Álomvilág

Megjegyzés: Nos, furcsa, de nincs különösebb ihletője ennek a sztorinak, de legalább drága ihletem is feltűnt a színen, kisebb vagy inkább egy nagyobb csoda folytán. Kellemes olvasást hozzá.A lektorálásért pedig köszönet Meeyuxnak.

Álomvilág

Elég sok az unalmas percem, és utóbbi időben rengeteget kezdtem el gondolkodni. Talán a korom miatt van, és ezt hozza ki belőlem, hogy közelebb vagyok a 30-hoz, mint a húszhoz, vagy valami teljesen más miatt, fogalmam sincs. Rengetegszer van olyan, hogy csak ülök, és azt érzem, ez egy álom, nem a valóság. Én többnyire ébren álmodom. Jobban belegondolva, szeretem ezt az állapotot, mert egy röpke pillanatra azt hihetem, mindent megtehetek, és amire régóta vágyom, azért elég csak a karom kinyújtanom. Persze ez még nem történt meg ténylegesen, de nagyon sokszor elképzeltem, azonban szerencsére az eszem mindig idejében figyelmeztetett. Külön világban élünk, és ez azt hiszem, hogy így van jól. Ez egy olyan hazugság, amivel megnyugtatom a lelkem, hogy ez az álom örökké csak az marad, hogy a természet rendje borulna fel, ha nem így volna, nekem pedig ebbe kell beletörődnöm.

Már itt hadonásznak előttem, hogy talán a fejemből való kifelé bámulás helyett mást is kellene csinálnom. Igen, ideje próbálni! A zene az a dolog, amiért a vérem is odaadnám. Átjár, megvigasztal, felemel, de néha leejt és összetör, mindig azt, amire éppen szükségem van. Több ez, mint egyszerű játék, valahol szerintem ez az élet. Megint kezdem a filozofálgatást. Egyszerűen beállok a helyemre, és a megfelelő időben a megfelelő hangot játszom. Furcsán jó az összhang köztünk, amit soha nem fogok tudni megszokni, nincsen rá mód. A jó pár együtt töltött év megtette hatását.

– Naraku – mond csak ennyit a Chibi, és már játsszuk is.

Már régen nem kell több, ennyiből tudjuk, mi jön most. Hasonlóan telik az egész próba, persze szünetben megy a beszélgetés és a röhögés, de én többnyire csendben vagyok. Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, szokott ilyen lenni, és lassan amúgy megyünk már. Elhangzik a varázsszó, aztán monoton pakolásba kezdek. Ahogy végzek, elköszönök, utam a konzerv felé véve.

– Várj meg! – kiált utánam Aoi, én meg rendes kolléga lévén nem hagyom becsukódni a fémajtót. – Köszi szépen!
– Igazán nincs mit. – Részemről itt meg is akadna a társalgás, ellenben ő ezt nem így gondolja.

– Mondd csak, mitől voltál ma annyira lehangolt?

– Lehangolt? Én?

– Hát nem is a nagyanyám… Olyan búval baszott fejed volt egész nap, hogy az valami hihetetlen.

– Kösz, aranyos vagy…

– Oh tudom én azt! Nah, de tényleg, mi volt ma veled?

– Semmi, csak gondolkodtam.

– Sűrűn teszed, nem kell annyira vészesen komolyan venni mindent. Nézz csak rám!

– Ezt nem kommentálom, te egy idióta vagy! – Kapok egy tockost, de azért vigyorog. Na igen, ő is tudja, hogy nem mindig úgy viselkedik, mint ahogy azt az évei indokolnák. Végül elköszönünk, és megyünk haza. Egy újabb kimerítő nap volt a mai is.

A zuhany alatt megtisztulok, elpakolászgatok egy darabig, majd már megyek is aludni. Hiába nem szeretnék a képzelet keserédes mezejére lépni, mégis megteszem. Keserű, mert valahol tudom, nem valóság, és mézédes, mert ott át tudom élni azt, amit máshogy nem, azt, hogy ölelhetem a karjaim közt. Megint idióta vagyok, inkább alszom.

Reggel majdnem úgy keltem fel, mintha semmit nem aludtam volna. Komolyan mondom, fáradtabb vagyok, mint amikor lefeküdtem. Azért ez sem megy mindenkinek, és ahogy látom, még késésben is vagyok. Épp egy kávéra van időm, és ez most újfajta. Bent meglepetésemre én vagyok az első. Ilyen sem volt már ősidők óta, pedig már mindenkinek itt kellene lennie. Hát, ha ráérnek, akkor én is ráérek lemenni kajáért. Ami még furább, hogy mikor visszaérek, sincs senki, mondjuk nem voltam el sokáig. Épp fogyasztom a reggelim, mikor Ruki beesik.

– Jó reggelt. Hát te? – kérdezi értetlenül. Lemaradtam volna valamiről?

– Jöttem melózni, de hol vannak a többiek? A késés az én reszortom.

– Mi? De hát szóltam, hogy ma 2 órával később kezdődik a próba, este írtam mailt.

– Én ugyan semmit nem kaptam - válaszolom egyszerűen.

– Oh… Akkor biztosan nem szóltam, ne haragudj – mondja ártatlan arccal.

Ruki elfelejt szólni? Az ki van zárva! Ő, aki visszamenőleg tudja még a koncerthelyszíneket is… Kizárt! De ezek szerint még aludhattam volna. Jól kicsesztél most velem, törpe.

Kicsit olyan érzésem van, mintha szándékos lenne a dolog, és azt nem értem, ha később kezdődik, akkor ő miért van itt?

– Mondd csak, akkor te miért vagy itt?

– Hátööö… – ez nekem felettébb gyanús – Csak felébredtem, és inkább bejöttem, minthogy otthon üljek és ne csináljak semmit, hátha eszembe jut valami jó dalszöveg.

– Te, aki otthon szeret alkotni, bejöttél, hogy hátha itt lesz ihleted?

– Most mit vagy ilyen? Menjek haza?

– Nem azért mondtam.

Végül elkezdünk beszélgetni, és hamar olyan témákba keveredünk, amiről a többiek előtt nem hiszem, hogy valaha is beszélnénk. Nagyon fura ez nekem, főleg, hogy kíváncsiságot vélek benne felfedezni. Megint előjön az az érzés, hogy ezt most álmodom.

– Uruha, figyelsz te rám egyáltalán? - lengeti meg előttem kezét, amitől kellőképp magamhoz térek. Mi-mikor került Ruki ilyen közel hozzám?

– Pe-persze, hogy figyelek – fordítom el a fejem, hogy leplezze zavarom.

Szemem sarkából látom, hogy vigyorog, de ne rajtam már. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha egész nap, mikor rám nézne, azt a reggeli vigyort látnám rajta. A kegyelemdöfés pedig csak ezután jön. Mindenki belemegy, hogy pénteken rövid napot tartunk és közösen elmegyünk inni. Most hiába próbálom kihúzni magam, közlik, hogy vagy megyek, vagy visznek erővel, és ha kell, akkor pizsiben is beültetnek az asztalhoz. Ruki sejtelmesen vigyorog, és nem egészen vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném, mi is jár most a szőke buksijában.

Egész héten olyan fura érzésem van. Mintha valaminek történnie kellene, csak a megfelelő alkalom kell, és zúdulni fog. Arról meg nem is beszélek, hogy a pöttöm énekes milyen furán viselkedik. Ez utóbbit nincs kizárva, hogy csak én magyarázom túl, de a fura viselkedését nem csak én vettem észre, szóval talán mégsem vagyok annyira hangyás még… Tudom, ez nem zárja ki azt, hogy még nagyon is lehetek.

Eljön a péntek, amitől már előre félek. Miért is? Mert ha sokat iszok, akkor megered a nyelvem, és kitálalni nem akarok. Túl durva lenne. Tehát vagy nem nagyon iszom, ami egy ilyen alkesz társaság mellett nem igazán kivitelezhető, vagy leiszom magam a sárga földig , hogy a beszéd már ne menjen, kihagyva a félrészeg állapotot, csak akkor nincs, aki hazacipeljen.

Ahhoz képest, hogy elhatároztam, nem sokat fogok inni, már a sokadik kört iszom, és eléggé illuminált állapotban vagyok, pont a félrészeg állapotban.

– Te a többiek merre? – nézek körbe, de csak Ruki van az asztalnál, és sok üres pohár.

– Kai már hazament, Aoi és Reita, meg valahol a táncparketten.

– Aham. – Nem vagyok értelmesebb válaszra képes, helyette lehúzok a poharam tartalmát.

– Nem kellene többet innod.

– Chöööö… Te még szokatlanul józan vagy.

– Mert nem akartam most sokat inni. – Csak nézek rá ártatlanul, mire mintha egyre közelebb kerülne.

– Ruki… te… eddig is ilyen… közel voltál?

– Nem egészen. Zavar? – csak nemlegesen rázom fejem, de ezután olyan jön, ami még nem volt.

Egy nedves, puha ajkat érzek meg az enyémen, ami határozottan kóstolgat. Az elején fel sem fogom, mi történik. Csak sodródom, de lassan a tudatomba fészkeli magát a tény, hogy én őt, Ruki csókolom. Mintha elvágnánk egy olyan fonalat, ami egy egész zsilipet tart meg, és a tömérdek víz egyszerre ömlik ki, az én fejemben is így keringenek a kérdések, lehetséges válaszokkal, de nem lelik egymást. Talán az alkohol, vagy az elfojtott vágyak, de nem jutok el a kétségekig, tenyerem a bársonyos arcra teszem, simogatva azt, de a következő pillanatban ez a Ruki nevű rejtély már az ölemben van, hozzám bújva, miközben faljuk egymást.

– Ruki… én… – suttogom.

Félek. Nem akarom, hogy ez álom legyen, annyira valóságos volt, nem akarok felébredni.

– Ahelyett, hogy most teljesen felesleges kérdéseket teszel fel, inkább élj a pillanatnak – tépi megint az ajkaim.

Igaza van. Még ha álom is, legalább gyönyört ad. Ahogy az ölemben ül, tekergetni kezdi csípőjét, ami elég érzékenyen érint, és rövidtávon szűkössé tesz bizonyos alsóbb régiókat. Ahogy úgy érzem, nem bírom tovább, szájába nyögök, amin ő elvigyorodik. Látszik rajta, hogy élvezi azt, amit kivált belőlem.

– Menni kellene – suttogja, én meg helyeselek. A farzsebéből kivesz pénzt, lerakja az asztalra, engem kifelé húz a helyről, közben meg szól a pincérnek, hogy fizettünk. Semmit nem értek, csak loholok Ruki után, aki a csuklóm fogva vágtat haza. Itt lakik nem messze. Pont olyan, mintha most kapott volna speedet.

Bemegyünk, bevágja az ajtót, és már az előszobában nekem esik, a cipőm sincs időm levenni. A szám felhasad, de nem érdekel. Ahogy a vékony derekát ölelem, jobbom fenekére csúszik, előbb csak simogatom, majd bele is markolok. Az a vágytól fűtött hang, míg élek, a fejemben fog visszhangozni. Húz befelé, nem tudom merre, de az úton a ruhák egyre csak fogynak, és mire a hálóba érünk, csak egy alsó van rajtunk. Hozzám dörgölőzik, kemény farka a belső combomnak préselődik, és azt hiszem, nálam itt szakad el a következő cérna is. A nyakát kezdem harapdálni, szívni, csókolni, és a legkevésbé sem tud érdekelni, hogy nyomot hagyok magam után, sőt, inkább arra játszom. Ruki sem úgy néz ki, mint akinek ellenére lenne a dolog. Minden mozdulatomban ott van a vágy, hogy akarom, csakis és kizárólag magamnak. Fogaim erősebben nyakába vájom, és per pillanat az sem tud érdekelni, hogy fájdalmat okozok. Kéjelgő sóhaj csapja meg a fülem, és tudom, érzem, hogy mocskosul élvezi.

Vadállati ösztöneim minél jobban szeretném visszafogni vele szemben, de nem engedi.

– Ne szórakozz már… nemh… teázni akarok veled!!! - jelenti ki határozottan, szóval elég volt a játékból.

– Kellékek?

Az ágyra dobja őket, lábaival pedig derekamat szorítja, így folyamatosan ingerel. Felszisszen a hideg ujjamra, de hamar megszokja. Nem szórakozok sokat, mindketten be vagyunk indulva, és fenének van kedve ilyenkor húzni az időt. Mikor úgy vélem, már készen van, egyetlen mély lökéssel merülök el abban a gyönyörű testben, amely most a fájdalomtól vonaglik alattam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy így is mennyire élvezetes lehet a dolog, de inkább elhessegetve a gondolatot, várok. Nem kell sokat, hamar mozogni kezd körülöttem a teste. Először lassan mozgok, de a vágy parancsoló ereje kellően nagy úr, így elég hamar durvul az ütem.

– Nyögj! – adom a parancsot, amikor azt látom, hogy Ruki egy hangyányit is visszafogja a hangját. – Sikíts, ahogy a torkodon kifér!

Teljesíti a kérésem, én pedig azt a néma óhaját, hogy én sem fogjam vissza magam vele szemben. A bőr hangosan csattan egymáshoz, de ez is eltörpül a kéjes, vágytól fűtött, követelőző sóhajok között. Megfordítom, és immár hátulról veszem őt birtokba.

Egyikünknek sem kell sok, átlépjük a határainkat fehér cseppeket hagyva az ágyneműn, ékes bizonyítékát adva a ma este forró élvezetének. Továbbra is ölelem magamhoz, hiszen csak apránként tudom felfogni azt, amit az imént éltem át, hogy mi lefeküdtünk, és most is a testében vagyok.

– Menjünk zuhanyozni! – hallom a pilledt, álmos hangot.

Én csaknem teljesen elaludtam, és gyanítom, ő is gondolt rá, hogy így maradjuk, na de azért mégsem. Ha nem ólom nehézségűek volnának a végtagjaim, minden további nélkül itt sem hagynám békén, de így inkább most kihagyom. Mindössze pár gondoskodó érintést váltunk, kiszállva a zuhany alól pedig belezuhanunk az ágyneműbe. Megannyi kérdés támad bennem a holnappal kapcsolatban, de a fáradtság végül győz, én pedig elalszom.

Ébredéskor sötét van még, az ég borús, és leginkább olyan érzésem van, hogy éjszaka van még. Erőt véve magamon felülök, a takaró pedig lomhán csúszik le meztelen testemről. Ruki még békésen szuszog mellettem, belőlem pedig nyugodt alakja csodálatot vált ki… Olyan, mint egy gyönyörű angyal. Mégis ennek ellenére valami kellemetlen érzés kerít a hatalmába, magyarázatát pedig nem tudom.

– Jó reggelt! – köszönök az ébredezőnek magam mellett.

– Jah, neked is – morog, ezt pedig betudom a reggeli álmosságnak.

Nem igazán kommunikál a reggel folyamán, így kénytelen vagyok beszélgetni vele a tegnappal kapcsolatban.

– Ruki… Szeretném tudni, hogy neked mi volt a tegnap? – teljesen hitetlenkedve néz rám, mintha legalább is azt mondtam volna, hogy az emberek pirosak.

– Mi lett volna? Két felnőtt férfi jól érezte magát egymással. Miért, te mire gondoltál? – kérdezi kicsit gúnyos, kicsit kioktató tekintettel, amitől nekem összeszorul a gyomrom.

– Természetesen én is csak ennyit gondoltam bele, nem többet – jelentem ki magabiztosan, holott hallom, ahogy a lelkem most törik apró darabokra. – Csak gondoltam nem árt tisztázni, nehogy ebből később nézeteltérés legyen. – És még meg is forgatom a tőrt a szívemben… Mazochista vagyok.

– Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Egyszeri alakom volt.

– Igen, szerintem is.

Ostoba vagyok, hogy egy pillanatra is azt hittem, ez több mint kegyetlen szórakozás. Megint bolond voltam, mint már oly sokszor… Idióta vagyok – korholom magam gondolatban egyre jobban és jobban. Az álom az mindig álom marad, és a belőlük felépített világok annyira sérülékenyek…

Friss kávé illatát érzem, ami felettébb szokatlan, mert nincs odatéve a kávéfőzőre.

– Jó reggelt! – simít végig mellkasomon egy puha kéz.

– Ruki? – kérdezem hitetlenkedve a kéz tulajára bámulva.

– Dehogy, a szomszéd Marcsi néni, persze, hogy én. Ugye voltál annyira részeg, hogy nem emlékszel a tegnapra?

– Emlékszem, hát hogyne emlékeznék… – mondom még mindig hitetlenkedve.

– Akkor jó, már kezdtem megijedni. Amúgy… Remélem, hogy a tegnapi nem csak egyszeri alkalom lesz… – néz el a másik irányba zavartan, majd mélyen szemembe, ezzel biztosítva arról, hogy ő ezt tényleg komolyan is gondolja.

Nem tudom, mit mondjak, gondoljak vagy tegyek. Végül az ösztöneimre hallgatva a húzom magamhoz, és élvezem testének és egyben lelkének közelségét is. Ha ez a valóság, akkor végtelenül hálás vagyok a sorsnak, ha pedig csak egy újabb Álomvilág, úgy azt kérem, soha ne ébredjek fel, és csak érezzem a pillanatot, nem gondolva többé a holnapra…