Bizonytalan bizonyosság

Megjegyzés: Igen egy újabb nem túl vidám történet. Szerintem az ő szemszögéből még egyszer sem írtam, de most itt volt az ideje talán. Egy érzésből lett ez a fic. Remélem, élvezni fogjátok. Jó olvasást.

Bizonytalan bizonyosság

- A Saporoba tartó szerelvény azonnal indul. Kérem, fejezzék be a fel és leszállást!- mondja a kissé torzított, magas női hang.

Sohasem szerettem vonaton utazni, rettenetesen idegesítő az a tipikus hang, amit csak a vonatállomásokon lehet hallani, de ez csak az én magánügyem. Most sem az unalom vezetett ide, bár azt hiszem, annak sokkal jobban tudnék örülni. Örülni egy ilyen helyzetben? Hát hogyne! Mindegy, így jártam tudnom kellett volna, már nagyon régen, de saját vakságom miatt nem láttam így most szenvedek. Neki sohasem bocsátok meg. Nem érdemli meg, mert… mert akár honnan nézem, akár mennyi toleranciával is, átvert! Úgy ahogyan még soha senki nem, és biztos vagyok benne, hogy utóbb már csak kihasznált. DE már vége, ennyi volt. Viszont akkor miért fáj ilyen pokoli módon?! Ha csak arra gondolok, ami történt, könnyek szöknek a szembe, és kedvem lenne kitépni a szívem is. Nem, ez nem az a hely ahol megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy szabadjára engedem az érzelmeim, majd ha odaérek, akkor sajnálhatom magam. Addig nem! Kicsit olyan ez, mint az önszuggesszió.

Keresek magamnak egy helyet, ahol egyedül vagyok. Szerencsére nincsenek annyian a vonaton, mint azt vártam. Jobb is így, jelen pillanatban az egyedüllét a legjobb nekem, vagyis azt hiszem. Mondjuk lesz rá időm Saporoban bőven. Alig, hogy leülök a vonat elindul. Nézek kifelé az ablakon, fürkészve az elsuhanó tájat, pont mintha attól várnám a válaszokat kérdéseimre, a miértekre. Mély, szívből jövően fájdalmas sóhaj szakad fel tüdőmből. Most már mindegy! Nem futhatok olyasmi után, ami már régen elveszett, és nem is teszem. Annyi büszkeség még maradt bennem, ha már más nem is, ha pontosan olyan vagyok akár egy kiüresedett tok, annyi büszkeségem még maradt, hogy emelt fővel tudjak távozni a színpadról. A szerepem véget ért, és ideje lesz máshol keresni egy életet magamnak, vagy legalább olyasmit, amit annak nevezhetek.

***

Már megint késik. Nem kérdezem meg egy jó ideje, hogy ilyenkor merre van. Mindig az volt a válasza, hogy megint csak ellenőrizgetni akarom, és hogy ő velem ilyet soha nem csinált, akkor nekem miért kell, és hogy ő ezt nem fogja eltűrni. Csak magamban rágódom, és ha ennyit késik, mindig rossz érzésem van, de lenyelem, mert nem tehetek mást. Hallom az ajtó nyikorgását és már tudom, érzem, hogy ő jött végre haza. Botorkál felfelé, biztos vagyok benne, hogy nem teljesen józan, egészen pontosan hulla részeg. Ennek ellenére a tudat, hogy már itt van, végre engedi fáradt mivoltomnak, hogy pihenjen kicsit a tudatlanságban. Még érzem az ágyat besüppedni magam mellett, aztán végleg felhagyok az érzékeléssel, legalábbis ami reggelig illeti a dolgokat.

Egyre gyakrabban megy el így, és azt sem tudom, hogy hova. Fölösleges volna elméleteket gyártani vagy kérdezősködni, mert mindig az volna a vége, hogy eljutna az ő fülébe is, azt meg semmi esetre sem szeretném. Egy sejtésem van, de az akár hányszor a tudatomba téved, elhessegetem. Szeretem Uruhát és ő is engem, akkor meg ez a feltevés butaság. Ennek ellenére a zöld szemű szörnyeteg ott lappang, és hiába próbálom meg minden erőmmel elnyomni, hiába nem akarok róla tudomást venni, időről időre rám tör, de nem mutatom kifelé, hogy én most éppen halálosan féltékeny vagyok. Nagymamám viszont mindig is azt mondta, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Tény, ami tény sohasem úgy ismertem magam, mint egy kiállhatatlan féltékenykedő egyén, és most is próbálom magam ehhez tartani, még ha néhanapján nehezen is megy. A kapcsolatok alapja a bizalom, és ha az már nincs meg, akkor nem érdemes több energiát beleölni sem.

Ma is egyedül mentem be a próbára, mert neki megint van valami dolga. Bosszant és idegesít, mert ha meg találom kérdezni, hogy ugyan már minek is megy most el, le van ordítva a fejem, hogy neki már egyetlen szabad perce sem lehet. Csak azt az egyet felejti el, hogy lassan már csak szabad percei vannak. Fáj az, amit csinál, mert nem hiszem, hogy kiérdemeltem volna, akkor meg miért kapom ezt? Azt az egyet merem remélni, hogy ez az egész csak átmeneti, és nemsokára minden ugyan olyan lesz, mint régen volt. Azt hiszem kicsit naiv, és túl optimista vagyok, de ha nem hinnék benne, akkor feladnám, azt pedig nem akarom.
- Mi az, te már megint egyedül jössz? - kérdezi Ruki.
- Mint látod… mért is nem lep meg, hogy még csak te vagy itt?
- Fogalmam sincs. - mosolyodik el, de most nem vagyok képes ezt viszonozni.

Ő is tudja, hogy nincs minden rendben köztem és Uruha között. Ruki az, aki mindenben mellettem állt amióta csak ide kerültem, igazából neki köszönhetem azt is, hogy a Gazetteben dobolok. Az elejétől fogva ellenezte azt, hogy összejöjjek Ruruval, de mikor elmondtam neki mennyire is fontos nekem az a lilalatexes kocsmatündér csak azt mondta, hogy reméli jól döntöttem. Tudom, hogy neki is rossz hogy így lát, mert ő, és csak is ő látja azt rajtam, hogy szenvedek Ruru viselkedésétől. Sokszor akart már beszélni vele, de nem engedtem. Hogy miért? Mert biztos vagyok benne, hogy akkor megint én lennék a rossz nem más, még akkor is, ha semmi közöm nem lett volna a kiterveléshez.

- Lassan be kell azt vezetni, hogy egy órával előbbre tesszük a próbát, hátha akkor mindenki be fog érni időre.
- Szerintem olyan soha az életben nem lesz. Mondd csak nincs kedved eljönni velem a hétvégén vásárolni? Van egy pár cucc, amit meg akarok nézni. - kérdezi a pöttöm.
- Hát nem is tudom…
- Ugyan Kai, nagyon rég nem voltunk ketten sehol, az a majom tuti nem bánja…
- Ruki, légy szíves…
- Tudod, hogy mi a véleményem erről az egészről.
- Igen tudom, de akkor is, és tudod mit?…. Szombat 10-re nálad vagyok, és nem tud érdekelni, mit mond Ruru.
- Ez a beszéd. - mosolyog, szívből mosolyog, ahogy csak ő tud.

Lassan mindenki befut, én meg Rukival beszélgetek, és jó hangulatba kerülök. Ruru esik be utoljára, és naná, hogy nem egyedül, hanem a fekete hajú gitárossal. Megint a zöld szemű. Egyszer nem bírtam és rákérdeztem, hogy miért mindig Aoival egyszerre jön meg, de nem tudott értelmes választ adni, csak hebeget, aztán benyögte, hogy csak kint összefutott vele, és megvárta. A szép ebben csak annyi, hogy túl sűrűn futnak éppen össze, de nem fogok kombinálni ezt megfogadtam magamnak.

A próba viszonylag jól megy, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy szünetbe le se szarja a fejem az, aki elvileg szeret. Tényleg kezdem azt hinni, hogy ez már csak elméletben van így. Ennyit a jó hangulatról, de legalább nem rontok bele a dobrészekbe. Öröm az ürömben ugye.

Otthon sem sokkal jobb a helyzet. Fáradtak vagyunk mindketten, és a tetejébe még éhesek is.
- Csinálok gyorsan valami finomat. - mondom halkan.
- Jó, de lehetőleg most ne tartson egy óráig, mint a múltkor, mert farkas éhes vagyok.

Nem ám, hogy köszi vagy valami, nem, ne tartson sokáig. Mindent annyira természetesnek vesz, hogy az már röhejes. Miso levest csinálok, az finom és hamar is megvan. Nem kóstolom meg, nem szeretek kóstolni. Szólok Uruhának is, hogy jöjjön, mert kész az étel. Leül, szed magának, majd belekóstol és olyan egy fintort vág, amitől az életkedvem is elmegy.
- Te ezt nevezed kajának? Semmi íze nincs!- esik nekem a szavaival- a sarki kifőzdében jobbat eszem!
- Véletlenül kimaradt a só, - mondom miután én is megkóstoltam - de tudod mit, egyél jobbat a kifőzdében, leszarom! - kiabálok és megyek az emeletre teljesen elment az étvágyam.

Régebben is elfordult már, hogy véletlenül kimaradt belőle egy-egy fűszer, de soha nem beszélt így velem, csak mostanában. Pontosan úgy viselkedik velem, mintha a cselédje és nem a párja lennék. Mivel érdemeltem én ezt ki? Mivel? Ennyire rossz lennék? Magamhoz veszem a tárcám és indulok kifelé. Nem akarok most egy percnél több időt tölteni a lakásban. Az első közértnél veszek egy doboz cigit, majd egy távolabbi parkban leülök, és egymás után szívom a szálakat. Egyszerre vagyok ideges, dühös, de ugyanakkor végtelenül szomorú is.
- Ni csak, egy Kai-chan! Mit keresel te itt?- hallok meg nagyon ismerős hangot.

Lassan emelem a tekintetem a vékony test tulajdonosára. Igazából nagyon sokat változott mióta megismertem.
- Mióta cigizel? Én úgy tudtam, hogy leszoktál már.
- Igazából én is, de ezek szerint mégsem. Kérsz? - nyújtom felé a dobozt, de csak visszautasítja.
- Tudod, hogy én nem élek ilyesmivel.
- Tudom, de azért megkérdeztem. Sose lehet tudni, mint látod.
- Ezer éve nem láttalak, erre ilyen állapotban vagy mikor találkozunk…
- Én sem így képzeltem Shinya elhiheted.
- Biztos vagyok benne… De mi az, ami miatt így ki vagy ütve?
- Hosszú, nagyon hosszú, és én sem értem az egészet, de mindegy.

Legalább volt kivel elbeszélgessek, ugyan nem mondtam el mi a bajom, de a jóízű beszélgetés elterelte a figyelmem. Csak késő este fogtam magam, és mentem az otthonomnak nevezett helyre. Nem lep meg, hogy nem vár az ég adta egy világon senki, hogy az, aki belém gázolt, most az igazak álmát alussza. Kezdek besokallni, és a pohár is egyre jobban kezd tele lenni, de ha az kiborul, abban nem lesz köszönet, ezt megígérhetem.

A következő jó egy hétben nem történik semmi, de ezt a szó legszorosabb értelmében kell venni. Beszélni beszélünk ugyan egymással, de pár apró puszit, meg csak nem is csókot leszámítva, nem közeledik hozzám, én akkor meg miért közelednék. Legutóbb is mikor közeledni próbáltam le lettem koptatva. Készül az új lemez, de semmi több, igazából nem is megterhelő. Egy valamire azért rájöttem. Uruha titkol valamit előttem, és tudom, hogy ha ki fog derülni mi az, nagyon nem fogok neki örülni, valahogy érzem. Ennél fogva pedig, nem vagyok biztos benne, hogy szeretném is tudni, hogy miről is van szó valójában. Édes tudatlanság ugye.

Nem tudok néha kiigazodni az embereken, és Ruru erre nagyon is rátesz. Miért mondom ezt? Mert utóbbi egy-két napban olyan mintha kicserélték volna, de a szó szoros értelmében. Eddig az utóbbi hónapokban magasról tett a fejemre, hogy mi van velem, hogy mivel bánt meg, hogy úgy beszél velem akár egy kutyával vagy egy utolsó mocskos cseléddel, de két napja, mintha valaki jól fejbe verte volna, és visszakaptam volna a régi, kedves Rurut. Kenyérre lehet kenni, figyelmes, és pont úgy viselkedik velem, mint régen, még az elején nem sokkal azután, hogy összejöttünk. Nem tudom mi történt vele, de azt nagyon is remélem, hogy nagyon sokáig így marad. Valahol félek tőle, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ami után pontosan tudom, hogy minden csak rosszabb lenne, de most szeretném kiélvezni ezt az állapotot, talán az még nem akkora katasztrófa.

Nagyságrendekkel jobb a kedvem, mint volt, és ez azért meg is látszik rajtam, nem csak amiatt, mert normálisan beszél és viselkedik velem, de végre megint olyan minden, mint egy valódi kapcsolatban szokott.
- Megint jó kedved van! - jegyzi meg mosolyogva Ruki a szünetben, mikor lemegyünk a büfébe kávéért.
- Igen, és azt hiszem, tudod is, hogy ki miatt.
- Talán a Mikulás?
- Ja, hogyne, ha a Gazetteben gitározik, akkor igen. Megint olyan, mint régen volt.
- Kai, tudod, hogy mennyire szeretlek, mint barátom, vigyázz magadra, és ne mindig a felszínnek higgy. Akkor nagyobb a csalódás is.
- Tudom, de annyira azt akarom, hogy minden a régi legyen, túl nagy kérés az, hogy jöjjenek rendbe vele a dolgok?
- Nem, nem az, de soha nem tudhatod.

Kicsit azért szöget ütött az a fejembe, amit Ruki mondott. Nagyon-nagyon nem szeretném, ha igaza lenne, ami azt illeti. Bár az idő úgyis kideríti, mint nagyjából mindent. Otthon semmi különös nem történik, jólesik a gondoskodás és a figyelem, nem is kicsit. Mindenki szereti, ha foglakoznak vele, és ha nem figyelnek rá, azt senki nem szereti, és ez alól én sem vagyok kivétel.

Vége van a mai próbának. Megbeszéltük mára Ruruval, hogy mivel nincs otthon semmi kaja, elmegyek vásárolni. Lévén nem akarok olyan sok mindent venni, ezért nem kell elkísérjen. Még mindig normálisan viselkedik velem, és ennek nagyon tudok örülni. Kocsival akarok menni, de nagyon ügyes volt, mert a kocsi kulcsot fent hagytam, és vissza kellett érte menjek. Már épp nyitnék be a próbaterem ajtaján, mikor megüti a fülem Aoi furcsa hangszíne.
- Jaj Ruru, ne csináld már! A nyakam hallod, ne szívd ki!

Ugye most csak rosszul hallok, vagy ez egy rohadtul nem vicces rémálom.
- Miért ne, rajtad nem feltűnő, ha ki van szívva az-az édes nyakacskád.
- Akkor átjössz ma este? Olyan régen voltál már. Meg tudod… valakinek nem ártana kezelésbe venni…- vihogja, nekem meg a gyomrom kifordul, kicsi kellet volna csak hozzá.
- Nem tudom még, de megpróbálok.

Nekem ennyi is elég volt, mit elég? Sok, kurva sok! Soha… soha nem hittem volna, hogy ezt kell megérnem. Ha azt mondja, hogy már nem szeret, és hagyjuk egymást békén akkor megértem, és eltűnök az életéből, fájt volna, de akkor is, így? Így kell megtudnom? Vajon mióta? És most kerülnek helyére a cseszett kirakós nyomorult darabjai. Minden igaz volt, amit csak feltételeztem, régóta Aoival kavar úgy, hogy esténként pedig mellém feküdt, és volt bőr a képén a pofámba hazudni, és átverni.

Mintha kihúzták volna alólam a talajt, és éppen a mélybe zuhannék, nagyjából úgy érzem magam. Nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek, nincs rá módom. Nem tehetek róla, ostoba vagyok, mert most hogy már tisztán látok, minden a helyére került, és annyi jel volt, aminek önnön balgaságom miatt nem vettem, nem akartam észrevenni. Remeg a kezem, és nem tudom, mit csináljak. Olyan mintha belülről szaggatnának szét, mintha egy kurva nagy kést belül forgatnának bennem, és nem tudnék vele mit csinálni, csak csendben kell tűrnöm. Nem akarok egyedül lenni, mert tudom, hogy jelen pillanatban hülyeséget csinálnék. Ruki… ő kell most nekem. Remegve veszem elő a telefont, és tárcsázom is a számát. Nem csöng sokat, de először meg sem tudok szólalni.
- Hahó, van ott valaki? Nem vagyok vevő a telefonos szórakozásra…- kiabál, mert dühös.
- Ru… Ruki…- nyögöm ki nagy nehezen.
- Kai te vagy az? Mi a baj? Kai!
- Ráérsz… most… beszélnem kellene valakivel, mert én nem tudom, mit csinálok…
- Hol vagy most?
- Psc.
- 5 perc és ott vagyok, addig ne csinálj semmit jó?
- Jó…-szipogom még bele, majd leteszem.

Betartja az ígéretét, mert tényleg ott van, és nem kicsit retten, meg mikor meglát. Hozzá megyünk, leültet a nappaliba és a kezembe nyom egy bögre forró, gőzölgő teát. Lassan szürcsölni kezdem, majd magamtól mesélni kezdek. Elmesélek mindent, amit hallottam, amit azóta megértettem.
- Már régen csak egy használati tárgy voltam neki, soha nem hittem volna, hogy így, ilyen módon fog belém taposni, de nem csak ő hanem Aoi is. Tudta érted? Tudta h nekem mit jelentett Ruru és mégis… Soha többé… soha többé nem akarom egyiküket sem látni, nem vagyok kíváncsi megint arra, ahogy a hátam mögött enyelegnek, utána meg minden nélkül a pofámba röhögnek. Miért érdem ezt Ruki? Meg tudod nekem mondani?
- Nem tudom, és te nem ezt érdemled Kai, te ettől sokkal jobbat érdemelsz. Sejtettem, hogy van köztük valami, de nem gondoltam én sem komolyan azt, hogy így képesek egymással kavarni.
- Látod…

Hosszú ideig nem szólal meg egyikünk sem, csak Ruki ölel, és próbál meg nyugtatni, hogy ne érezzem magam olyan nagyon nyomorultul. Hát nem hiszem, hogy lehet máshogy érezni magad ebben a helyzetben. Az életben nem akarom többet látni egyikőjük arcát sem. Soha többé, és ez a jelenlegi helyzetben nem megoldható.
- Ruki… én… én kilépek a bandából.
- Micsoda?
- Nem tudok ezután velük együtt dolgozni, keress a helyemre valakit, én kilépek, igazából amint lehet, el akarok utazni.
- Kai, ez egy nagyon súlyos döntés… ha belemész, nem lehet belőle visszatáncolni, szerintem aludj rá egyet.
- Nem, hideg fejjel gondoltam át a dolgot. Saporoban vannak a szüleim, hozzájuk költözöm, amíg rendbe teszem magam.
- Kai… ne csináld meg fogod bánni…
- Lehet, de ennél jobban nem fájhat. Segítenél nekem abból a lakásból összepakolni? Ma biztosan el fog menni, pár óra alatt, ha segítesz, össze tudok pakolni… nem kell több idő nekem.
- Rendben.

Iszonyat érzés így, ilyen tudattal visszamenni, és bár próbálom visszatartani, de újra és újra elerednek a könnyeim. Szerencsére hamar végzünk, minden cuccom összeszedem, ami pedig hozzá kötődik, azt külön dobozba rakom, és ki fogom tenni a kuka mellé. A közös dolgok maradnak, az övé már, nekem nem kell semmi ezek után, ami rá emlékeztetne. Még a dobfelszerelésem is összepakolom, bár kicsit nehezen, de befér Ruki kocsijába, pláne, hogy egy platós terepjárója van. Rukinál vagyok, nála hagyom a cuccaim jó részét, de ami nagyon kell, az egy bőröndbe belefér, mert még ma délután megyek Saporoba. Ruki marasztalna, de nincs értelme már. Megígérem neki, hogy vele és Reitával folyamatosan tartom a kapcsolatot, és hogy segít elintézni a papírokat is. Ő egy igazi barát. Mindig is az volt és bár nagyon is bánom, hogy anno nem hallgattam óva intő szavaira mostmár fölöslegesen kesergek a dolog ezen részén. Viszont az ember csak a saját kárán tanul, én pedig nagyon megtanultam, hogy a bizalomnak, és a jóhiszeműségnek milyen ára van.

#* * *#

Tudom, hogy mocsok dolog az, amit tettem, és nincs rá bocsánat. Igazából szeretem Kai annak ellenére, hogy nem egyszer megcsaltam Aoival. Jó mit tagadjam? Rendszeresen. Gyűlölöm is magam érte, de ha már egyszer megtettem, akkor azt hiszem, hogy már mindegy. Igen igazából így van. Az hogy az utóbbi időben normálisan viselkedtem vele, ráébresztett mennyire is fontos nekem valójában, és hogy nem akarom elveszíteni, pedig nagyon afelé hajtok. Aoi ő igazából nem szeret, és én sem őt, csak jó vele az ágyban, és erotikusan néz ki. Ennyi nem több, soha nem is volt benne más.

Eldöntöttem, hogy ma lesz a búcsúéjszaka, és ezt meg is mondtam neki a próbateremben. Nem érte váratlanul. Mondta, hogy már várja egy ideje, és hogy reméli azért jó volt. Na, igen az tény, hogy jó volt, de már vége.

Kicsit furcsállom, hogy mikor a próbateremből hazaérek Kainak nyoma sincs, de betudom annak, hogy sokan vannak a boltban, vagy nagy a forgalom arrafelé, nem tudom, bár szó mi szó kicsit nyugtalan vagyok. Valamennyire rendbe szedem magam, és megyek Aoihoz, a megbeszéltek szerint. Kb. minden úgy zajlik, ahogy az szokott, viszont szokatlanul, nincs kedvem a dolgokhoz. Itt van ez a rossz érzés, és mikor bevillan a dobos arca elmegy minden kedvem, hogy én most Aoival bármit is csináljak beszélgetésen kívül.
- Aoi… nagyon megharagszol, ha én most azt mondom, hogy nincs kedvem ehhez? - felnevet, majd közel hajol hozzám.
- Ha kapok egy szenvedélyes búcsúcsókot, akkor nem, menj csak haza, úgyis várnak már.

Megkapja, majd még néhány kósza érintés és megyek is haza. Valamiért egyre idegesebb vagyok, és van egy nagyon rossz érzésem is. Szokatlan, hogy nincs kiszedve a postaláda, és mikor kiveszem a szokott reklámújság halmazt is, egy kulcs esik a földre. Most már végképpen semmit nem értek. Mikor bemegyek a lakásba szíven üt a felismerés. Minden ami Kaié eltűnt… és ő sincs sehol, ez biztos akkor az ő kulcsa, de miért, legalább szólhatott volna, ahelyett, hogy így eltűnik, minden előjel nélkül.

Felhívom Rukit, de rám nyomja… ezt most meg? Soha senkire nem nyomja rá a telefont, ilyenkor mi van? Ő biztos tudja, hol van most Kai, nekem beszélnem kell vele, muszáj! A lakásához megyek, csöngetek és a Chibi ökle csattan az arcomon, mikor felismer, hogy én vagyok. Csak értetlenül pislogom.

- Te utolsó szemét tróger? Hogy van képed még a szemem elé kerülni azok után amit Kaival tettél?!
- Mi van? - fogom az arcom, mert rohadtul zsibbad a helye, ahol Ruki megütött.
- Még kérded?! Emlékeztesselek!? Aoi, dugás, megcsalás?! Folytassam?!
- Te… ezt…
- Kaitól, és igen tudja! Ja, és miattatok kilépett a bandából, szóval gratulálok, tönkretettél pár életet, büszke lehetsz magadra, Aoival együtt!!!

Így már minden világos, te jó, ég… biztos ma meghallotta, vagy nem tudom… te jó ég… Kai…
- Hol van? Azonnal beszélnem kell vele…- kezdek kétségbe esni- Tudnom kell, hogy hol van, beszélnem kell vele… szeretem és… nem akarom, hogy ez legyen! Ruki kérlek!- hangom esdeklő.
- Akkor kellett volna gondolkodni, mikor a farkad után mentél az eszed helyett. De tudod mit? Lévén tudom, hogy már nem tudod bántani, elmondom, hogy éppen Saporoba utazik a Shinkansennel. Kb. 10 perc múlva indul a vonata, és biztos lehetsz benne, hogy ha elmegy azzal a szerelvénnyel, akkor soha többé nem fogod látni, de tudod mit, neki szurkolok.- és orromra csapja az ajtót.

Mint az örült úgy rohanok az állomásra, nem engedhetem meg, hogy most elmenjen, most nem, ki van zárva! Nem érdekel, ha közúti balesetet okozok, el KELL érnem az állomást időben. Az adrenalin csak úgy lüktet az ereimben, már az állomáson vagyok, 3-assával veszem a mozgólépcsőn a fokokat, és nem tud érdekelni, hogy ki az, akit fellökök magammal.

- A Saporoba tartó szerelvény azonnal indul. Kérem, fejezzék be a fel és leszállást!

Ne még nem mehet el. Lihegve felérek a peronhoz, és mikor épp nyitnám ki az ajtót, a vonat elindul, és lassan elmegy. Talán csak beképzelem, de mintha egyik fülképből Kai könnyes arca nézne a messzeségbe. Ez az arc fog kísérteni a hátralévő életemben… egy jó ember, megtört, szenvedő arca. Pár lépést hátrálok, majd úgy érzem, hogy minden erőm elhagy, így térdre rogyok, és elerednek a könnyeim. Nem tud senki érdekelni… magamnak köszönhetek mindent, és megérdemlem azt, amit kapok. Ennyi volt, vége a dalnak, és csak én vagyok a hibás, hogy ez lett belőle.

Remélem, boldog leszel Kai-chan… te igazán megérdemled, és bár tudom, te ezt soha nem fogod hallani, de én tényleg sajnálom.