2.rész- Tilosban járva
- Álljon fel kérem és mondja el, mit tud a kvantumfizikai törvényekről, kitérve a Schödinger egyenletre is és a relativitáselméletre is. - nézett tárgyilagosan szigorúan és ugyanakkor várakozóan a szőkés hajú alacsony termetű diákjára.
- Hát…a Schödinger egyenlet… az egy olyan egyenlet ami…ami…valami kis izékhez van köze na..- makogott össze-vissza, mert valójában fogalma sem volt róla, hogy miről is kellene beszélnie, persze az osztály többi része jól szórakozott a cseppet sem megfelelő válaszon.
- Igen az elektronok energiaszintjéhez. Maga megint nem tanult. Nem lesz ennek így jó vége… egy tudós fia… ilyen szégyent…- motyogta a végét már inkább csak magának, majd maga elé vetítve egy virtuális képet, beírta a naplóba a felelet érdemjegyét.
Az említett inkább csak szájhúzva leült a helyére. Igazság szerint a legcsekélyebb mértékben sem tudta érdekelni az a tény, hogy már megint egyessel jutalmazták. Nem érdekelte a téma, és csak nyűgnek érezte, hogy itt van. Legnagyobb sajnálatára egyike volt azon kiválasztottaknak, akikből az elkövetkezendő nagy tudósai lesznek. A teszteredménye születésekor kiemelkedően magas volt, de őt ez sem érdekelte. Igazság szerint ez volt az egyetlen ok, amiért még elviselték cseppet sem megfelelő hozzáállását, nah meg persze, mert az apja és az anyja is remek és termékeny tudósok voltak. Ellenben ettől volt Takanorinak hányingere. Az ostoba elvárásokból, és abból, hogy nem dönthet a saját sorsa felől. Elege volt abból, hogy ráerőltetik és már csak dacból sem volt halandó azon az úton járni, amin akarták mások, neki nem kellett a kitaposott ösvény. Pedig játszi könnyedséggel meg tudta volna tanulni amit kellett, de nem volt rá hajlandó, és nem félt az esetleges büntetéstől sem. Ha egy kicsit is ott van órán szinte hibátlanul el tudta mondani az anyagot átlátva az összefüggéseket, de nem vette a fáradtságot erre sem. Őt a művészet jobban lekötötte, mely a nagy változások óta a tudósok társadalmában szégyenteljes, értelmetlen és minden hasznot nélkülöző tevékenységgé lett.
Jelen pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy menjen kifelé az épületből, mert akkor végre azt csinálhat amit csak akart. Természetesen ez nem azt jelentett, hogy fogja magát, és elmegy haza, még mit nem. Amikor csak tehette, leszökött az alsó világba. Mint azt talán meg sem kell említeni, ez persze szigorúan tilos volt, ámbár épp ettől izgalmas is. Nagyon nagy szerencséjére még sohasem kapták el, mondjuk nem is tette volna az ablakba amit azért kapott volna. Ezt már ténylegesen nem nézték volna el még neki sem. A rendszer ellen lázadni nem lehet, és ez egy mindennél egyértelműbb jel lett volna.
Szinte izzott a bőre, amikor azt érezte, hogy megint tilosban jár. Az adrenalin, a lebukás veszélye, és hogy érezte ahogy izmai megfeszülve várják akaratának parancsát. Egy olyan kis eldugott, elhagyatott úton ment le amit, soha senki nem használ vagy ellenőriz. Biztos volt benne, hogy rajta kívül senki nem is tud róla. Ő is csak egészen véletlenül fedezte fel néhány hónappal ezelőtt. Akkor kezdtek még jobban romlani a jegyei, mert mindinkább annak a másik világnak a felfedezésével volt elfoglalva. Mindig azt gondolta, hogy régen is valami ilyesmit érezhettek a nagy felfedezők.
Mostmár megtanulta, hogyan álcázza magát odalent, hiszem arra a legelső alkalommal rájött, hogy lent sem lenne jó ha felismernék, hogy honnan is jött ő valójában. Ámuldozva figyelte a színes forgatagot, ami odafent a fehér és kék miatt olyan rideg és távolságtartó. Idelent azonban a színek kavalkádja melengetett, ő legalábbis így gondolta. Elvarázsolt lelkének igazi kényeztetés volt a sokféle különféle illat szín és hang, mely jócskán túlmutat azon amit addig ismert. Ezt nem tudta még mindig ámulat nélkül figyelni, még ha nem is először látta. Annyira elbambult, hogy észre sem vette ahogy nekimegy valakinek, majd diszkréten orra is bukik az illetőben.
- Héé! Nem tudsz vigyázni kölyök?!
- Anno…én bocsánat nem figyeltem.
Nagyon nem figyelt és belement valakibe. A hangja alapján biztosan azt hitte, egy felnőtt, de amikor felnézett nagyon is meglepődött. Egy nem túl idős, hozzá képest elég magas vékony termetű srác. Hirtelen sértőnek érezte a „kölyök” titulust, de inkább nem tette szóvá, már megtanulta, hogy idelent a feltűnőség nem éppen célszerű. Egy alkalommal csaknem a saját bőrén. Nem éppen előkelő helyre vezette titkos útja. Még elméjében ég milyen utálattal és undorral teli pillantás amit először kapott idelent, és mint utóbb rájött ez az öltözékének szólt, hiszen kitűnt, hogy nem közülük való volt.
- El sem hiszem, hogy mostanában milyen vakok járnak erre! - morgolódik a lila felsős fiú, miközben a kezéből kiejtett gyümölcsöket vadássza össze.
- Tényleg sajnálom. Segítek. - és azzal már segített is összekapkodni a szétgurult almákat.
Persze az úgymond sértett ezen nagyon is meglepődött, hiszen a segítőkészség mondhatni kihalt már, és ilyen irányba meg aztán pláne, így úgy gondolta beszélget egy keveset a fiúval, akit még soha nem is látott pedig a környékről minden majd korabelit ismer.
- Nem láttalak még erre. Most költöztetek csak ide? - kérdezte kedvesen mosolyogva, amitől tudta, hogy a legtöbben elolvadnak.
- Ne..nem egészen. Én csak sétáltam egyet, de nem a közelben lakunk. -hirtelen zavarban lett, nagyobb részben a mosolytól, de benne volt az a bizonyos lebukási veszély is.
- Egyedül eljöttél? Fura egy srác vagy te. De akkor hol laksz?
Nem tudta mit is feleljen, mert ha az igazat mondja meg akkor nagyon nagy bajba kerülhet, meg aztán nem is ismeri ezt a srácot, de ettől függetlenül, valahogy bizalomgerjesztő meleg tekintete volt, de akkor sem akart semmit mondani. Ugyanakkor hazudni sem, lévén nem erre tanították szülei.
- Én elég messze innen. - kérdő tekintettel nézték amolyan igen folytasd felhanggal, de nem mondott többet. Még ezt tartotta a legbiztonságosabb megoldásnak.
- A nevem Takashima Kouyo, nemesi középosztály Takashima ház, de inkább csak Uruha. Úgy utálom ezt a bemutatkozási baromságot. - fintorodott el a srác ami a mosolynak és nyűgnek egy furcsa és különös, de tettszetős keveréke volt.
Ruki arcára mosolyt csalt ez a kis kommentár a hivatalos bemutatkozó mellé, de csak most jött rá, hogy ezt viszonoznia is kellene, na de azt már nem. Meg nem is igen valószínű, hogy hinne neki.
- Én Ruki vagyok.
- Semmi több? - pislog meglepetten.
- Nem semmi több. - néz el zavartan.
Ha bárki megkérdezte volna, hogyan is jutottak el addig, hogy együtt császkálnak a városban, beszélgetve nevetve nem tudta volna megmondani. Olyan érzése volt, mintha már évek óta ismerné, és mintha élete minden titkát rá tudná bízni, és biztosan nem derülne ki. Egyetlen barátja sem volt ezidáig, és most a kecsegtető érzés, hogy lett egy, nagyon furcsa volt a számára.
- Nekem azt hiszem mennem kellene. - szólt mikor a nap már lemenőbe indult - Nemsokára érvénybe lép a kijárási tilalom. - mondta elgondolkodva, és gondosan kiszámítva a megmaradt idejét.
- Kijárási tilalom? - nézett meglepődve.
A tudósok szigetén ugyanis éjszakára kijárási tilalom volt érvényben, míg idelent hallani sem hallottak semmi ilyesmiről. Ezt azonban nem igen sejtette a kis szöszke, azt meg még kevésbé, hogy később ez mit is fog jelenteni.
- Igen és még előtte haza kell érnem. Anno…lehetne hogy holnap is találkozzunk?
- Részemről persze, ugyan ott ahol ma is összefutottunk?
- Tökéletes. Jóéjszakát!
Már rohant is, eléggé késésben volt, eddig még nem maradt ki soha de nem bánta a mai napot és már alig várta, hogy holnap is találkozzon ezzel a nagyon kedves fiúval. Nem tudta eldönteni, hogy ez miért van, de jól érezte magát vele. Ezen gondolkodott, mikor hazafelé futott, a titkos átjáróján persze nagyon csendben kellett lennie, de azért csak sikerült hazaérnie mielőtt késő lett volna.
Azon a tényen már meg sem lepődött, hogy az otthonában senki sincs. Szüleit nagyjából egy hónapja nem látta, nem volt neki új, már megszokta. Talán ez is közrejátszott, hogy nem tudta úgy értékelni mások szerint oly csodálatos társadalmukat, ebbe beleértve a szüleit is. Őt nem érdekelte, mit csinálnak a szülei, neki néha arra lett volna szüksége, hogy valaki átölelje mikor szomorú, de soha senki nem volt mellette. Kicsi kora óta egyedül volt, és többnyire a beprogramozott androidok vigyáztak rá. Akiket már nagyon régen megtanult átprogramozni, így azok mindig azt az üzenetet továbbították és rögzítették, hogy a fiú otthon van, tanul, alszik és a tudomány jelenlegi helyzetéről tájákozódik, pedig az igazság kilóméterekkel odébb volt.
De a biológiát nem lehet átverni. Egy kisgyerek érzi mikor van az anyja melett, és egy lelketlen gép nem ez a kategória. Megszokta elfogadta, de haragudott, és nem értette, ha csak ezért akkor miért is van ő.
Ritkán jutottak ilyesmik az eszébe, talán utoljára pár hónapja, amikor is felfedezte azt a bizonyos átjárót az alsó világba. Akkor is végtelenül dühös volt, és titkon arra vágyott, hogy a szülei igen is érezzék rosszul magukat amiatt amit neki adtak. Az csak a hab a tortán, hogy mindenki más szemében ez a helyes és a kiváltságos értékelendő gondolatmenet. Érzelmileg egy halott társadalom volt ez már az elkülönülés óta. Gondolatai az újdonsült ismerőse körül kezdtek forog, így még lefekvés előtt kis kutatómunkát végzett elég jó eredménnyel. Persze nagyon gondosan eltüntetve a nyomokat maga után, hiszen megütné a bokáját ha kiderülnének a dolgai.
Másnap persze a szokottnál is nehezebben viselte az oktatás okozta nyűgöket. Nem is értette igazán, hogy a megszokáson túl, ő miért is jött ma be. De megtette és ha már itt volt akkor nem is ment már haza, de hogy egyetlen szót nem tudott az aznap elhangzottakból felidézni az is teljességgel bizonyos volt. Annyira hazaugrott, hogy vigyen magával valami ennivalót is, de utána azonnal ment is el.
Nagyjából így telt el minden napja, bár hétvégente már nagy erőmegfeszítések közepette fogta magát és hajlandó volt elolvasni egyszer a tanulnivalóját is.Uruhával egyre többet beszélgetett, ő bemutatta a barátainak is, és nagyon jó érzéssel töltötte el, hogy végre nincs egyedül.
Azt azonban nem tudta, hogy nincs minden rendben. Nem tűnt fel neki az az aprócska tény, hogy szülei lassan már 2 hónapja nem voltak otthon, és nem éppen abból az okból kifolyólag, mert nem szerettek volna. Bárki aki egy kicsit is szemfülesebb volt, észrevehete, hogy a fenti világban nincs minden rendben, kisebb gond volt a híres neves rendszerrel, és minden tudóst a probléma megoldására állítottak. A nagy nemzet nem maradhat szégyenben ugye. Így csendes feszültségek álltak elő. Persze az aki nincs is ott az ilyesmit nem is vesz észre, így Ruki is pontosan így járt. Ez azonban csak a kisebbik gond lett volna. Jobban kezdték figyelni az utcákat is, és volt akinek már kezdett szemetszúrni a kis tudóspalánta aki a szükségesnél jóval több időt tölt házon kívül, és nem lehet tudni, hova is megy. A lebukás veszélye jelentősen megnőtt, így nagyobb óvatosságra is szükség lett volna, csakhogy a tények ismerete is kellett volna hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése