sem gondoltam volna, hogy utána ilyen állapotba kerül majd. Mikor ordítva mondta, el hogy vége, csak néztünk, soha nem volt ilyen, itt nem csak erről van szó. Egyre jobban érdekel, hogy mi a franc folyik itt a háttérben. Borzasztó látványt nyújt Ruki, és napról napra rosszabb. Látszik rajta, hogy nincs életkedve sem. Rossz gondolatok támadnak a fejemben, de elhessegetem őket, nem azt biztos nem lesz.

Két napja a szokottnál is furcsább. Már nem látszik rajta, hogy szenvedne, de ez sokkal rosszabb. Mintha itt sem volna. Volt már máskor is olyan, hogy csendben maradt és nem szólt bele a megbeszélésbe, de ez most már, mint aki csak testben van itt, ez már nem ő. Hol van az igazi Matsumoto Takanori?

Elköszön. - Ég veletek!- és meghajol. Kiráz a hideg, és ez nem jó az soha nem jó. Nekem egyből az ugrik be, hogy… hogy búcsúzik tőlünk. Egész nap úgy viselkedett, mintha most látna minket utoljára, és tegnap is. Hova a rákba akar ilyen hirtelen elmenni? És nem is szólna róla? Nem az kizárt, akkor meg?

Hazaérve nem hagy nyugodni a lelkiismeretem és néhány nagyon sötét gondolat. Nagyon remélem, hogy csak én látok rémeket, és nem az van, amire gondolok, nem az van, hogy öngyilkosságra készül. Ő ezt nem tenné meg! Ugye? Ugye nem? Aggódom, és a legjobb az, ha elmegyek hozzá, legfeljebb majd elbeszélgetek vele, vagy mit tudom, de nekem most el kell mennem hozzá, valamiért érzem, nem tudom miért, de érzem.

Mikor nála vagyok csengetek, de senki nem nyit ajtót, nekem. Bátorkodom és lenyomom a kilincset és az ajtó enged akaratomnak. Nem zárta be az ajtót? Ez nem Rukira vall.

- Ruki! - kiabálom, de senki nem felel.

Bemegyek a nappaliba és megakad a szemem az asztalon. Ital és egy levél, rosszat sejtek. Szememmel átfutom a levelet, és érzem, hogy elfehéredek, jól sejtettem, éreztem, hogy erre készül, de elhessegettem a gondolatot, te jó ég, ha későn érkeztem meg…

Mint egy őrült, úgy kezdem el keresni a lakásban és a fürdő ajtaja előtt egy kulcs van, onnan pedig fény szűrődik ki… remélem itt van, és még nincs semmi baja. Kinyitom az ajtót és a kiömlő sárgás gáztól azonnal könnyezni és köhögni kezdek. Először nem is tudom, hogy mi az, majd rájövök, hogy klór. Aztán meglátom őt is… a padlón fekszik feje vérbe fagyva, hirtelen azt sem tudom, mit érzek. Remegő tagokkal rohanok oda hozzá.

- Ruki! Ruki!!!- rázogatom - RUKI A KURVA ÉLETBE MÁR TÉRJ MAGADHOZ!!!!- sírok, mint egy kisgyerek.

Még van pulzusa, de nem… vagyis alig lélegzik. Azonnal mentőt hívok, és csak remélni merhetem, hogy még nincs késő. Ugye nincs? Kérlek szépen ne legyen!!! Az egyetlen, amit tehetek, hogy megpróbálom életben tartani addig. Hamar ideérnek és viszik be őt. Márvány-fehér bőre a hordágyon, és én sem maradhatok. Miért csináltad, miért Ruki? Csak ne legyen semmi baja! Csak ne legyen baja…Könnyeim záporoznak csak magamba, így látni azt, aki a legfontosabb nekem borzalmas.

* * *

Kinyitom szemeim, és egy fehér plafont látok. Körbenézek, és határozottan egy korházi szobát látok. Mi történt? Hogy hogy nem a fürdőm padlóján fekszem holtan? Meglátom Aoit, ahogy az ágyam melletti székben ül. Arca elgyötört, és keserű… bennem pedig csak most tudatosul, milyen borzalmas pillanatai lehettek miattam. Annyira szerencsétlen vagyok, hogy még megölni se, tudom magam.

- Látom felébredtél! - léptek hangját hallom, majd egy jókora pofon csattan az arcomon - Remélem tudod, hogy miért kaptad. - bólogatok, hogy igen tudom - Azt hiszem már a legelején ezt kellett volna. Mondd Ruki miért? Meg úgy mellesleg, mégis hogy képzelted te ezt el? Van fogalmad róla mit műveltél egyáltalán? Nem csak magadért felelsz Takanori!

- Ha leülsz, mindent elmondok. - igaza van, ostoba vagyok.

Leül, én pedig részletesen elmesélem hogyan jutottam el eddig. Sok mindent mondok el neki eddigi életemből is, amiről biztos vagyok benne, hogy eddig nem tudott. Senkinek nem meséltem még ilyen őszinteséggel és nyíltsággal, de benne most megbízom, és biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok köztünk maradnak. Látom, hogy megrökönyödik, a hallottakon. Nem hiszem, hogy bármi ilyesmire számított volna, de talán így már érti, így már tudja a miértet. Viszont mikor átölel, meglepődöm. Gondolkodom egy pillanatig, majd visszaölelek. Biztonságban érzem magam, talán úgy, mint még soha.

- Sajnálom mindezt, de ez még akkor sem ok arra, hogy ekkora őrültséget tegyél!- kezei hátam simítják, rajtam meg szégyenérzet lesz úrrá, hiszen teljesen igaza van.

- Aoi? Le... lehetne, hogy mindez köztünk maradjon? - nézek rád nagy szemekkel.

- De csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem lesz ilyen, és ha gondod van, akkor azt elmondod.

- Köszönöm, mindent köszönök. - hosszú csend áll be, nekem pedig muszáj megkérdeznem - Lehetne, hogy egy időre hozzám költözz? Nem szeretnék most egyedül lenni. - érzem, hogy meglepődik.

- Rendben… Majd vigyázom rád.

Lehunyom szemeim, és vállára hajtom fejem. Illata, keze és lágy ölelése megnyugtat. Bízok benne, tudom, hogy biztonságban vagyok, és csak remélni merem, ez így is marad. Fontos nekem, és csak most vagyok képes felfogni ezt is. Ostoba vagyok, de ezt talán még helyre lehet hozni, és talán nem fogok egyedül maradni. Talán még… még van esélyem.

- Köszönöm Aoi! - ölellek ismét reményeimmel együtt.

Azt az egyet megtanultam, hogy remény és kiút mindig van, csak meg kell keresni, vagy megkérdezni merre van. A segítséget elfogadni pedig nem szényen. Legalább ezt is megtanultam, jobb később, mint soha.

Vége

Nem tudom kinek tetszett és kinek nem, ez most ilyen. Nem akartam depis véget írni, és nyálzani sem akartam túlzottan. Remélem senki napját vagy hangulatát nem rontottam el. Minden jót!