Töretlen fejlődés -2.rész Tilosban járva

2.rész- Tilosban járva
- Álljon fel kérem és mondja el, mit tud a kvantumfizikai törvényekről, kitérve a Schödinger egyenletre is és a relativitáselméletre is. - nézett tárgyilagosan szigorúan és ugyanakkor várakozóan a szőkés hajú alacsony termetű diákjára.
- Hát…a Schödinger egyenlet… az egy olyan egyenlet ami…ami…valami kis izékhez van köze na..- makogott össze-vissza, mert valójában fogalma sem volt róla, hogy miről is kellene beszélnie, persze az osztály többi része jól szórakozott a cseppet sem megfelelő válaszon.
- Igen az elektronok energiaszintjéhez. Maga megint nem tanult. Nem lesz ennek így jó vége… egy tudós fia… ilyen szégyent…- motyogta a végét már inkább csak magának, majd maga elé vetítve egy virtuális képet, beírta a naplóba a felelet érdemjegyét.
Az említett inkább csak szájhúzva leült a helyére. Igazság szerint a legcsekélyebb mértékben sem tudta érdekelni az a tény, hogy már megint egyessel jutalmazták. Nem érdekelte a téma, és csak nyűgnek érezte, hogy itt van. Legnagyobb sajnálatára egyike volt azon kiválasztottaknak, akikből az elkövetkezendő nagy tudósai lesznek. A teszteredménye születésekor kiemelkedően magas volt, de őt ez sem érdekelte. Igazság szerint ez volt az egyetlen ok, amiért még elviselték cseppet sem megfelelő hozzáállását, nah meg persze, mert az apja és az anyja is remek és termékeny tudósok voltak. Ellenben ettől volt Takanorinak hányingere. Az ostoba elvárásokból, és abból, hogy nem dönthet a saját sorsa felől. Elege volt abból, hogy ráerőltetik és már csak dacból sem volt halandó azon az úton járni, amin akarták mások, neki nem kellett a kitaposott ösvény. Pedig játszi könnyedséggel meg tudta volna tanulni amit kellett, de nem volt rá hajlandó, és nem félt az esetleges büntetéstől sem. Ha egy kicsit is ott van órán szinte hibátlanul el tudta mondani az anyagot átlátva az összefüggéseket, de nem vette a fáradtságot erre sem. Őt a művészet jobban lekötötte, mely a nagy változások óta a tudósok társadalmában szégyenteljes, értelmetlen és minden hasznot nélkülöző tevékenységgé lett.
Jelen pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy menjen kifelé az épületből, mert akkor végre azt csinálhat amit csak akart. Természetesen ez nem azt jelentett, hogy fogja magát, és elmegy haza, még mit nem. Amikor csak tehette, leszökött az alsó világba. Mint azt talán meg sem kell említeni, ez persze szigorúan tilos volt, ámbár épp ettől izgalmas is. Nagyon nagy szerencséjére még sohasem kapták el, mondjuk nem is tette volna az ablakba amit azért kapott volna. Ezt már ténylegesen nem nézték volna el még neki sem. A rendszer ellen lázadni nem lehet, és ez egy mindennél egyértelműbb jel lett volna.
Szinte izzott a bőre, amikor azt érezte, hogy megint tilosban jár. Az adrenalin, a lebukás veszélye, és hogy érezte ahogy izmai megfeszülve várják akaratának parancsát. Egy olyan kis eldugott, elhagyatott úton ment le amit, soha senki nem használ vagy ellenőriz. Biztos volt benne, hogy rajta kívül senki nem is tud róla. Ő is csak egészen véletlenül fedezte fel néhány hónappal ezelőtt. Akkor kezdtek még jobban romlani a jegyei, mert mindinkább annak a másik világnak a felfedezésével volt elfoglalva. Mindig azt gondolta, hogy régen is valami ilyesmit érezhettek a nagy felfedezők.
Mostmár megtanulta, hogyan álcázza magát odalent, hiszem arra a legelső alkalommal rájött, hogy lent sem lenne jó ha felismernék, hogy honnan is jött ő valójában. Ámuldozva figyelte a színes forgatagot, ami odafent a fehér és kék miatt olyan rideg és távolságtartó. Idelent azonban a színek kavalkádja melengetett, ő legalábbis így gondolta. Elvarázsolt lelkének igazi kényeztetés volt a sokféle különféle illat szín és hang, mely jócskán túlmutat azon amit addig ismert. Ezt nem tudta még mindig ámulat nélkül figyelni, még ha nem is először látta. Annyira elbambult, hogy észre sem vette ahogy nekimegy valakinek, majd diszkréten orra is bukik az illetőben.
- Héé! Nem tudsz vigyázni kölyök?!
- Anno…én bocsánat nem figyeltem.
Nagyon nem figyelt és belement valakibe. A hangja alapján biztosan azt hitte, egy felnőtt, de amikor felnézett nagyon is meglepődött. Egy nem túl idős, hozzá képest elég magas vékony termetű srác. Hirtelen sértőnek érezte a „kölyök” titulust, de inkább nem tette szóvá, már megtanulta, hogy idelent a feltűnőség nem éppen célszerű. Egy alkalommal csaknem a saját bőrén. Nem éppen előkelő helyre vezette titkos útja. Még elméjében ég milyen utálattal és undorral teli pillantás amit először kapott idelent, és mint utóbb rájött ez az öltözékének szólt, hiszen kitűnt, hogy nem közülük való volt.
- El sem hiszem, hogy mostanában milyen vakok járnak erre! - morgolódik a lila felsős fiú, miközben a kezéből kiejtett gyümölcsöket vadássza össze.
- Tényleg sajnálom. Segítek. - és azzal már segített is összekapkodni a szétgurult almákat.
Persze az úgymond sértett ezen nagyon is meglepődött, hiszen a segítőkészség mondhatni kihalt már, és ilyen irányba meg aztán pláne, így úgy gondolta beszélget egy keveset a fiúval, akit még soha nem is látott pedig a környékről minden majd korabelit ismer.
- Nem láttalak még erre. Most költöztetek csak ide? - kérdezte kedvesen mosolyogva, amitől tudta, hogy a legtöbben elolvadnak.
- Ne..nem egészen. Én csak sétáltam egyet, de nem a közelben lakunk. -hirtelen zavarban lett, nagyobb részben a mosolytól, de benne volt az a bizonyos lebukási veszély is.
- Egyedül eljöttél? Fura egy srác vagy te. De akkor hol laksz?
Nem tudta mit is feleljen, mert ha az igazat mondja meg akkor nagyon nagy bajba kerülhet, meg aztán nem is ismeri ezt a srácot, de ettől függetlenül, valahogy bizalomgerjesztő meleg tekintete volt, de akkor sem akart semmit mondani. Ugyanakkor hazudni sem, lévén nem erre tanították szülei.
- Én elég messze innen. - kérdő tekintettel nézték amolyan igen folytasd felhanggal, de nem mondott többet. Még ezt tartotta a legbiztonságosabb megoldásnak.
- A nevem Takashima Kouyo, nemesi középosztály Takashima ház, de inkább csak Uruha. Úgy utálom ezt a bemutatkozási baromságot. - fintorodott el a srác ami a mosolynak és nyűgnek egy furcsa és különös, de tettszetős keveréke volt.
Ruki arcára mosolyt csalt ez a kis kommentár a hivatalos bemutatkozó mellé, de csak most jött rá, hogy ezt viszonoznia is kellene, na de azt már nem. Meg nem is igen valószínű, hogy hinne neki.
- Én Ruki vagyok.
- Semmi több? - pislog meglepetten.
- Nem semmi több. - néz el zavartan.
Ha bárki megkérdezte volna, hogyan is jutottak el addig, hogy együtt császkálnak a városban, beszélgetve nevetve nem tudta volna megmondani. Olyan érzése volt, mintha már évek óta ismerné, és mintha élete minden titkát rá tudná bízni, és biztosan nem derülne ki. Egyetlen barátja sem volt ezidáig, és most a kecsegtető érzés, hogy lett egy, nagyon furcsa volt a számára.
- Nekem azt hiszem mennem kellene. - szólt mikor a nap már lemenőbe indult - Nemsokára érvénybe lép a kijárási tilalom. - mondta elgondolkodva, és gondosan kiszámítva a megmaradt idejét.
- Kijárási tilalom? - nézett meglepődve.
A tudósok szigetén ugyanis éjszakára kijárási tilalom volt érvényben, míg idelent hallani sem hallottak semmi ilyesmiről. Ezt azonban nem igen sejtette a kis szöszke, azt meg még kevésbé, hogy később ez mit is fog jelenteni.
- Igen és még előtte haza kell érnem. Anno…lehetne hogy holnap is találkozzunk?
- Részemről persze, ugyan ott ahol ma is összefutottunk?
- Tökéletes. Jóéjszakát!
Már rohant is, eléggé késésben volt, eddig még nem maradt ki soha de nem bánta a mai napot és már alig várta, hogy holnap is találkozzon ezzel a nagyon kedves fiúval. Nem tudta eldönteni, hogy ez miért van, de jól érezte magát vele. Ezen gondolkodott, mikor hazafelé futott, a titkos átjáróján persze nagyon csendben kellett lennie, de azért csak sikerült hazaérnie mielőtt késő lett volna.
Azon a tényen már meg sem lepődött, hogy az otthonában senki sincs. Szüleit nagyjából egy hónapja nem látta, nem volt neki új, már megszokta. Talán ez is közrejátszott, hogy nem tudta úgy értékelni mások szerint oly csodálatos társadalmukat, ebbe beleértve a szüleit is. Őt nem érdekelte, mit csinálnak a szülei, neki néha arra lett volna szüksége, hogy valaki átölelje mikor szomorú, de soha senki nem volt mellette. Kicsi kora óta egyedül volt, és többnyire a beprogramozott androidok vigyáztak rá. Akiket már nagyon régen megtanult átprogramozni, így azok mindig azt az üzenetet továbbították és rögzítették, hogy a fiú otthon van, tanul, alszik és a tudomány jelenlegi helyzetéről tájákozódik, pedig az igazság kilóméterekkel odébb volt.
De a biológiát nem lehet átverni. Egy kisgyerek érzi mikor van az anyja melett, és egy lelketlen gép nem ez a kategória. Megszokta elfogadta, de haragudott, és nem értette, ha csak ezért akkor miért is van ő.
Ritkán jutottak ilyesmik az eszébe, talán utoljára pár hónapja, amikor is felfedezte azt a bizonyos átjárót az alsó világba. Akkor is végtelenül dühös volt, és titkon arra vágyott, hogy a szülei igen is érezzék rosszul magukat amiatt amit neki adtak. Az csak a hab a tortán, hogy mindenki más szemében ez a helyes és a kiváltságos értékelendő gondolatmenet. Érzelmileg egy halott társadalom volt ez már az elkülönülés óta. Gondolatai az újdonsült ismerőse körül kezdtek forog, így még lefekvés előtt kis kutatómunkát végzett elég jó eredménnyel. Persze nagyon gondosan eltüntetve a nyomokat maga után, hiszen megütné a bokáját ha kiderülnének a dolgai.
Másnap persze a szokottnál is nehezebben viselte az oktatás okozta nyűgöket. Nem is értette igazán, hogy a megszokáson túl, ő miért is jött ma be. De megtette és ha már itt volt akkor nem is ment már haza, de hogy egyetlen szót nem tudott az aznap elhangzottakból felidézni az is teljességgel bizonyos volt. Annyira hazaugrott, hogy vigyen magával valami ennivalót is, de utána azonnal ment is el.
Nagyjából így telt el minden napja, bár hétvégente már nagy erőmegfeszítések közepette fogta magát és hajlandó volt elolvasni egyszer a tanulnivalóját is.Uruhával egyre többet beszélgetett, ő bemutatta a barátainak is, és nagyon jó érzéssel töltötte el, hogy végre nincs egyedül.
Azt azonban nem tudta, hogy nincs minden rendben. Nem tűnt fel neki az az aprócska tény, hogy szülei lassan már 2 hónapja nem voltak otthon, és nem éppen abból az okból kifolyólag, mert nem szerettek volna. Bárki aki egy kicsit is szemfülesebb volt, észrevehete, hogy a fenti világban nincs minden rendben, kisebb gond volt a híres neves rendszerrel, és minden tudóst a probléma megoldására állítottak. A nagy nemzet nem maradhat szégyenben ugye. Így csendes feszültségek álltak elő. Persze az aki nincs is ott az ilyesmit nem is vesz észre, így Ruki is pontosan így járt. Ez azonban csak a kisebbik gond lett volna. Jobban kezdték figyelni az utcákat is, és volt akinek már kezdett szemetszúrni a kis tudóspalánta aki a szükségesnél jóval több időt tölt házon kívül, és nem lehet tudni, hova is megy. A lebukás veszélye jelentősen megnőtt, így nagyobb óvatosságra is szükség lett volna, csakhogy a tények ismerete is kellett volna hozzá.

Álomvilág

Megjegyzés: Nos, furcsa, de nincs különösebb ihletője ennek a sztorinak, de legalább drága ihletem is feltűnt a színen, kisebb vagy inkább egy nagyobb csoda folytán. Kellemes olvasást hozzá.A lektorálásért pedig köszönet Meeyuxnak.

Álomvilág

Elég sok az unalmas percem, és utóbbi időben rengeteget kezdtem el gondolkodni. Talán a korom miatt van, és ezt hozza ki belőlem, hogy közelebb vagyok a 30-hoz, mint a húszhoz, vagy valami teljesen más miatt, fogalmam sincs. Rengetegszer van olyan, hogy csak ülök, és azt érzem, ez egy álom, nem a valóság. Én többnyire ébren álmodom. Jobban belegondolva, szeretem ezt az állapotot, mert egy röpke pillanatra azt hihetem, mindent megtehetek, és amire régóta vágyom, azért elég csak a karom kinyújtanom. Persze ez még nem történt meg ténylegesen, de nagyon sokszor elképzeltem, azonban szerencsére az eszem mindig idejében figyelmeztetett. Külön világban élünk, és ez azt hiszem, hogy így van jól. Ez egy olyan hazugság, amivel megnyugtatom a lelkem, hogy ez az álom örökké csak az marad, hogy a természet rendje borulna fel, ha nem így volna, nekem pedig ebbe kell beletörődnöm.

Már itt hadonásznak előttem, hogy talán a fejemből való kifelé bámulás helyett mást is kellene csinálnom. Igen, ideje próbálni! A zene az a dolog, amiért a vérem is odaadnám. Átjár, megvigasztal, felemel, de néha leejt és összetör, mindig azt, amire éppen szükségem van. Több ez, mint egyszerű játék, valahol szerintem ez az élet. Megint kezdem a filozofálgatást. Egyszerűen beállok a helyemre, és a megfelelő időben a megfelelő hangot játszom. Furcsán jó az összhang köztünk, amit soha nem fogok tudni megszokni, nincsen rá mód. A jó pár együtt töltött év megtette hatását.

– Naraku – mond csak ennyit a Chibi, és már játsszuk is.

Már régen nem kell több, ennyiből tudjuk, mi jön most. Hasonlóan telik az egész próba, persze szünetben megy a beszélgetés és a röhögés, de én többnyire csendben vagyok. Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, szokott ilyen lenni, és lassan amúgy megyünk már. Elhangzik a varázsszó, aztán monoton pakolásba kezdek. Ahogy végzek, elköszönök, utam a konzerv felé véve.

– Várj meg! – kiált utánam Aoi, én meg rendes kolléga lévén nem hagyom becsukódni a fémajtót. – Köszi szépen!
– Igazán nincs mit. – Részemről itt meg is akadna a társalgás, ellenben ő ezt nem így gondolja.

– Mondd csak, mitől voltál ma annyira lehangolt?

– Lehangolt? Én?

– Hát nem is a nagyanyám… Olyan búval baszott fejed volt egész nap, hogy az valami hihetetlen.

– Kösz, aranyos vagy…

– Oh tudom én azt! Nah, de tényleg, mi volt ma veled?

– Semmi, csak gondolkodtam.

– Sűrűn teszed, nem kell annyira vészesen komolyan venni mindent. Nézz csak rám!

– Ezt nem kommentálom, te egy idióta vagy! – Kapok egy tockost, de azért vigyorog. Na igen, ő is tudja, hogy nem mindig úgy viselkedik, mint ahogy azt az évei indokolnák. Végül elköszönünk, és megyünk haza. Egy újabb kimerítő nap volt a mai is.

A zuhany alatt megtisztulok, elpakolászgatok egy darabig, majd már megyek is aludni. Hiába nem szeretnék a képzelet keserédes mezejére lépni, mégis megteszem. Keserű, mert valahol tudom, nem valóság, és mézédes, mert ott át tudom élni azt, amit máshogy nem, azt, hogy ölelhetem a karjaim közt. Megint idióta vagyok, inkább alszom.

Reggel majdnem úgy keltem fel, mintha semmit nem aludtam volna. Komolyan mondom, fáradtabb vagyok, mint amikor lefeküdtem. Azért ez sem megy mindenkinek, és ahogy látom, még késésben is vagyok. Épp egy kávéra van időm, és ez most újfajta. Bent meglepetésemre én vagyok az első. Ilyen sem volt már ősidők óta, pedig már mindenkinek itt kellene lennie. Hát, ha ráérnek, akkor én is ráérek lemenni kajáért. Ami még furább, hogy mikor visszaérek, sincs senki, mondjuk nem voltam el sokáig. Épp fogyasztom a reggelim, mikor Ruki beesik.

– Jó reggelt. Hát te? – kérdezi értetlenül. Lemaradtam volna valamiről?

– Jöttem melózni, de hol vannak a többiek? A késés az én reszortom.

– Mi? De hát szóltam, hogy ma 2 órával később kezdődik a próba, este írtam mailt.

– Én ugyan semmit nem kaptam - válaszolom egyszerűen.

– Oh… Akkor biztosan nem szóltam, ne haragudj – mondja ártatlan arccal.

Ruki elfelejt szólni? Az ki van zárva! Ő, aki visszamenőleg tudja még a koncerthelyszíneket is… Kizárt! De ezek szerint még aludhattam volna. Jól kicsesztél most velem, törpe.

Kicsit olyan érzésem van, mintha szándékos lenne a dolog, és azt nem értem, ha később kezdődik, akkor ő miért van itt?

– Mondd csak, akkor te miért vagy itt?

– Hátööö… – ez nekem felettébb gyanús – Csak felébredtem, és inkább bejöttem, minthogy otthon üljek és ne csináljak semmit, hátha eszembe jut valami jó dalszöveg.

– Te, aki otthon szeret alkotni, bejöttél, hogy hátha itt lesz ihleted?

– Most mit vagy ilyen? Menjek haza?

– Nem azért mondtam.

Végül elkezdünk beszélgetni, és hamar olyan témákba keveredünk, amiről a többiek előtt nem hiszem, hogy valaha is beszélnénk. Nagyon fura ez nekem, főleg, hogy kíváncsiságot vélek benne felfedezni. Megint előjön az az érzés, hogy ezt most álmodom.

– Uruha, figyelsz te rám egyáltalán? - lengeti meg előttem kezét, amitől kellőképp magamhoz térek. Mi-mikor került Ruki ilyen közel hozzám?

– Pe-persze, hogy figyelek – fordítom el a fejem, hogy leplezze zavarom.

Szemem sarkából látom, hogy vigyorog, de ne rajtam már. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha egész nap, mikor rám nézne, azt a reggeli vigyort látnám rajta. A kegyelemdöfés pedig csak ezután jön. Mindenki belemegy, hogy pénteken rövid napot tartunk és közösen elmegyünk inni. Most hiába próbálom kihúzni magam, közlik, hogy vagy megyek, vagy visznek erővel, és ha kell, akkor pizsiben is beültetnek az asztalhoz. Ruki sejtelmesen vigyorog, és nem egészen vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném, mi is jár most a szőke buksijában.

Egész héten olyan fura érzésem van. Mintha valaminek történnie kellene, csak a megfelelő alkalom kell, és zúdulni fog. Arról meg nem is beszélek, hogy a pöttöm énekes milyen furán viselkedik. Ez utóbbit nincs kizárva, hogy csak én magyarázom túl, de a fura viselkedését nem csak én vettem észre, szóval talán mégsem vagyok annyira hangyás még… Tudom, ez nem zárja ki azt, hogy még nagyon is lehetek.

Eljön a péntek, amitől már előre félek. Miért is? Mert ha sokat iszok, akkor megered a nyelvem, és kitálalni nem akarok. Túl durva lenne. Tehát vagy nem nagyon iszom, ami egy ilyen alkesz társaság mellett nem igazán kivitelezhető, vagy leiszom magam a sárga földig , hogy a beszéd már ne menjen, kihagyva a félrészeg állapotot, csak akkor nincs, aki hazacipeljen.

Ahhoz képest, hogy elhatároztam, nem sokat fogok inni, már a sokadik kört iszom, és eléggé illuminált állapotban vagyok, pont a félrészeg állapotban.

– Te a többiek merre? – nézek körbe, de csak Ruki van az asztalnál, és sok üres pohár.

– Kai már hazament, Aoi és Reita, meg valahol a táncparketten.

– Aham. – Nem vagyok értelmesebb válaszra képes, helyette lehúzok a poharam tartalmát.

– Nem kellene többet innod.

– Chöööö… Te még szokatlanul józan vagy.

– Mert nem akartam most sokat inni. – Csak nézek rá ártatlanul, mire mintha egyre közelebb kerülne.

– Ruki… te… eddig is ilyen… közel voltál?

– Nem egészen. Zavar? – csak nemlegesen rázom fejem, de ezután olyan jön, ami még nem volt.

Egy nedves, puha ajkat érzek meg az enyémen, ami határozottan kóstolgat. Az elején fel sem fogom, mi történik. Csak sodródom, de lassan a tudatomba fészkeli magát a tény, hogy én őt, Ruki csókolom. Mintha elvágnánk egy olyan fonalat, ami egy egész zsilipet tart meg, és a tömérdek víz egyszerre ömlik ki, az én fejemben is így keringenek a kérdések, lehetséges válaszokkal, de nem lelik egymást. Talán az alkohol, vagy az elfojtott vágyak, de nem jutok el a kétségekig, tenyerem a bársonyos arcra teszem, simogatva azt, de a következő pillanatban ez a Ruki nevű rejtély már az ölemben van, hozzám bújva, miközben faljuk egymást.

– Ruki… én… – suttogom.

Félek. Nem akarom, hogy ez álom legyen, annyira valóságos volt, nem akarok felébredni.

– Ahelyett, hogy most teljesen felesleges kérdéseket teszel fel, inkább élj a pillanatnak – tépi megint az ajkaim.

Igaza van. Még ha álom is, legalább gyönyört ad. Ahogy az ölemben ül, tekergetni kezdi csípőjét, ami elég érzékenyen érint, és rövidtávon szűkössé tesz bizonyos alsóbb régiókat. Ahogy úgy érzem, nem bírom tovább, szájába nyögök, amin ő elvigyorodik. Látszik rajta, hogy élvezi azt, amit kivált belőlem.

– Menni kellene – suttogja, én meg helyeselek. A farzsebéből kivesz pénzt, lerakja az asztalra, engem kifelé húz a helyről, közben meg szól a pincérnek, hogy fizettünk. Semmit nem értek, csak loholok Ruki után, aki a csuklóm fogva vágtat haza. Itt lakik nem messze. Pont olyan, mintha most kapott volna speedet.

Bemegyünk, bevágja az ajtót, és már az előszobában nekem esik, a cipőm sincs időm levenni. A szám felhasad, de nem érdekel. Ahogy a vékony derekát ölelem, jobbom fenekére csúszik, előbb csak simogatom, majd bele is markolok. Az a vágytól fűtött hang, míg élek, a fejemben fog visszhangozni. Húz befelé, nem tudom merre, de az úton a ruhák egyre csak fogynak, és mire a hálóba érünk, csak egy alsó van rajtunk. Hozzám dörgölőzik, kemény farka a belső combomnak préselődik, és azt hiszem, nálam itt szakad el a következő cérna is. A nyakát kezdem harapdálni, szívni, csókolni, és a legkevésbé sem tud érdekelni, hogy nyomot hagyok magam után, sőt, inkább arra játszom. Ruki sem úgy néz ki, mint akinek ellenére lenne a dolog. Minden mozdulatomban ott van a vágy, hogy akarom, csakis és kizárólag magamnak. Fogaim erősebben nyakába vájom, és per pillanat az sem tud érdekelni, hogy fájdalmat okozok. Kéjelgő sóhaj csapja meg a fülem, és tudom, érzem, hogy mocskosul élvezi.

Vadállati ösztöneim minél jobban szeretném visszafogni vele szemben, de nem engedi.

– Ne szórakozz már… nemh… teázni akarok veled!!! - jelenti ki határozottan, szóval elég volt a játékból.

– Kellékek?

Az ágyra dobja őket, lábaival pedig derekamat szorítja, így folyamatosan ingerel. Felszisszen a hideg ujjamra, de hamar megszokja. Nem szórakozok sokat, mindketten be vagyunk indulva, és fenének van kedve ilyenkor húzni az időt. Mikor úgy vélem, már készen van, egyetlen mély lökéssel merülök el abban a gyönyörű testben, amely most a fájdalomtól vonaglik alattam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy így is mennyire élvezetes lehet a dolog, de inkább elhessegetve a gondolatot, várok. Nem kell sokat, hamar mozogni kezd körülöttem a teste. Először lassan mozgok, de a vágy parancsoló ereje kellően nagy úr, így elég hamar durvul az ütem.

– Nyögj! – adom a parancsot, amikor azt látom, hogy Ruki egy hangyányit is visszafogja a hangját. – Sikíts, ahogy a torkodon kifér!

Teljesíti a kérésem, én pedig azt a néma óhaját, hogy én sem fogjam vissza magam vele szemben. A bőr hangosan csattan egymáshoz, de ez is eltörpül a kéjes, vágytól fűtött, követelőző sóhajok között. Megfordítom, és immár hátulról veszem őt birtokba.

Egyikünknek sem kell sok, átlépjük a határainkat fehér cseppeket hagyva az ágyneműn, ékes bizonyítékát adva a ma este forró élvezetének. Továbbra is ölelem magamhoz, hiszen csak apránként tudom felfogni azt, amit az imént éltem át, hogy mi lefeküdtünk, és most is a testében vagyok.

– Menjünk zuhanyozni! – hallom a pilledt, álmos hangot.

Én csaknem teljesen elaludtam, és gyanítom, ő is gondolt rá, hogy így maradjuk, na de azért mégsem. Ha nem ólom nehézségűek volnának a végtagjaim, minden további nélkül itt sem hagynám békén, de így inkább most kihagyom. Mindössze pár gondoskodó érintést váltunk, kiszállva a zuhany alól pedig belezuhanunk az ágyneműbe. Megannyi kérdés támad bennem a holnappal kapcsolatban, de a fáradtság végül győz, én pedig elalszom.

Ébredéskor sötét van még, az ég borús, és leginkább olyan érzésem van, hogy éjszaka van még. Erőt véve magamon felülök, a takaró pedig lomhán csúszik le meztelen testemről. Ruki még békésen szuszog mellettem, belőlem pedig nyugodt alakja csodálatot vált ki… Olyan, mint egy gyönyörű angyal. Mégis ennek ellenére valami kellemetlen érzés kerít a hatalmába, magyarázatát pedig nem tudom.

– Jó reggelt! – köszönök az ébredezőnek magam mellett.

– Jah, neked is – morog, ezt pedig betudom a reggeli álmosságnak.

Nem igazán kommunikál a reggel folyamán, így kénytelen vagyok beszélgetni vele a tegnappal kapcsolatban.

– Ruki… Szeretném tudni, hogy neked mi volt a tegnap? – teljesen hitetlenkedve néz rám, mintha legalább is azt mondtam volna, hogy az emberek pirosak.

– Mi lett volna? Két felnőtt férfi jól érezte magát egymással. Miért, te mire gondoltál? – kérdezi kicsit gúnyos, kicsit kioktató tekintettel, amitől nekem összeszorul a gyomrom.

– Természetesen én is csak ennyit gondoltam bele, nem többet – jelentem ki magabiztosan, holott hallom, ahogy a lelkem most törik apró darabokra. – Csak gondoltam nem árt tisztázni, nehogy ebből később nézeteltérés legyen. – És még meg is forgatom a tőrt a szívemben… Mazochista vagyok.

– Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Egyszeri alakom volt.

– Igen, szerintem is.

Ostoba vagyok, hogy egy pillanatra is azt hittem, ez több mint kegyetlen szórakozás. Megint bolond voltam, mint már oly sokszor… Idióta vagyok – korholom magam gondolatban egyre jobban és jobban. Az álom az mindig álom marad, és a belőlük felépített világok annyira sérülékenyek…

Friss kávé illatát érzem, ami felettébb szokatlan, mert nincs odatéve a kávéfőzőre.

– Jó reggelt! – simít végig mellkasomon egy puha kéz.

– Ruki? – kérdezem hitetlenkedve a kéz tulajára bámulva.

– Dehogy, a szomszéd Marcsi néni, persze, hogy én. Ugye voltál annyira részeg, hogy nem emlékszel a tegnapra?

– Emlékszem, hát hogyne emlékeznék… – mondom még mindig hitetlenkedve.

– Akkor jó, már kezdtem megijedni. Amúgy… Remélem, hogy a tegnapi nem csak egyszeri alkalom lesz… – néz el a másik irányba zavartan, majd mélyen szemembe, ezzel biztosítva arról, hogy ő ezt tényleg komolyan is gondolja.

Nem tudom, mit mondjak, gondoljak vagy tegyek. Végül az ösztöneimre hallgatva a húzom magamhoz, és élvezem testének és egyben lelkének közelségét is. Ha ez a valóság, akkor végtelenül hálás vagyok a sorsnak, ha pedig csak egy újabb Álomvilág, úgy azt kérem, soha ne ébredjek fel, és csak érezzem a pillanatot, nem gondolva többé a holnapra…

Bizonytalan bizonyosság

Megjegyzés: Igen egy újabb nem túl vidám történet. Szerintem az ő szemszögéből még egyszer sem írtam, de most itt volt az ideje talán. Egy érzésből lett ez a fic. Remélem, élvezni fogjátok. Jó olvasást.

Bizonytalan bizonyosság

- A Saporoba tartó szerelvény azonnal indul. Kérem, fejezzék be a fel és leszállást!- mondja a kissé torzított, magas női hang.

Sohasem szerettem vonaton utazni, rettenetesen idegesítő az a tipikus hang, amit csak a vonatállomásokon lehet hallani, de ez csak az én magánügyem. Most sem az unalom vezetett ide, bár azt hiszem, annak sokkal jobban tudnék örülni. Örülni egy ilyen helyzetben? Hát hogyne! Mindegy, így jártam tudnom kellett volna, már nagyon régen, de saját vakságom miatt nem láttam így most szenvedek. Neki sohasem bocsátok meg. Nem érdemli meg, mert… mert akár honnan nézem, akár mennyi toleranciával is, átvert! Úgy ahogyan még soha senki nem, és biztos vagyok benne, hogy utóbb már csak kihasznált. DE már vége, ennyi volt. Viszont akkor miért fáj ilyen pokoli módon?! Ha csak arra gondolok, ami történt, könnyek szöknek a szembe, és kedvem lenne kitépni a szívem is. Nem, ez nem az a hely ahol megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy szabadjára engedem az érzelmeim, majd ha odaérek, akkor sajnálhatom magam. Addig nem! Kicsit olyan ez, mint az önszuggesszió.

Keresek magamnak egy helyet, ahol egyedül vagyok. Szerencsére nincsenek annyian a vonaton, mint azt vártam. Jobb is így, jelen pillanatban az egyedüllét a legjobb nekem, vagyis azt hiszem. Mondjuk lesz rá időm Saporoban bőven. Alig, hogy leülök a vonat elindul. Nézek kifelé az ablakon, fürkészve az elsuhanó tájat, pont mintha attól várnám a válaszokat kérdéseimre, a miértekre. Mély, szívből jövően fájdalmas sóhaj szakad fel tüdőmből. Most már mindegy! Nem futhatok olyasmi után, ami már régen elveszett, és nem is teszem. Annyi büszkeség még maradt bennem, ha már más nem is, ha pontosan olyan vagyok akár egy kiüresedett tok, annyi büszkeségem még maradt, hogy emelt fővel tudjak távozni a színpadról. A szerepem véget ért, és ideje lesz máshol keresni egy életet magamnak, vagy legalább olyasmit, amit annak nevezhetek.

***

Már megint késik. Nem kérdezem meg egy jó ideje, hogy ilyenkor merre van. Mindig az volt a válasza, hogy megint csak ellenőrizgetni akarom, és hogy ő velem ilyet soha nem csinált, akkor nekem miért kell, és hogy ő ezt nem fogja eltűrni. Csak magamban rágódom, és ha ennyit késik, mindig rossz érzésem van, de lenyelem, mert nem tehetek mást. Hallom az ajtó nyikorgását és már tudom, érzem, hogy ő jött végre haza. Botorkál felfelé, biztos vagyok benne, hogy nem teljesen józan, egészen pontosan hulla részeg. Ennek ellenére a tudat, hogy már itt van, végre engedi fáradt mivoltomnak, hogy pihenjen kicsit a tudatlanságban. Még érzem az ágyat besüppedni magam mellett, aztán végleg felhagyok az érzékeléssel, legalábbis ami reggelig illeti a dolgokat.

Egyre gyakrabban megy el így, és azt sem tudom, hogy hova. Fölösleges volna elméleteket gyártani vagy kérdezősködni, mert mindig az volna a vége, hogy eljutna az ő fülébe is, azt meg semmi esetre sem szeretném. Egy sejtésem van, de az akár hányszor a tudatomba téved, elhessegetem. Szeretem Uruhát és ő is engem, akkor meg ez a feltevés butaság. Ennek ellenére a zöld szemű szörnyeteg ott lappang, és hiába próbálom meg minden erőmmel elnyomni, hiába nem akarok róla tudomást venni, időről időre rám tör, de nem mutatom kifelé, hogy én most éppen halálosan féltékeny vagyok. Nagymamám viszont mindig is azt mondta, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Tény, ami tény sohasem úgy ismertem magam, mint egy kiállhatatlan féltékenykedő egyén, és most is próbálom magam ehhez tartani, még ha néhanapján nehezen is megy. A kapcsolatok alapja a bizalom, és ha az már nincs meg, akkor nem érdemes több energiát beleölni sem.

Ma is egyedül mentem be a próbára, mert neki megint van valami dolga. Bosszant és idegesít, mert ha meg találom kérdezni, hogy ugyan már minek is megy most el, le van ordítva a fejem, hogy neki már egyetlen szabad perce sem lehet. Csak azt az egyet felejti el, hogy lassan már csak szabad percei vannak. Fáj az, amit csinál, mert nem hiszem, hogy kiérdemeltem volna, akkor meg miért kapom ezt? Azt az egyet merem remélni, hogy ez az egész csak átmeneti, és nemsokára minden ugyan olyan lesz, mint régen volt. Azt hiszem kicsit naiv, és túl optimista vagyok, de ha nem hinnék benne, akkor feladnám, azt pedig nem akarom.
- Mi az, te már megint egyedül jössz? - kérdezi Ruki.
- Mint látod… mért is nem lep meg, hogy még csak te vagy itt?
- Fogalmam sincs. - mosolyodik el, de most nem vagyok képes ezt viszonozni.

Ő is tudja, hogy nincs minden rendben köztem és Uruha között. Ruki az, aki mindenben mellettem állt amióta csak ide kerültem, igazából neki köszönhetem azt is, hogy a Gazetteben dobolok. Az elejétől fogva ellenezte azt, hogy összejöjjek Ruruval, de mikor elmondtam neki mennyire is fontos nekem az a lilalatexes kocsmatündér csak azt mondta, hogy reméli jól döntöttem. Tudom, hogy neki is rossz hogy így lát, mert ő, és csak is ő látja azt rajtam, hogy szenvedek Ruru viselkedésétől. Sokszor akart már beszélni vele, de nem engedtem. Hogy miért? Mert biztos vagyok benne, hogy akkor megint én lennék a rossz nem más, még akkor is, ha semmi közöm nem lett volna a kiterveléshez.

- Lassan be kell azt vezetni, hogy egy órával előbbre tesszük a próbát, hátha akkor mindenki be fog érni időre.
- Szerintem olyan soha az életben nem lesz. Mondd csak nincs kedved eljönni velem a hétvégén vásárolni? Van egy pár cucc, amit meg akarok nézni. - kérdezi a pöttöm.
- Hát nem is tudom…
- Ugyan Kai, nagyon rég nem voltunk ketten sehol, az a majom tuti nem bánja…
- Ruki, légy szíves…
- Tudod, hogy mi a véleményem erről az egészről.
- Igen tudom, de akkor is, és tudod mit?…. Szombat 10-re nálad vagyok, és nem tud érdekelni, mit mond Ruru.
- Ez a beszéd. - mosolyog, szívből mosolyog, ahogy csak ő tud.

Lassan mindenki befut, én meg Rukival beszélgetek, és jó hangulatba kerülök. Ruru esik be utoljára, és naná, hogy nem egyedül, hanem a fekete hajú gitárossal. Megint a zöld szemű. Egyszer nem bírtam és rákérdeztem, hogy miért mindig Aoival egyszerre jön meg, de nem tudott értelmes választ adni, csak hebeget, aztán benyögte, hogy csak kint összefutott vele, és megvárta. A szép ebben csak annyi, hogy túl sűrűn futnak éppen össze, de nem fogok kombinálni ezt megfogadtam magamnak.

A próba viszonylag jól megy, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy szünetbe le se szarja a fejem az, aki elvileg szeret. Tényleg kezdem azt hinni, hogy ez már csak elméletben van így. Ennyit a jó hangulatról, de legalább nem rontok bele a dobrészekbe. Öröm az ürömben ugye.

Otthon sem sokkal jobb a helyzet. Fáradtak vagyunk mindketten, és a tetejébe még éhesek is.
- Csinálok gyorsan valami finomat. - mondom halkan.
- Jó, de lehetőleg most ne tartson egy óráig, mint a múltkor, mert farkas éhes vagyok.

Nem ám, hogy köszi vagy valami, nem, ne tartson sokáig. Mindent annyira természetesnek vesz, hogy az már röhejes. Miso levest csinálok, az finom és hamar is megvan. Nem kóstolom meg, nem szeretek kóstolni. Szólok Uruhának is, hogy jöjjön, mert kész az étel. Leül, szed magának, majd belekóstol és olyan egy fintort vág, amitől az életkedvem is elmegy.
- Te ezt nevezed kajának? Semmi íze nincs!- esik nekem a szavaival- a sarki kifőzdében jobbat eszem!
- Véletlenül kimaradt a só, - mondom miután én is megkóstoltam - de tudod mit, egyél jobbat a kifőzdében, leszarom! - kiabálok és megyek az emeletre teljesen elment az étvágyam.

Régebben is elfordult már, hogy véletlenül kimaradt belőle egy-egy fűszer, de soha nem beszélt így velem, csak mostanában. Pontosan úgy viselkedik velem, mintha a cselédje és nem a párja lennék. Mivel érdemeltem én ezt ki? Mivel? Ennyire rossz lennék? Magamhoz veszem a tárcám és indulok kifelé. Nem akarok most egy percnél több időt tölteni a lakásban. Az első közértnél veszek egy doboz cigit, majd egy távolabbi parkban leülök, és egymás után szívom a szálakat. Egyszerre vagyok ideges, dühös, de ugyanakkor végtelenül szomorú is.
- Ni csak, egy Kai-chan! Mit keresel te itt?- hallok meg nagyon ismerős hangot.

Lassan emelem a tekintetem a vékony test tulajdonosára. Igazából nagyon sokat változott mióta megismertem.
- Mióta cigizel? Én úgy tudtam, hogy leszoktál már.
- Igazából én is, de ezek szerint mégsem. Kérsz? - nyújtom felé a dobozt, de csak visszautasítja.
- Tudod, hogy én nem élek ilyesmivel.
- Tudom, de azért megkérdeztem. Sose lehet tudni, mint látod.
- Ezer éve nem láttalak, erre ilyen állapotban vagy mikor találkozunk…
- Én sem így képzeltem Shinya elhiheted.
- Biztos vagyok benne… De mi az, ami miatt így ki vagy ütve?
- Hosszú, nagyon hosszú, és én sem értem az egészet, de mindegy.

Legalább volt kivel elbeszélgessek, ugyan nem mondtam el mi a bajom, de a jóízű beszélgetés elterelte a figyelmem. Csak késő este fogtam magam, és mentem az otthonomnak nevezett helyre. Nem lep meg, hogy nem vár az ég adta egy világon senki, hogy az, aki belém gázolt, most az igazak álmát alussza. Kezdek besokallni, és a pohár is egyre jobban kezd tele lenni, de ha az kiborul, abban nem lesz köszönet, ezt megígérhetem.

A következő jó egy hétben nem történik semmi, de ezt a szó legszorosabb értelmében kell venni. Beszélni beszélünk ugyan egymással, de pár apró puszit, meg csak nem is csókot leszámítva, nem közeledik hozzám, én akkor meg miért közelednék. Legutóbb is mikor közeledni próbáltam le lettem koptatva. Készül az új lemez, de semmi több, igazából nem is megterhelő. Egy valamire azért rájöttem. Uruha titkol valamit előttem, és tudom, hogy ha ki fog derülni mi az, nagyon nem fogok neki örülni, valahogy érzem. Ennél fogva pedig, nem vagyok biztos benne, hogy szeretném is tudni, hogy miről is van szó valójában. Édes tudatlanság ugye.

Nem tudok néha kiigazodni az embereken, és Ruru erre nagyon is rátesz. Miért mondom ezt? Mert utóbbi egy-két napban olyan mintha kicserélték volna, de a szó szoros értelmében. Eddig az utóbbi hónapokban magasról tett a fejemre, hogy mi van velem, hogy mivel bánt meg, hogy úgy beszél velem akár egy kutyával vagy egy utolsó mocskos cseléddel, de két napja, mintha valaki jól fejbe verte volna, és visszakaptam volna a régi, kedves Rurut. Kenyérre lehet kenni, figyelmes, és pont úgy viselkedik velem, mint régen, még az elején nem sokkal azután, hogy összejöttünk. Nem tudom mi történt vele, de azt nagyon is remélem, hogy nagyon sokáig így marad. Valahol félek tőle, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ami után pontosan tudom, hogy minden csak rosszabb lenne, de most szeretném kiélvezni ezt az állapotot, talán az még nem akkora katasztrófa.

Nagyságrendekkel jobb a kedvem, mint volt, és ez azért meg is látszik rajtam, nem csak amiatt, mert normálisan beszél és viselkedik velem, de végre megint olyan minden, mint egy valódi kapcsolatban szokott.
- Megint jó kedved van! - jegyzi meg mosolyogva Ruki a szünetben, mikor lemegyünk a büfébe kávéért.
- Igen, és azt hiszem, tudod is, hogy ki miatt.
- Talán a Mikulás?
- Ja, hogyne, ha a Gazetteben gitározik, akkor igen. Megint olyan, mint régen volt.
- Kai, tudod, hogy mennyire szeretlek, mint barátom, vigyázz magadra, és ne mindig a felszínnek higgy. Akkor nagyobb a csalódás is.
- Tudom, de annyira azt akarom, hogy minden a régi legyen, túl nagy kérés az, hogy jöjjenek rendbe vele a dolgok?
- Nem, nem az, de soha nem tudhatod.

Kicsit azért szöget ütött az a fejembe, amit Ruki mondott. Nagyon-nagyon nem szeretném, ha igaza lenne, ami azt illeti. Bár az idő úgyis kideríti, mint nagyjából mindent. Otthon semmi különös nem történik, jólesik a gondoskodás és a figyelem, nem is kicsit. Mindenki szereti, ha foglakoznak vele, és ha nem figyelnek rá, azt senki nem szereti, és ez alól én sem vagyok kivétel.

Vége van a mai próbának. Megbeszéltük mára Ruruval, hogy mivel nincs otthon semmi kaja, elmegyek vásárolni. Lévén nem akarok olyan sok mindent venni, ezért nem kell elkísérjen. Még mindig normálisan viselkedik velem, és ennek nagyon tudok örülni. Kocsival akarok menni, de nagyon ügyes volt, mert a kocsi kulcsot fent hagytam, és vissza kellett érte menjek. Már épp nyitnék be a próbaterem ajtaján, mikor megüti a fülem Aoi furcsa hangszíne.
- Jaj Ruru, ne csináld már! A nyakam hallod, ne szívd ki!

Ugye most csak rosszul hallok, vagy ez egy rohadtul nem vicces rémálom.
- Miért ne, rajtad nem feltűnő, ha ki van szívva az-az édes nyakacskád.
- Akkor átjössz ma este? Olyan régen voltál már. Meg tudod… valakinek nem ártana kezelésbe venni…- vihogja, nekem meg a gyomrom kifordul, kicsi kellet volna csak hozzá.
- Nem tudom még, de megpróbálok.

Nekem ennyi is elég volt, mit elég? Sok, kurva sok! Soha… soha nem hittem volna, hogy ezt kell megérnem. Ha azt mondja, hogy már nem szeret, és hagyjuk egymást békén akkor megértem, és eltűnök az életéből, fájt volna, de akkor is, így? Így kell megtudnom? Vajon mióta? És most kerülnek helyére a cseszett kirakós nyomorult darabjai. Minden igaz volt, amit csak feltételeztem, régóta Aoival kavar úgy, hogy esténként pedig mellém feküdt, és volt bőr a képén a pofámba hazudni, és átverni.

Mintha kihúzták volna alólam a talajt, és éppen a mélybe zuhannék, nagyjából úgy érzem magam. Nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek, nincs rá módom. Nem tehetek róla, ostoba vagyok, mert most hogy már tisztán látok, minden a helyére került, és annyi jel volt, aminek önnön balgaságom miatt nem vettem, nem akartam észrevenni. Remeg a kezem, és nem tudom, mit csináljak. Olyan mintha belülről szaggatnának szét, mintha egy kurva nagy kést belül forgatnának bennem, és nem tudnék vele mit csinálni, csak csendben kell tűrnöm. Nem akarok egyedül lenni, mert tudom, hogy jelen pillanatban hülyeséget csinálnék. Ruki… ő kell most nekem. Remegve veszem elő a telefont, és tárcsázom is a számát. Nem csöng sokat, de először meg sem tudok szólalni.
- Hahó, van ott valaki? Nem vagyok vevő a telefonos szórakozásra…- kiabál, mert dühös.
- Ru… Ruki…- nyögöm ki nagy nehezen.
- Kai te vagy az? Mi a baj? Kai!
- Ráérsz… most… beszélnem kellene valakivel, mert én nem tudom, mit csinálok…
- Hol vagy most?
- Psc.
- 5 perc és ott vagyok, addig ne csinálj semmit jó?
- Jó…-szipogom még bele, majd leteszem.

Betartja az ígéretét, mert tényleg ott van, és nem kicsit retten, meg mikor meglát. Hozzá megyünk, leültet a nappaliba és a kezembe nyom egy bögre forró, gőzölgő teát. Lassan szürcsölni kezdem, majd magamtól mesélni kezdek. Elmesélek mindent, amit hallottam, amit azóta megértettem.
- Már régen csak egy használati tárgy voltam neki, soha nem hittem volna, hogy így, ilyen módon fog belém taposni, de nem csak ő hanem Aoi is. Tudta érted? Tudta h nekem mit jelentett Ruru és mégis… Soha többé… soha többé nem akarom egyiküket sem látni, nem vagyok kíváncsi megint arra, ahogy a hátam mögött enyelegnek, utána meg minden nélkül a pofámba röhögnek. Miért érdem ezt Ruki? Meg tudod nekem mondani?
- Nem tudom, és te nem ezt érdemled Kai, te ettől sokkal jobbat érdemelsz. Sejtettem, hogy van köztük valami, de nem gondoltam én sem komolyan azt, hogy így képesek egymással kavarni.
- Látod…

Hosszú ideig nem szólal meg egyikünk sem, csak Ruki ölel, és próbál meg nyugtatni, hogy ne érezzem magam olyan nagyon nyomorultul. Hát nem hiszem, hogy lehet máshogy érezni magad ebben a helyzetben. Az életben nem akarom többet látni egyikőjük arcát sem. Soha többé, és ez a jelenlegi helyzetben nem megoldható.
- Ruki… én… én kilépek a bandából.
- Micsoda?
- Nem tudok ezután velük együtt dolgozni, keress a helyemre valakit, én kilépek, igazából amint lehet, el akarok utazni.
- Kai, ez egy nagyon súlyos döntés… ha belemész, nem lehet belőle visszatáncolni, szerintem aludj rá egyet.
- Nem, hideg fejjel gondoltam át a dolgot. Saporoban vannak a szüleim, hozzájuk költözöm, amíg rendbe teszem magam.
- Kai… ne csináld meg fogod bánni…
- Lehet, de ennél jobban nem fájhat. Segítenél nekem abból a lakásból összepakolni? Ma biztosan el fog menni, pár óra alatt, ha segítesz, össze tudok pakolni… nem kell több idő nekem.
- Rendben.

Iszonyat érzés így, ilyen tudattal visszamenni, és bár próbálom visszatartani, de újra és újra elerednek a könnyeim. Szerencsére hamar végzünk, minden cuccom összeszedem, ami pedig hozzá kötődik, azt külön dobozba rakom, és ki fogom tenni a kuka mellé. A közös dolgok maradnak, az övé már, nekem nem kell semmi ezek után, ami rá emlékeztetne. Még a dobfelszerelésem is összepakolom, bár kicsit nehezen, de befér Ruki kocsijába, pláne, hogy egy platós terepjárója van. Rukinál vagyok, nála hagyom a cuccaim jó részét, de ami nagyon kell, az egy bőröndbe belefér, mert még ma délután megyek Saporoba. Ruki marasztalna, de nincs értelme már. Megígérem neki, hogy vele és Reitával folyamatosan tartom a kapcsolatot, és hogy segít elintézni a papírokat is. Ő egy igazi barát. Mindig is az volt és bár nagyon is bánom, hogy anno nem hallgattam óva intő szavaira mostmár fölöslegesen kesergek a dolog ezen részén. Viszont az ember csak a saját kárán tanul, én pedig nagyon megtanultam, hogy a bizalomnak, és a jóhiszeműségnek milyen ára van.

#* * *#

Tudom, hogy mocsok dolog az, amit tettem, és nincs rá bocsánat. Igazából szeretem Kai annak ellenére, hogy nem egyszer megcsaltam Aoival. Jó mit tagadjam? Rendszeresen. Gyűlölöm is magam érte, de ha már egyszer megtettem, akkor azt hiszem, hogy már mindegy. Igen igazából így van. Az hogy az utóbbi időben normálisan viselkedtem vele, ráébresztett mennyire is fontos nekem valójában, és hogy nem akarom elveszíteni, pedig nagyon afelé hajtok. Aoi ő igazából nem szeret, és én sem őt, csak jó vele az ágyban, és erotikusan néz ki. Ennyi nem több, soha nem is volt benne más.

Eldöntöttem, hogy ma lesz a búcsúéjszaka, és ezt meg is mondtam neki a próbateremben. Nem érte váratlanul. Mondta, hogy már várja egy ideje, és hogy reméli azért jó volt. Na, igen az tény, hogy jó volt, de már vége.

Kicsit furcsállom, hogy mikor a próbateremből hazaérek Kainak nyoma sincs, de betudom annak, hogy sokan vannak a boltban, vagy nagy a forgalom arrafelé, nem tudom, bár szó mi szó kicsit nyugtalan vagyok. Valamennyire rendbe szedem magam, és megyek Aoihoz, a megbeszéltek szerint. Kb. minden úgy zajlik, ahogy az szokott, viszont szokatlanul, nincs kedvem a dolgokhoz. Itt van ez a rossz érzés, és mikor bevillan a dobos arca elmegy minden kedvem, hogy én most Aoival bármit is csináljak beszélgetésen kívül.
- Aoi… nagyon megharagszol, ha én most azt mondom, hogy nincs kedvem ehhez? - felnevet, majd közel hajol hozzám.
- Ha kapok egy szenvedélyes búcsúcsókot, akkor nem, menj csak haza, úgyis várnak már.

Megkapja, majd még néhány kósza érintés és megyek is haza. Valamiért egyre idegesebb vagyok, és van egy nagyon rossz érzésem is. Szokatlan, hogy nincs kiszedve a postaláda, és mikor kiveszem a szokott reklámújság halmazt is, egy kulcs esik a földre. Most már végképpen semmit nem értek. Mikor bemegyek a lakásba szíven üt a felismerés. Minden ami Kaié eltűnt… és ő sincs sehol, ez biztos akkor az ő kulcsa, de miért, legalább szólhatott volna, ahelyett, hogy így eltűnik, minden előjel nélkül.

Felhívom Rukit, de rám nyomja… ezt most meg? Soha senkire nem nyomja rá a telefont, ilyenkor mi van? Ő biztos tudja, hol van most Kai, nekem beszélnem kell vele, muszáj! A lakásához megyek, csöngetek és a Chibi ökle csattan az arcomon, mikor felismer, hogy én vagyok. Csak értetlenül pislogom.

- Te utolsó szemét tróger? Hogy van képed még a szemem elé kerülni azok után amit Kaival tettél?!
- Mi van? - fogom az arcom, mert rohadtul zsibbad a helye, ahol Ruki megütött.
- Még kérded?! Emlékeztesselek!? Aoi, dugás, megcsalás?! Folytassam?!
- Te… ezt…
- Kaitól, és igen tudja! Ja, és miattatok kilépett a bandából, szóval gratulálok, tönkretettél pár életet, büszke lehetsz magadra, Aoival együtt!!!

Így már minden világos, te jó, ég… biztos ma meghallotta, vagy nem tudom… te jó ég… Kai…
- Hol van? Azonnal beszélnem kell vele…- kezdek kétségbe esni- Tudnom kell, hogy hol van, beszélnem kell vele… szeretem és… nem akarom, hogy ez legyen! Ruki kérlek!- hangom esdeklő.
- Akkor kellett volna gondolkodni, mikor a farkad után mentél az eszed helyett. De tudod mit? Lévén tudom, hogy már nem tudod bántani, elmondom, hogy éppen Saporoba utazik a Shinkansennel. Kb. 10 perc múlva indul a vonata, és biztos lehetsz benne, hogy ha elmegy azzal a szerelvénnyel, akkor soha többé nem fogod látni, de tudod mit, neki szurkolok.- és orromra csapja az ajtót.

Mint az örült úgy rohanok az állomásra, nem engedhetem meg, hogy most elmenjen, most nem, ki van zárva! Nem érdekel, ha közúti balesetet okozok, el KELL érnem az állomást időben. Az adrenalin csak úgy lüktet az ereimben, már az állomáson vagyok, 3-assával veszem a mozgólépcsőn a fokokat, és nem tud érdekelni, hogy ki az, akit fellökök magammal.

- A Saporoba tartó szerelvény azonnal indul. Kérem, fejezzék be a fel és leszállást!

Ne még nem mehet el. Lihegve felérek a peronhoz, és mikor épp nyitnám ki az ajtót, a vonat elindul, és lassan elmegy. Talán csak beképzelem, de mintha egyik fülképből Kai könnyes arca nézne a messzeségbe. Ez az arc fog kísérteni a hátralévő életemben… egy jó ember, megtört, szenvedő arca. Pár lépést hátrálok, majd úgy érzem, hogy minden erőm elhagy, így térdre rogyok, és elerednek a könnyeim. Nem tud senki érdekelni… magamnak köszönhetek mindent, és megérdemlem azt, amit kapok. Ennyi volt, vége a dalnak, és csak én vagyok a hibás, hogy ez lett belőle.

Remélem, boldog leszel Kai-chan… te igazán megérdemled, és bár tudom, te ezt soha nem fogod hallani, de én tényleg sajnálom.

Gyűlölet vagy valami más? 1-4-ig

Gyűlölet vagy valami más?

Megjegyzés: Na szal ez a fic is beteg elmém szölötte, valszeg a mostanában ért különös információk hatása és egy álmos kedd reggelé XD. Azért jó szórakozást.

Uruha POV:

Sokan azt mondják, hogy szerelem és gyűlölet között csak egyetlen vékony hajszál van. Ezt sohasem hittem el, mindig is hülyeségnek tartottam, mert vagy gyűlölsz valakit, vagy szeretsz. Egyszerre a kettőt nem lehet, minden ok nélkül nem járható át ez a két állomás. Mindig kiröhögtem azokat akik ilyeneket mondtak. De talán mégsem annyira elképzelhetetlen ez, mint azt gondoltam. Az élet nagyon is bebizonyította ezt nekem.

Álmos hétköznap reggelek. A fény szinte kiégeti a szemem. Mi a francnak nem húztam be este azt a rohadt sötétítőt?! Na, mostmár mindegy. Megfordulok a másik oldalamra, de a világosság még mindig nem tűnt el, így pedig nem tudok tovább aludni. Hogy az a...Ez a nap is jól kezdődik, ezt pedig egy morranással veszem tudomásul. Dühösen tépem le magamról a meleg takarót,, és kelletlen megyek ki hálómból. A konyhában azonnal az életerőt adó kávéfőzőhöz lépek. Csakhamar kicsepeg belőle a fekete nedű, majd az asztalnál leülve komótosan kortyolom azt. Ekkor pillantok a mai nap folyamán először az órára, az pedig már negyed kilencet mutat. Tehát elaludtam...egy vállránással elintézem a dolgot. Nem baj nem ez az első. Megszokhatták már tőlem. Nem kezdek el kapkodni, tök fölösleges is, a magam tempójában vagyok hajlandó készülni, máshogy nem.

Fél tíz. Remek csak mindössze egy órát késtem, az meg egészen elhanyagolható. Kedélyesen megyek a próbaterembe.

· Ohaiyou gozeimasu! - lépek be a terem ajtaján.

· Te meg hol a pokolban voltál egészen eddig? - esik nekem köszönés helyett, szúrós tekintettel Ruki.

· Neked is szép jó reggelt Chibi. - nézek le rá vigyorogva – És kérdésedre válaszolva otthon voltam. Nem keltett reggel az órám és elaludtam.

· Mindig ezt csinálod...-röhög Reita a kendője alatt – Szegény Chibi meg már kezdett idegbeteg lenni.

Erre csak egy széles vigyorral tudok felelni. Ruki és a hülye munkamániája. Soha nem értettem miért kell annyira komolyan venni mindent. A Chibi végül csak puffog egyet majd egy nagyon halk “mindegy” mellett visszaül eredeti helyére. Nem foglalkozok vele tovább a megszokott fotelemhez megyek, és levágom cuccaim, mert a fasz fogja cipelni fölöslegesen.

· Anno...a fotózás mikor lesz? Ma délután vagy holnap? - kérdezem meg ,mert a tegnapi megbeszélésen jobb dogom is volt mint, hogy a figyelmem a főnöknek fordítsam, valahogy érdekesebb volt a telefonom.

· Te soha nem figyelsz a megbeszéléseken? - kérdezi merő egy gúnyal a hangjában Yuu.

· Nem igazán rád tartozik, hogy mit csinálok, de ha tudni akarod, igen most nem figyeltem, és ha majd érdekel a véleményed a szokásaimról akkor megkérdezem.

Az ilyen és ehhez hasonló szóváltások teljesen általánosak Aoi és köztem. A levegő megfagy a teremben, mint már annyiszor. Mit képzel ez magáról?! Csak úgy hagyni fogom, hogy kedve szerint kioktasson? Na, azt már nem! Marhára nem érdekel, hogy idősebb nálam az még nem jogosítja fel.

· Srácok...ne civakodjatk már a semmin! – lép be a képbe Kai – A fotózás ma délután lesz Uruha. - fordul aztán felém.

· Köszi szépen az infót! - mosolygok rá a lehető legkedvesebb mosolyommal.

· Helyesbítenék, mert ma nem lesz fotózásunk. A fotós lebetegedett, és nem tudtak mást a helyére keríteni, így holnap utánra csúszik az egész. Most kaptam a mailt a főnöktől, úgy látszik már arra is lusta, hogy letolja a seggét közénk.- mondja Ruki röhögve, de ahogy a fejeket elnézem senki nincs a hír ellenére,nekem amúgy sem volt kedvem ma bájmosolyogni a kamerának.

Általában ez van. Ő az aki próbálja elsimítani az elsimíthatatlant. Kai már csak ilyen, szerintem nagyon fura tulajdonsága ez, de ha neki így jó akkor felőlem, engem ugyan nemzavar, de ezzel a döggel én nem leszek jóban soha. Lassan a fagyos hangulat felolvad, de mi még csak egymásra sem nézünk.

Nem zavar, sohasem zavart. A többiek kedélyesen beszélgetnek, én is beleszólok mikor jónak látom, de ő nem szól egy szót sem. Egy halvány vállrántással elintézem, ha nem hát nem. Nem az én hibám ha nem akar a társasági beszélgetésbe kapcsolódni. Rövidesen elkezdünk próbálni, de addigra már ő is bekapcsolódott a társalgásba. A próba teljesen ugyan olyan mint általában. Mindenki játsza a maga részét, de amúgy is már annyiszor eljátszottuk ezeket. Néha valaki beleront, de ennyi még belefér, bár a Chibi nem éppen így gondolja. A másodiknál már mindenkinek leordítja a haját. Szerintem csak annyi a baj hogy nem rakták jól segbe már régóta, vagy estleg hogy nagyon is és túl sűrűn, mert hát ugye nála sohasem lehet tudni. Na, erre a gondolatra egy széles vigyor terül szét az arcomon, abból a fajtából ami olyan idegesítő tud lenni.

· Te meg min vigyorogsz ennyire? - fordul felém a Chibi, kissé idegbetegen.

· Á...- intek a kezemmel – semmi különösen. - és vigyorom méginkább szélesedik.

Kétes szemekkel néz rám, mint aki ezt nem hiszi, ez viszont csak tovább fűti a kedvem, és lassan nem fogom kibírni, hogy ne kezdjek el szakadni.

AoiPOV:

Soha nem értem ezt az embert. Mintha két énje lenne. Az egyik tök normális, a másik meg kibírhatalanul undok. A gáz csak az, hogy felém általában az utóbbit mutatja pláne mostanában. De ha ez még nem volna elég folyamatosan itt játsza a kis herceget. Cö...állandóan késve érkezik, mintha rá nem is vonatkoznának az időpontok, annyira idegesítő, de ez csak egy az idegőrlő tulajdonságai közül.

Hogy a fenébe képes valaki ennyire érdektelen lenni?! És a tetejébe még arrógáns is. Nem bírom ki és merő gúnnyal a hagomban beszólok neki....Az a hangsúly amivel beszélni mer velem!!! Én komolyan egy szép napon meg fogom folytani. Sokszor van ilyen. Ilyenkor nem szoktunk egymáshoz szólni. Aztán Kai próbál feszültséget oldani, csak nem jön neki össze. Egy darabig nem veszek részt a társalgásban, majd lassan csatlakozom, de hozzá semmi pénzért nem szólnél egy büdös szót sem. Senki nem lepődik már meg sz ilyeneken. Szinte megszokott dolog.

A próba már megy egy ideje ez a vadbarom megúgy vigyorog mintha beszívott volna. Bár ha őszinte akarok lenni, akkor azt is kinézem belőle, de ez most nem egészen ide tartozik. Ruki is megkérdezi, hogy min vigyorog annyira, de csak legyint, hogy semmin, akkor viszont célt tévesztett, mert a diliház arréb van.

· Ja semmin, mi? Vagy csak nem akarod megmondani. - bazsalyog Reita akinek az arcára van írva, hogy megint valami perverzségre gondol, mint úgy általában.

· Am...hát inkább maradjon magánügy. - válaszolja Uruha.

· Cöö...barom. - jegyzem meg halkan de mint kiderül, egy fokkal hangosabban a kelleténél.

· Valami bajod van velem? - vágja hozzám a kérdést.

· Ha annyira érdekel igen, mert azt hiszed, hogy csak te vagy itt és senki más, és a világ csak körülötted forgog. Igazán visszafoghatnád már magad! - beszélek hozzá csak úgy foghegyről.

· Te nem vagy magadnál! - emeli meg a hangját, amitől bennem egyre feljebb megy az a bizonyos pumpa.

Szemeiböl csak úgy sugárzik, hogy ha tehetné a torkomnak esne itt mindenki előtt. Állatias düh fortyog szemei mögött amikkel szinte felnyársal, de állom a tekintetét, meg sem rezdülök. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy fölényben érezze magát. Egyébként sincs fölöttem semmivel. Farkasszemet nézünk egymással, mintha csak arra várnánk, hogy a másiknak eshessünk.

· Elég legyen!!! - szól ránk énekesünk a lehető legerélyesebben – Ezt most azonnal fejezzétek be! Úgy viselkedtek mind a ketten mint az ovodások! Ilyen hülyeség miatt egymásnak esni! Felnőtt férfiak vagytok és itt civakodtok úgy, ahogy egy ovisnak is szégyenére válna! Ha nézeteltérésetek van, azt legyetek szivesek munkán kívül elrendezni!

Be kell ismernem, hogy Rukinak most valamilyen szinten igaza van. Nem itt és nem most kell ezt lerendeznünk, és ahogy látom ebben az egyben közös ponton vagyunk, még ha másban nem is.

Végül csak az eredeti programhoz térünk vissza azaz próbálunk. Ma még a szokottnál is csendesebben zajlik, amit nem is igen csodálok, a kis incidens után.

· Mára vége! – jelenti be Ruki, ami asszem mindenkinek felüdülés már. - Holnap fél kilencre legyen itt mindenki, még te is Uruha! - néz az említett felé – Na húzzatok a francba! - mondja a végét már röhögve.

· Aztért nem kell egyből kirugdosni az ajtón. - mondja mosolyogvan a dobok mögül Kai.

· Am...nem is ezt terveztem. - válaszol neki, kétes mosollyal.

Amilyen gyorsan csak lehet összepakolok, mert már alig várom hogy otthon lehessek, majd egy gyors elköszönés után már kívül is vagyok a termen. Nagyon kellett már ez a kis friss levegő, ami szinte megrészegítve csap meg, amint kilépek az épületből, bár a smoggal teli levegőt nehezen lehet frissnek nevezni, de nem baj.

UruhaPOV:

Néha meg tudnám folytani ezt a...sötét idiótát! Mi a francot képzel ez magáról?! Komolyan ha a Chibi nem szól közbe akkor képes lettem volna és nekiesek, és nem jó értelemben. Régen volt már ennyire csendes próbánk, és ez nagyon is zavart, mert nem vagyok én az ilyen kripta feelinghez szokva, és mindez amiatt az egyén miatt. Na, mindegy, nem idegelem magam rajta feleslegesen,mert nem ér annyit az egész.

Az a legjobb mikor a Chibi bejelenti, hogy mehetünk. Már azt hittem sohasem lesz hajlandó kimondani a varázsszavakat. Szinte be se fejezte a Kaijal való diszkurzusát, Aoi már kint is volt az ajtón. Most vagy nagyon sietős dolga van, vagy csak nem akar velem találkozni, amit meg is értek. Értetlen tekintettel mered rám a társasgág maradéka.

· Most meg mi van?! Ne nézzetek rám így, nem csináltam most semmit. - no válasz.

· Te...- jön oda hozzám Reita mikor már a másik két tag elment – Mi volt az az előbb Aoi és közted?

· Mi van? - nézek rá meredtem miközben mi is a folyósóra lépünk – Ja hogy arra gondolsz amikor összekaptunk?

· Neem arra, hogy hulálá táncot jártatok fűszoknyában... - rémülten tekintek rá, mert én ilyenre nem emlékszem, és tudtommal nem voltam most részeg sem - persze hogy arra, és ne vágj ilyen fejet mert nagyon bénán áll. - na jó egyszer téged is meg foglak fojtani.

· Ja jó oké...- könnyebbulök meg, hogy nem csináltam ekkora hülyeséget és pláne nem vele – Őszintén, már nagyon elegem van az értelmetlen hülye hisztijeiből. Komolyan mintha csak valami hercegnő lenne. Tiszta idegesítő. Az addig oké, hogy ő azért él, hogy dolgozhasson, de nekem miért kellene? Nagyon felbaszta az agyam ma délután, és nem először játsza el ezt.

· Tudod én sem vagyok vak, szal láttam. Bár úgy őszintén megnéztem volna egy iszapbírkózást köztetek. - vigyorodik el a szokott Reita módon, a szemeim meg jól megnőnek.

· Nem túl élénk neked a kis fantáziád? Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? Tudod mit...inkább ne is válaszolj. - csóválom meg a fejem, mikor látom, hogy vigyora egyre szélesebb lesz, és tényleg nem vagyok kiváncsi arra hogy mi pörög le Reita beteg fejében.

Ezt inkább figyelmen kívül hagyom és diszkréten témát váltok. A parkolóban aztán elválnak útjaink, mindketten hazafelé indulunk. Ezt nem hiszem el...ma még a közlekedés is ellenem van. Mikor a 6.piros lámpát is kifogom zsinórban akkor kezdek kicsit nagyon ideges lenni, ami talán a kora délutáni folytatása, ekkor viszont egy ismerőst látok sétálni a járdán. Aoi lassú léptékkel ballag az utcán. Ez volt neki annyira sietős, hogy az utcán kóboroljon? Eddig is tudtam, hogy nem normális, de azt eddig nem gondoltam volna, hogy ennyire. Nagyon elgondolkodom azon, hogy mennyire legyek rendes, de végül arra jutok, hogy alapból egetrengetően nagylelkű és rendes vagyok, így felveszem, meg aztán egy szava sem lehet, és a napi jótéteményem is meglesz mára, mit mára egész hétre! A lámpa zöldre vált, én pedig elindulok és már állnék is meg kiszólva neki, mikor látom, hogy megállt, és egy sráccal ölelkezik az utca kellős közepén. Oké, sok mindenre számítottam a mai nappal kapcsolatban is, de ez valahogy nagyon kimaradt. Az a boldog tekintet amivel a srácra néz, akinek a keze...khm...hátöö Kicsit lejebb csúszik a derekáról, majd a fenekébe csíp, Aoi pedig ettől megugrik, de nevetve dorgálja meg egy kis hajborzolással. Na jó, nekem most gurultak el a szemgolyóim, ilyen nincs! Vagy mégis? Pislogok egy jó párat, de nem a szememmel van a gond, és azt is jól látom, hogy bemennek az első étterembe. Ha most hülye lennék akkor utánuk mennék, már csak infóért is, mert szeretek mindenről tudni, de nem teszem, mert ha most lebukok az nagyon hülyén venné ki magát, sehogy nem tudnám lemosni magamról és erről beszélne az egész PSC, és az lenne hogy én koslatok Aoi után aminek semmi valóságalapja nincs ugye, és otthon is van ezernyi dolgom. Ezért inkább gyorsan továbbhajtok mielőtt még valami ismerősbe akadok, mert akkor megint ott vagyok ahol az előbb, és az maga volna a pokol számomra. Minden rosszindulat nélkül is.

Hamar hazaérek és fáradtan dobom le a cuccaim. Azért elég hosszú volt a próba az egyébb hatásokról nem is beszélve, és már be is ugrik az a kép amikor Aoi azzal a sráccal találkozott. Hm...azért kiváncsi lennék ki volt az....Na jó ez hülyeség, nem rám tartozik, amúgy sem vagyok jobban azzal a barommal szal nem is érdekel ki volt az a srác. Inkább felállok a kanapéról amiben eddig tunyultam, és hozzálátok kicsit rendet rakni, mert az nem állapot, hogy nekem ennyire szana-szét vannak a cucaim a lakásban. Komolyan valaki bejön és megilyed, hogy mikor robbant itt egy bomba, vagy hogy kiraboltakXD. Pedig egyik verzió sem állja meg a helyét.

AoiPOV:

Olyan jó volt sétálni, és csodák csodája egy nagyon régen nem látott ismerősömmel futok össze. Az első olyan srác volt az életemben aki többet jelentett számomra mint barát. Azóta is jó viszonyban vagyunk, bár nagyon régóta nem beszélgettünk már, mert elköltözött Európába. El se hiszem, hogy újra találkozom vele. Ő is észrevesz és füligérő szájjal jön felém, ami azért rólam is elmondható.

· A Kamikra de rég láttalak Yuu! - kiállt fel és ölel meg, amit én nem habozok visszaölelni.

· Még te beszélsz?! - háborodok fel tettetőlegesen – Nem én költöztem Európába!...Héééé! - megérzem ahogy keze a fenekemre csúszik, majd bele is csíp, mire persze megugrok.

· Bocs de ezt nem hagyhattam ki! - mondja perverz vigyorával – Még mindég olyan jó a segged mint amire emlékszem!

· Sohasem változol! - mondom rosszalóan miközben a haját is megborzolom egy kicsit, ami persze neki nem tetszik nem értem miért. - Mit szólnál ha megennénk valamit, persze csak ha van rád időd.

· Persze semmi akadálya, úgysincs most semi dolgom.

Az első étterembe megyünk be, ami történetesen itt áll mellettünk, és azonal kapunk egy félreeső asztalt, ahol nyugottan tudunk beszélgetni. Fogalmam sincs mennyi ideje beszélgetünk már, de régen nem voltam már ennyire felszabadult. Elmeséli milyen Európában és csak egy hétre jött most haza, mert nagyon régen nem járt már erre, meg a családjában is adódtak gondok. Sajnálattal hallom azt is , hogy miért kellett hazajönnie, meg azt is, hogy csak ilyen rövid időre marad. Végül miután átbeszéljük a délután nagy reészét mindketten elindulunk, de előtte még számot cserélünk, hogy tudjk lebeszélni mikor találkozunk holnap, mert azt mondtuk, hogy minden nap összfutunk valamikor, akárcsak a régi szép időkben.

Este még váltunk pár sms-t majd az rémlik, hogy az ágyamban vagyok és jólesően fogadnak magukba a puha párnák. Szinte azon sincs időm gondolkodni, hogy mi történt a mai nap. Reggel a szokottnál sokkal frissebben ébredek, és ami azt illeti gyorsabban is, így a lehető legnyugissabban készülök. A telóm máris prüttyög, és nem csalódom, mikor drága Misaki neve jelenik meg az üzenet felet, amiben csak az van, hogy hogy aludtam. Mosolyogva írok neki vissza, majd ahogy látom ideje is lesz indulnom, mert nem akarok dugóba kerülni. Nagyon szeretem amikor minden összejön és nem kell azzal szenvedni, hogy jól gyere ki a dolgokból. Nem kerültem dugóba, nem késtem el, és még jó a kedvem is.

Ahogy belépek a terembe vigyorogva köszöntöm a bennlevőket, ahol furcsa mód már mindenki bent van. Lehet ez a csodák napja? Mikor leszek minszterelnök akkor? OK, ezt még én sem gondolom komolyan.

· Hellosztok! Szép napunk van! - úgy mereknek rám mintha minimum nem láttak volna egy évig.

· Veled meg mi történt? Gombát reggeliztél vagy mi? - kérdezi álmos tekintettel Reita aki csak a szemeivel követi lépteim és néz rám, mert túl fáradt még ahoz is, hogy komolyabb mozgást végezzen, mint például a felnézzenés és az elfordulás.

· Szó sincs róla, csak ma nagyon jó a kedvem, talán baj? - nézek kicsit durcásan.

· Nem, nem baj! Végre valaki aki nem punnyadék! - mosolyog felém Kai, és már vetődik is, hogy megöleljen ami ellen semmi kifogásom nincs.

Közben meg rezeg a telóm, és hát ki más lenne mit Misaki akinek azonnal vissza is írok, ezzel meg felkeltem a többiek figyelmét de nem szólnak egyenlőre semmit, én meg nem fogom a dolgot az orrukra kötni. Ismét elkezdődik a próba, csak én fél óránként kapok egy smst. Azzal alap még nem is volna gond, csak minden 3.-4. szám után megnézem, és szakadok a nevetéstől, mert olyan idiótaságokat írogat. Nem értem miért, de Ruki furcsán ferde szemekkel mered rám, és nem tom eldönteni hogy most mérges, vagy csak értetlenkedik, de nem ő az egyetlen, mert mindenki úgy néz rám mintha nem tom mit csináltam volna.

· Most meg mi van? Minek néztek rám így? Nem ettem embert. - erre még értetlenebbül figyelnek.

· Olyan furcsa vagy ma... - jelenti ki Reita.

· Furcsa? - ismétlem kicsit meghökkenve a mondatot utána – Nem is vagyok fura, csak az átlagtól sokkal jobb a kedvem. - Szerintem nem vagyok furcsa de mindegy.

Megint megnézem a mobilom amin már sírva röhögök, és a többiek nagyon csúnyán néznek rám, úgy látszik itt már az is baj, ha az embernek jó a kedve.

· Befejezhetnéd ezt az idióta vihogást, mert túl szexuális a hangod és nagyon bassza a fülem!- néz rám szúrós tekintettel Uruha.

Komolyan mondom még egy ilyen undok ember nem létezik ezen a Földön mint ő! Oké tegnap én is beszóltam neki, mert semmi indok nélkül elkezdett vigyorogni meg röhögni, de azért lényeges különbség van a kettő között. Ekkora egy vadbarmot mint ez!

UruhaPOV:

Ez egy hülye fasz! Tegnap ő szól be nekem, hogy mit merek én képzelni magamról, hogy jó a kedvem és röhögök egy sort, erre meg ő ugyan azt csinálja ma, csak ő pont úgy vigyorog mint akit jól seggberaktak az éjjel, bár tuti az volt és le merném fogadni, hogy az a srác volt a seme akivel tegnap láttam, bár ez meg nem kérdés, mert Aoi csak uke lehet semmi más, de attól függetlenül egy idegesítő pöcs.

· Az én dolgom, hogy mikor érzem jól magam! Amúgy meg neked van a legkevesebb közöd az ügyeimhez! Ja és most szólok, hogy délután nem vagyok hajlandó bent maradni, dolgom van!

· Most azt hiszed hogy engem érdekelnek a te hülye ügyeid!? Az sem bírna érdekelni ha végig menne rajtad a cég fele – mondom neki fogami közt szűrve – max olyan szinten, hogy ez milyen hatással van a bandára! Semmi másért!

· Baszódj meg te tapló, köcsög, fasz! Nem vagyok kurva, és ne merészeld még egyszer ezt mondani, mert nem állok jót magamért és a képedbe mászok! - kiabálja felém lángoló tekintettel.

A többiek csak lélegzet fennakadva pislognak, hogy az előbbi könnyed és fesztelen hangulat hogyan lett ennyire puskaporos megint, meg csak ide-oda bírják kapkodni a fejüket közöttünk, és csak most tűnik fel, hogy egymással szemben állunk, alig 30-40 centi választ el minket egymástól. Én sem értem de nem nagyon bír érdekelni!

· Miért mi lesz?!? A kicsi Yuu dühös lesz, és elkezd kiabálni?! Na ne röhögtess! Korábban kell ahoz felkelned!- vetem oda annyi gúnnyal szavaim mögött amennyi csak belefér, nem elég erős ő ahoz, hogy szembe tudjon szállni velem – Vagy talán ha folytatom a pici Shiro-kun szalad majd anyuci szoknyája mögé?! - nézek rá fölényesen.

Tompa fájdalmat érzek az arcom bal felén, majd azt hogy a földre kerültem és Aoi fölöttem áll és összeszűkült szemekkel néz le rám mintha csak azért fogná vissza magát, hogy ne csináljon őrültséget. Az arcom fogom, ami iszonyatosan zsibbad, ez a köcsög akkorát behúzott nekem, hogy a padlóra kerültem tőle.

· Az anyám nevét ne merd a mocskos szádra venni, megértettük egymást?!!!! Különben nagyon megjárod!!! - sarkon fordul és a cucaihoz megy, felkapja a gitárját ,meg amije még van és az ajtó felé siet – Mentem! Majd holnap talán bejövök még nem biztos! Hello! - és már bent sincs.

Én csak pislogok még mindég a földön ülve és nézem a csukott ajtót, ami csak pár másodperce csattant olyan erővel, hogy csak nem kiszakadt a falból is.

· Ez most mi volt? - hallom meg Ruki teljesen értetlen hangját.

· Én sem tudom. - nézek továbbra is és még mindig fogom az arcom, ami nagyon nagyon zsibbad, hol volt ebben a srácban eddig ennyi erő?

· Jól vagy Uruha? Segítsek valamit? - segít fel Kai a földről. - Mutasd csak! Húúú, ez elég csúnya kell rá egy kis jég és akkor nem lesz semmi gond vele. Megyek is és szerzek valahonnan.

· Köszönöm szépen Kai drága! - mosolygok rá, de nem volt túl jó ötlet, mert nagyon fájt.

Ez is amiatt a barom miatt van, bár arra nem számítottam, hogy a nyugodt Aoi egyszer képes és ennyire pofán basz. Na, mostmár mindegy. A többiek sem értik, én pláne. Oké talán nem kellett volna anyázzak meg burkoltan kurvázzak, de ez akkor sem indok arra, hogy így megüssön, de ez nem fog annyiban maradni! Az a kis ribanc nem fogja ezt olyan simán megúszni!

· Figyelj Uruha! Látom rajtad, hogy most a plafonon vagy de nem hiszem, hogy egy verekedés lenne a megoldás a dologra. Nem tom, hogy mi baja van Aoinak de ne így oldjátok már meg! Felnőttek vagytok legalábbis papíron. - érvel Reita de be kell látnom hogy igaza van, mert a végén még a banda rovására megy, és az a legfontosabb a számomra jelenleg.

· Igazad van Rei de akkor sem fogom annyiba hagyni a dolgot! Nincs semmilyen joga arra, hogy így viselkedjen!

· Jó aláírom ezt is de legyen már eszed ha neki nincs! - szól közbe Ruki is.

· Na az látod igaz, hogy neki nincs esze, vagy ha van akkor nagyon de nagyon kevés. - erre a gondolatra megint elmosolyodom, ami még mindég nagyon fáj.

Azért nem mondom van benne erő rendesen, mert talán eddigi életem során senki nem tudott még úgy megütni, hogy így zsibbadjon utána a képem. Közben meg Kai is visszaér a jéggel amit azonnal égő arcomra nyom, és ez nagyon jó érzés, persze erre fel is nyögöd.

· Nem itt kellene élvezkedned! - vigyorog Reita szokott módján.

· Ne szólj be rendben? De ha nagyon akarsz te is kaphatsz egyet! - erre csak vigyorog egyet a bosszankodó fejemen.

· Elég rendesen kaptál de nem fog nyoma maradni. Mire a nagykoncert lesz el is felejted majd. - beszél mosolyogva kedvenc dobosom.

· Köszönöm szépen a jeget. - de csak ingatja a fejét hogy nincs mit.

· Nem tom szerintem akár mára be is zárhatnánk a próbát. Úgy is kell asszem talán mindenkinek egy kis pihenés.

Nem bánom egyáltalán a dolgot sőt most csak otthon szeretnék lenni,és pihenni, meg gondolkodni amit meg alapjáraton nagyon is utálok. Összepakolom a cuccaim, és a többiekkel együtt hátrahagyjuk a próbatermet.

2.rész

“A szeretet és szerelem ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny”

AoiPOV:

El sem hiszem, hogy ezt tettem. A kezem magától lendült, de nem érdekel, már nem. Megérdemelte, és ha vissza ütött volna akkor sem hagytam volna magam, inkább megyek haza törött orral, mintsem, hogy őt hagyam fölényben. Szerintem életemben senkit nem ütöttem még meg ököllel, ő ezt is képes volt elérni. Szemrebbenés nélkül lekúrvázott, de azt még lenyeltem volna neki, de hogy az anyámat a mocskos szájára vette azt már nem. Ezt senkitől nem tűröm el tőle meg pláne nem.

Dúlt vadkan módjára viharzok ki a teremből, és az ajtót úgy becsapom, hogy az csaknem ki is szakad a helyéről. A folyósón elhaladó Miyavi meg is szeppen egy kicsit, kicsit nagyon, mert ő még soha nem látott, nem láthatott engem ennyire idegesnek, nem hogy úgy, hogy az első szembejövő, nem szépen néző embert leszúrnám szívem szerint. Nem csodálom, hogy nem mer köszöni sem.

Friss levegő, és ez végre megnyugtat valamennyire, de legalább lehűt. Kezembe akad telefonom, és azonnal kapok az alkalmon, és írok Misakinak, hogy a tegnapi étteremben találkozzunk ha lehet. Pár pillanat múlva vidáman ír vissza, hogy negyed óra és ott is van. Remek mert ilyen tempőban kb. én is addigra leszek ott. Legalább ő foglalkozik velem, ha más nem, meg azzal hogy mit szeretnék. Még mindég sík ideg vagyok, és ezt sehogy nem tudom leplezni. Misaki is pillantokon belül megjön és előre köszön nagyon vidáman.

· Aoi! Hello! - mosolya a füléig ér.

· Neked is hello! - válaszolok némiképp kicsit furcsán, mire mosolya azonnal eltűnik és komoly arcot vág, tudja hogy valami nincs rendben.

· Mi történt Aoi? Mi a baj?

· Menjünk be és ott elmondom, rendben? - bólint majd elindulunk.

Mindketten bemegyünk, és ugyan azt az asztalt kapjuk, mint amit a tegnap is. Leülve pedig egyből azt kérdezi meg, hogy mi történt miért vagyok annyira feldúlt. Hiába is próbáltam meg elrejteni előle feldultságom, nem értem el vele semmit. Misaki mindig is tudta hogy mit érzek éppen és ő még a legkissebb változást is észre vette rajtam, világ életében ilyen volt. Elmondom neki, hogy mi történt, és ő is meg van lepődve, nem utólsó sorban meg fel van háborodva.

· Ha őszinte akarok lenni soha nem gondoltam volna, hogy te valaha is képes leszel valakit ártó szándékkal megütni. -kicsit el is szégyellem magam, mert ezt tőle hallani furcsa – De teljesen megértem. Ritkán látok ilyen barmot, aki a hozzád hasonló szépségekkel így bánik.

Erre a mondatára felnézek az asztalról ahova eddig meredtem, tekintetem az övébe fúrom. Szokatlan szemekkel méreget, amitől engem elfog a dejá vu.

· Régen volt már! - válaszolom meg sem mozdulva.

· Bizony régen, de talán mégsem annyira. - mondja kaján vigyorral.

Nekem akaratlanul is bevillan pár kép korábbról, és igen ahogy elnézem nem csak nekem. Te jó ég mi lesz még itt! Áthajol az asztal felett, állam alá fog, megemeli fejem, és egy lágy csókot ad ajkaimra. Finoman nyal végig rajtuk, én pedig azonnal bebocsájtást engedek neki. Lassan és szenvedélyesen csókol, nyelve csak úgy táncol az enyémmel. Aztán visszaül, én pedig csak pislogok a nagyon is jól eső csók után.

· Mondatam, hogy nem volt az annyira régen. - mosolyodik el kedvesen.

· Igen, talán igazad van. - válaszolom én is, de amennyire csak lehet elpirulok.

· Ugyan Aoi! Nem kell zavarba jönni. - kuncog fel – Ismerlek már elég rendesen.

Na, ebben megint csak igaza van. Mindent látott már belőlem szóval nem igazán van okom az elpirulásra, de az nem éppen most volt, és hát azóta sok minden megváltozott.

· Figyelj Aoi! Tudom, hogy nem a legjobbkor, de ha tudok akkor segítek, és szeretnék kérni is valamit, de csak akkor ha nem gond.

· Tudom, hogy rád bármikor számíthatok. - mosolygom – Mi volna az?

· Nem tudom mennyire emlékszel, vagy mennyire akarsz emlékezni, de mikor elváltunk szinte pillanatok alatt történt...- folytatná.

· Pontosan emlékszem.-vágok szavába- Nem volt időnk rendesen elbúcsúzni sem, és értem, hogy mit akarsz mondani ezzel, és benne vagyok. Egy egyszerű oknál fogva..

· Biztos vagy benne? - kérdezi meg, de a vigyorgó arca már tudja a válaszom is.

· Ha nem lennék az, akkor nem is mondtam volna. Ezt már tudnod kéne! - nevetem el magam.

Ő csak nevetve int fejével, miközben néma közmegegyezés alapján szedelőzködni kezdünk. Sejtem, hogy mi fog ezután jönni, de hogy őszinte legyek magamhoz, nem bánom.

Hozzám megyünk, mint korábban már annyiszor, csak akkor még mások voltak a viszonyok. Beinvitálom, majd a nappaliba megyünk. Kérdezem, hogy kér-e valamit, de csak nemet int a fejével. Ennek ellenére egy pohár italt nyújtok át neki amit tudom, hogy korábban szeretett. Mosolyogva átveszi, majd az ürespoharat a kis üveg asztalkára rakja, majd ajkaimra hajol. Nem vártam ezt ilyen hirtelen, ezért először döbbenetemben mozdulatlan maradok, de ezt hamarosan bepótolom azzal ahogyan visszacsókolok. Kezemből kiveszi a poharat, rövid ideig így faljuk egymást, aztán hálóm felé indulunk. Lassan haladunk, mert egy pillanatra sem válunk el egymástól. Kezeink sem tétlenkednek, a ruha alatt matatnak. Mire a hálóba érünk rajta is, és rajtam is csak egy boxer maradt, a többi ruhánk valahol a nappalitól a hálóig. Aztán egy laza mozdulattal lelök az ágyra és fölém mászik.

· Még mindig ugyan olyan gyönyörű vagy, mint régen! - simít végig közben testemen pontosan a legérzékenyebb pontaim érintve.

Egy kevéssé halk sóhaj hagyja el torkom, mire persze elmosolyodik, hiszem az eltelt évek ellenére is nagyon jól ismer. Csókcsatába kezdünk, jobbja pedig boxeremben matat, aminek hatására többször belenyögök csókunkba. Megfordítva magunkat én kezdem el őt kényeztetni, de nem tűri sokáig és a lényegre tér. Kikutatom neki nagy nehezen az éjjeli szekrényem fiókjából a síkosítót és az óvszert is. Elveszi őket, és azonnal hasznosítja is. Egyik keze merevedésemen mozog, a másik pedig bejáratomnál köröz. Lassan és óvatosan tágít, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozza nekem. Viszont ez sem sokat segít annak ellenére, hogy a figyelmem nagyon jól próbálja elterelni. Mikor már nem érzem a fájdalmat és elég tágnak vél felmászik hozzám, és mélyen szemeimbe néz megerősítésre, amolyan engedélyfélére várva. Ajakai után kapok, ezzel választ adva neki. Óvatosan hatol felforrósodott testembe. Teljesen kitölt, és kissé feszít is. Mi tagadás utóbbi időben elszoktam ettől, mert ha voltam is férfival, általában semeként, viszont ez itt soha nem volt vitás. Mint jó szeretőhöz illik vár és segít rajtam, ahogy kezét férfiasságomon játékosan mozgatja. Végül nem marad már más csak a kínzó vágy, és ahogy csípőm megmozdítom táncunk kezdetét veszi.

Csakhamar vad vonaglásba vágunk, és fogalmam sincs hogyan de én kerültem Misaki fölé. Folyamatosan ingerli bennem azt a pontot, és már nem hallok mást mint nyögéseink és sikításom. Mindketten érezzünk, h közel van már a beteljesülés, így még gyorsabb tempót veszünk fel. Áramként fut végig gerincem mentén az érzés, testem ívbe feszítve adom meg magam a beteljesülésnek. Pár lökés után Misaki is elélvez, aztán egymásra borulva pihegünk. Amikor képes összeszedni annyira magát, leemel csípőjéről és mindkettőnket betakar. Mellkasára fekszem hallgatva szívverését, majd félig aludva beszélek hozzá.

· Köszönöm! - mosolyodom el halványan.

· Nincs mit Aoi. - ölel át és simogatja hátam amire végképp elalszom.

Fogalmam sincs mikor aludtam el de már csak azt látom, hogy reggel 7 van. Nincs kedvem megmozdulni, és kibújni az ölelő karok közül sem. Már csaknem visszaalszom, mikor a hátamon pihenő kéz simogatni kezd. Felnézek, és egy kicsit még álmos szemű Misakival találom szemben magam.

· Jó reggelt!- köszönök neki.

· Neked is!- csókol meg – Ugye nem én keltettelek fel?

· Nem dehogy is. - mosolygok rá.

· Akkor jó.

Nagy nehezen kikelünk az ágyból, majd egyből a fürdőbe vesszük az irányt. Összeszedjük a cuccaink, majd reggelizünk. Amúgy nem tom mivel de az időt nagyon eltöltjük délelőtt, és már csak azt vesszük észre hogy 1 óra múlt.

· Nem épp az én dolgom, de neked ma nem kell dolgozni menned?

· De kellene. Csak nagyon nincs kedvem. Ma délelőtt próba lett volna, dél után meg egy fotózás. - vadul kezd el a telefonom csengeni és rezegni a nappaliban – pillanat.

Bemegyek és megnézem, hogy milyen üzenetem jött. 3 Rukitól, 1 Kaitól és volt kb. 5 hívásom is. Az üzenetek kb arról szóltak, hogy ne legyek hülye és menjek be próbára, de legalább fotózásra. Na nem baj! Még meggondolom. Ruki volt szíves és megírta azt is, hogy 3-kor hol kezdődik, meg hogy, a belem kitapossa ha nem megyek, a nagyfőnökkel együtt egy ilyen hülyeség miatt. Ok ha Ruki már ilyet ír csupa nagybetűvel akkor azt tényleg komolyan is gondolja, nekem meg még szükségem van a beleimre, legalábbis ebben a hitben élek.

· Figyelj...- szólok Misakinak miközben a tarkóm vakarászom – az a nagy hadi helyzet, hogy ma 3-ra kell mennem egy fotózásra amit a hátam közepére kívánok. Meg vagyok fenyegetve egy vérszomjas törpe által.

· Értem..- nevet fel.

· Ez nem vicces, komoly és képes kinyírni ha neki nem tetszik valami. - háborodok fel.

· Jól van na, de azt nem ajánlom ennek a Rukinak, hogy bántson, mert akkor velem gyűlik meg a baja. - odajön, átöleli derekam, és lágyan megcsókol – van még időd?

· Nem nagyon, mert hosszú addig az út, valami külvárosi épületben lesz, és minimum 1 óra kell addig gyenge forgalomban, és még értelmes emberformát is kell csinálnom magamból.

Erre csak felnevet és az oromra puszil, amit nagyon nem szeretek, és elenged. Lassan készülni kell, mert magától semmi nem fog rajtam változni, csak max még lustább leszek, és az nem hiányzik. Ahogy számítottam kb. háromnegyed óra alatt készülök, el, és Misaki van olyan rendes és elvisz, meg haza is hoz majd a fotózásról. Így hát pár pillanat múlva, már a kocsijában ülve tartunk a célállomás felé.

UruhaPOV:

Idegesítő kis mitugrász! Ennek a hülyének köszönhetően bedagadt az arcom, és holnap fotózás. Egy szép nap megölöm, de komolyan! Most itthon ülök, és a képem jegelem. Ha látszani fog, én kiherélem ezt a barmot! Ok mondjuk van abban is valami, hogy én provokáltam ki de...nem így kellene reagálnia. Na nem baj. Asszem ennek ellenére csak félig fogadom meg Rei tanácsát. Azért ennyi jár nekem is. Csak még nem tom, hogy fogom ezt megbosszulni. De nem kell aggódni, mert kitalálom, azon nem múlik. Végül a laptop előtt kötök, ki, és youtube-on terjengő videokat nézem, meg a bandáról készült képeket. A fanok néha nagyon unatkoznak, de mi tagadás nagyon is fantáziadúsak. Viszont mikor olyan összevágásokat látok amin csaknem smárolok azzal a rakás szerencsétlenséggel, na az megint kicsit kiveri bennem a biztosítékot. Még ha lenne bármi valóság alapja, akkor igen, de az ég szerelmére nincs semmi!!! És nem is lesz soha!!! Viszont úgy döntök, ez nem fogja tovább rontani, az amúgy már eléggé elbaszot napom, így még pár rólam készült kép után inkább a többi sitera megyek fel, amit rendszeresen nézek. Mire észbe kapok, addigra már régen elmúlt 11 óra, szal ideje lenne elhúznom. Gyors zuhany és go aludni, annál is inkább mert nagyon fáradt vagyok. Szinte már csukott szemekkel esembe az ágyba.

Imádom magam, hogy az utóbbi időben rendszeresen felejtem el a sötétítőt elhúzni. Na mostmár megint mindegy. Valami rejtélyes csoda folytán ma nem alszom el és pont időben kelek fel. Nagyszerű mindent szépen elvégzek, majd ugyan kicsit késve, de legalább normális ábrázattal szállok be a kocsimba. Szerencsére nem kapok ki nagy forgatmat sem, így ugyan kis késéssel ugyan de beérek, és most egy szavuk nem lehet, még annak a pöcsnek sem, mert alig késtem. Lelkiekben már felkészülök, hogy megint kell látnom, és még jófofizni is kell vele, de kellemesen csalódok, mikor nem látok a helyén senkit.

· Hellosztok! - köszönök végül és némán intek a fejemmel Reinek, hogy a hiányzó barom h h nincs.

· Ne kérdezd! - mondja hangtalanul, hogy Ruki ne lássa, és kezeivel is nemet int, közben meg mindenki köszön.

· Ha arra vagy kiváncsi, hogy Aoi hol van nem tom, valszeg nem fog bejönni próbára, de ha fotózásra se lesz hajlandó én nem tom mit csinálok vele! - mondja a lehető legkimértebben, amitől az átlagnál csak 10x lesz ijesztőbb, de haha ez nem az én bajom, most kivételesen nem én húztam fel.

Inkább nem firtatom a témát, mert nem szeretném ha nekem esne. Én is lepakolok, majd hogy Ruki le tudja vezetni a feszültséget próbálunk. Ezzel csak mindössze az a gond, hogy lévén egy gitár hiányzik -cööö indióta barma - a hangzás nagyon nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, és hiába próbálom játszani az ő részét is nem nagyon megy. Ettől meg még jobban megy benne a pumpa. Tuti nincs kielégítve rendesen, mert ilyen mértékű idegességet csak az képes lealkotni, aki má jó ideje nem baszott senkivel, na és erre megint csak mosolygok. Sebaj.

· Elég! 30 perc szünet! - kiáltja el magát kicsi énekesünk, kissé megilyesztve minket.

· Ruki, ha így folytatod akkor szívrohamot fogsz kapni, mellesleg meg mi is. - kuncom felé.

· Te meg ha így folytathatod megnézheted az ablakot kívülről is!

· Szerintem most inkább hagyd, mert szemmel láthatóan két bal lábbal kel.- mondja Reita, miután Ruki csaknem hasra esik valami kábelben.

· Ha nem teszel az orrfék mellé pofaféket is neked megyek! Remélem érthető voltam! - válaszol vissza.

És kimegy. Kooprációban megállapítjuk Kaiai és Reivel, hogy most nagyon vérszomjas hangulatban van -valszeg egy fekete hajú gitáros vérére éhes - és nem ajánaltos tovább hergelni, mert képes és átharapja a torkod hirtelen felindulásból. A fél óra szünetből háromnegyed lett, de valahogy nem bánjuk egyáltalán. Végül visszajött és megint próbálni kezdtünk, csak most se lett valami fényes, bár most legalább nem baszta fel az agyát rajta, és már ez is valami. Viszont nagyon szar az egész hangzás úgy ahogy van, és a legszebb benne csak az, hogy nemsokára koncertkörút, szal nem ártana ha minden menne de miért is lenne ilyen?

Kis küszködés után a próbát abba hagyjuk, és a színpad terveked kezdjük el megbeszélni. Ez mondjuk ngem nem érint annyira, de most még ebbe is bekapcsolódok, hogy ne aludjak be. Szerencsére elmegy az idő és kb olyan egy óra van már. Ruki nagyon idegesen pötyög a telójába, komolyan már azt várom, hogy mikor esik ketté szerencsétlen készülék, amúgy eléggé viharverte már.

· Komolyan megfolyítom, ha nem tolja el képét a fotózásra!

· Nyugalom Ruki-kun biztosan ott lesz!

· Ajánlom is neki! - puffog magában, és szinte kivetül a homlokára, hogy most hogy szidja a hiányzos selejtet, sztem tuti állandóan tüsszög, de megérdemli.

A hirtelen beállt csendet Ruki mobiljának csörgése törte meg, mindamellett meg a frász hozta hozta a törpére, aki csaknem a plafonra ugrott némi sikító hanghatás mellett. Szemöldöke lassan leszalad a térképről.

· Ez meg akar halni! - mondja nyugodtan, mi meg nem nagyon értjük – Ilyet ír, hogy ott leszek!!! Bazd meg korábban a válasz az luxus volt!!!!!! - kezd el pattogni mint akit bedogoztak, bár igaz sose lehet tudni.

· Ruki basszus ott lesz, de mostmár nyugodj le mert az én türelmem is véges! - néz szigorúan Reita csak nem túl sok sikerrel.

· Szerintem ahelyett, hogy itt ücsörgünk, akár indulhatnánk is ahelyszínre, innen elég messze van, és oda is kell érni valamivel előtte, és mindenki le is nyugodhatna akár! - mosolyog kedvesen Kai.

Na igen egyet kell hogy értsek vele. Némi beszélgetés után mindenki összeszedi a cuccát, és és indulunk le a parkolóba.

Tényleg nagyon messze van innen az a hülye helyszín, hogy nem bírják közelebb rakni, de még a forgalom is akad, de ezek ellenére időben beérünk, sőt fél órával előbb is. Ruki lassan a plafonon fog játkálni, hogy Yuu hol a fenében van már, Kai meg nyugtatni próbálja, én meg simán elvagyok Reitával azaz elökörködjük az időt. Már lassan három óra, mindenki itt van már, csak a dög nincs.

· Anno... Aoi-san nem jön? - kérdezi meg a fotós is.

· De elvileg jön!!! - válaszol Ruki vérengzése kész hangsúllyal.

· Jaj de hülye vagy! Na jó majd beszélünk! Légy jó! Szia! - hallatszik az ajtó túl oldaláról, majd az illető bejön – Hello mindenkinek! -köszön mintha minden rendben volna, olyan idegesítő!

· Te...téged kinyírlaaaak!!! Mi az hogy baszol válaszolni, és nem jössz be????!!!

· Állj! Én tegnap megmondtam, hogy nem biztos, hogy be fogok jönni, és nem válaszoltam, mert nem vettem észre, és időre itt vagyok, szóval egy szavad nem lehet!

· Akkor se merészeld ezt még egyszer megcsinálni!!!

· Jól van na!

A sminkesek és fodrászok hada ránkszabadul és kedvükre élhetik ki szadizmusuk. Na igen ez van kategóriás, hogy kellő rossz! Bemegyünk a terembe, és ott állunk a fotós előtt!

· Nos örülök, hogy mindenki itt van! Az első amit mondani szeretnék, hogy ez egy különleges fotózás lesz! Legelőször is egy kicsit erotikusabb sorozatot szeretnék közösen Aoi-sannal és Uruha-sannal!

· HOGY MI VAN???!!! - kiáltunk fel egyszerre Aoival.

3.rész

“Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.”

Szabó Lőrinc

UruhaPOV:

Azt hiszem nem hallok jól, nagyon merem remélni, hogy ez csak valamiféle nagyon idióta vicc akar lenni, különben eldurran az agyam. Kikívánkozik belőlem, hogy leordítsam a fotós haját, hogy ekkora baromságot felnőtt ember létére, hogy képes kitalálni, de tűrtőztetem magam, és ehelyett csak fennhangon kérdezem meg “hogy mi van?!”. Kivételesen most totál egy hullámhosszon vagyok Aoival, egyszerre kiáltunk fel, tehát az a verzió, hogy csak rosszul hallottam elbukott.

- Anno...nyugalom. Csak szeretném valamivel feldobni a képeket, és bizonyára sokkal nagyobb lesz az eladás, egy-egy félerotikus kép hatására. - mondja félig zavarban lévő, félig természetes arckifejezéssel.

Oké, nekem most fog durranni az agyam! Ez nem normális!!! Még hogy Én...és Aoi egy félerotikus fotózáson?! És mindezt közösen!!! El lehet felejteni!! Most húztam haza a fenébe, és nem érdekel innentől se a fotózás, se a fotós se semmi. Fordulnék is sarkon, mikor Ruki átható, szúrós, pontosabban gyilkolásra kész tekintetével találom szemben magam. Egy pillanatra a vér is meg áll bennem, mert ennyire szadisztikus szemekkel, még életemben nem nézett rám senki. Nem tudok szájról olvasni, de azt azért vágom a diszkrét mutogatásából, hogy ha nem maradok itt és nem csinálom azt, amit kell, akkor ő személyesen fogja a beleimet a számon keresztül kihúzni, körbetekerni a nyakam körül, és az első szembejövő fára felkötni vele szerény személyem, így inkább jobbnak látom maradni, mert nem untam meg még az életem. Ahogy látom, nem csak én vagyok így, de valószínűnek tartom, ez itt ni mellettem sem szeretne morbid karácsonyfadísz lenni, szal marad.

- Ha készen vannak, akkor akár kezdhetnénk is. - mutat nagy kedélyesen a reflektorokkal körbebombázott széles dívány felé.

- Hogy a jó kurva anyádat azt! - dünnyögi Aoi az orra alatt, amivel most nagyon és teljes mértékben egyetértek.

Szépen leülünk a díványra, a lehető legmesszebbre egymástól. Mindketten felvesszük a szokott beállásokat, de úgy, hogy még csak egymásra se kelljen nézni, addig örülök, ameddig nem kell a képét bámuljam. Pár kattintás és beszól.

- Ez nagyon- nagyon szép meg minden, de nem lehetne kicsit több figyelmet egymásra fordítani? - dehogynem, és akkor neked már nem volna egy fogad sem – Legyenek szívesek kicsit közelebb menni egymáshoz, mert így nem lesz ebből a sorozatból semmi. - megbaszhatnád magad úgy minden mellett, puffogok magamban.

Nem kicsit akarom megfojtani ezt az idiótát, de a baj az, hogy ugyanannyit kapnék érte, mint minden normális, rendes, értelmes emberért. Kénytelen vagyok azt csinálni, amit mond, pedig komolyan mondom, a hátam közepére hiányzik most ez az egész, és ráadásul ezt az elbaszott amerikai szart kell hallgatnom, komolyan, ha így megy tovább kikészülök.

- Több életet bele! - adja a fene okos instrukciókat, hol van egy kanál víz, amikor szükség lenne rá?

Nem szidhatom fennhangon, és nem fintoroghatok, a dolgommal kell foglalkozzak. Ránézek Aoira, és elakad a lélegzetem. Ez egy született ribanc! Eddig is feltűnt, hogy nőies, meg néha nagyon úgy is viselkedik, pontosabban majd mindig, de hogy ez?! Komolyan ezt eltanulni lehetetlen! Nem tom hogyan csinálja, de szinte izzik körülötte a levegő. Komolyan mondom, ez nem pózol, hanem kelleti magát. Össze-vissza hajolgat, dőlöngél, de komolyan, mint akinek az a szakmája, hogy másokat felhergeljen, és most nem éppen jogilag értendő ez. Mennyire szép te jó ég! Beleborzongok. Érdekes képek kezdenek cikázni a fejemben, szép kis 18-as karikával a sarokban. Rám néz, és szája szegletében ott bújkál egy gúnyos mosoly. Ugye nem vette észre, hogy őt bámulom? Óh hogy az a...Oké, ha te így akkor én is! Vagyis mentsük a menthetőt. Eddig úgysem voltam itt igazán. Ami hát persze, hogy nem tetszett annak az idiótának aki a gépet kezeli, de az mondjuk nem is érdekel igazán, viszont nem szeretnék egy hajleordítást sem, asszem nem kell külön hangsúlyoznom, hogy kitől.

Nem tudom mi ütött belém. Miért foglalkozom ezzel, de majdnem ugyan azt kezdem el játszani, amit a mellettem levő, bár azért adok magamra annyit, hogy ne tűnjek annyira ribancnak. Nem kicsit lepődik meg, és igenis észrevettem, hogy megakadt egy pillanatra a lélegzete is. Nem számítottál erre pici Yuu-chan? Egy elégedett kéjes vigyor kúszik ajkaimra, élvezem a helyzetet. A fotós repdes örömében, na igen, kb ezt akarta elérni. És asszem ez az a pillanat, amikor kissé elszabadulnak a dolgok. Mondhatni kicsusszan minden az agyamból, és csak az jár a fejemben, hogy minél inkább zavarba hozzam Aoit, és ahogy elnézem ő is ezen ügyködik. Nem igazán figyelem a fotóst, most az a fontosabb, hogy elérjem a célom és én nyerjek a mi kis kimondatlan versenyünkben. Lehet, hogy nem vagyok normális, de ez van alapon működnek a dolgok. Tekintetem sötét szemeire téved és hirtelen sok mindent ki tudok olvasni belőle, de semmit sem megfogalmazni. „Szeretem” az ilyet, egy fura érzés fog el, mintha ezt már megéltem volna, déja vu, bár a nyakam merem rá tenni, hogy ilyen még nem volt, és a közeljövőben nem is lesz.

Aoi POV:

El sem hiszem, hogy lehet egy fotós ennyire idióta és korlátolt?! Jön, hogy beverjem a képét, pedig nem vagyok egy agresszív alak, bár az utóbbi napok fényében azt hiszem, ezt inkább át kellene gondolnom. Ilyen idiótaságot! De sajnos mivel nem akarom még koporsóban végezni, pláne nem Ruki keze által, így inkább csinálom, amit kell. A távolságtartás az egy fontos dolog, csak kár, hogy nem megoldható jelen pillanatban, nagyon nem. Rohadtul csúnyán néz mind Ruki, mind a drága fotós, hú de mennyire remélem, hogy hazafele karambolzik egyet, így jobbnak látom a kérésnek megfelelően viselkedni. Teszem, ami csak eszembe jut, igyekszem élvezni a pózolást a helyzethez képest, és próbálok jó képet vágni a kamerának. Fél szemmel viszont észreveszem, hogy a drágalátos Uruha engem stíröl. Mi van, csak nem tetszik a látvány? Gúnyosan elmosolyodom erre. Arra viszont a legkevésbé számítok, hogy ő is aktivizálódik. Oh, ti magasságos Kami-samák! Miért művelitek ezt, és miért épp velem? Megnyalom szám, mert hirtelen nagyon kiszáradt. Most már mindketten nagyjából azt tesszük, amit eredetileg is kellett volna, de ez kezd túlmenni a tűrőképességemen. Egy kimondatlan versenyt játszunk, hogy ki tudja a másikat jobban zavarba hozni, és minden erejével azon van, hogy ő nyerje meg, de nem fog menni, mert nem fogom hagyni, bár mi tagadás jó úton halad. Elszabadult a pokol. Az a ragadozó pillantás, amivel néz, amivel méreget, amikor a szemeibe nézek. Szinte éget a tekintete, érzem, ahogy perzseli a bőröm. Ha nem tudnám, hogy ki ő, és hogy milyen viszonyban vagyunk, akkor komolyan azt mondanám és gondolnám, hogy akar tőlem valamit, de mivel ez teljesen képtelenség, ezt az idióta gondolatot ki is űzöm a fejemből.

Végre mikor kiélte rajtunk hajlamait a drága fényképész, akkor benyögi, hogy rendben végeztünk. Ez a nap legjobb híre, vagyis az lenne, ha nem kellene még itt rohadnunk. Ezt vártam már jó ideje. De azért olyan nagyon nem örülhetek, mert vannak még az egyéni képek, és a teljes csoportképek is.

Amíg a többiekkel van elfoglalva, ott állok, nézem, ahogy ők is bájmosolyognak a kamerának, és egy pohár nem beazonosítható eredetű löttyöt iszogatok. Asszem talán egy kicsit túlzásba estem, de most már mindegy. Lepörgetem az eseményeket megint, és igen határozottan visszább kellett volna fognom magam, de nem lényeg, ez van, legalábbis most már nem tok mit csinálni a dologgal. Sajnos. Mi a fasznak nem bírok előbb gondolkodni és csak azután csinálni bármit is. Remélem Misaki nem fog nagyon kiakadni, de minek is aggódom ezen, hiszen nem is vagyunk együtt. Ugye? Oh hogy az a… fogom meg fejem, mert a saját gondolataimon sem igazodom ki, arról nem is beszélve, hogy azok igencsak ellenem vannak.

Gondolataim közül a rikácsolás szakít ki, hogy toljam a seggem a falhoz, mert most én jövök. Őszintén szólva észre sem vettem, mikor haladt végig a többiekkel, de tuti megint elbambultam. A végeredményt amúgy is megkapjuk, tehát olyan mindegy, mert látni fogok minden képet. Kelletlen, de oda állok a fal elé, és csak tovább járatom az agyam, miközben az utasításokat követem, illetve a saját elképzelésem szerint állok be.

UruhaPOV:

Még pont időben szól a csávó, hogy vége. Kész szerencse, mert utána tuti, hogy tábori ásót kellett volna szedjek valahonnan, az fix, és ahhoz nincs kedvem.

Már csak Ennek kell az egyéni képekhez beállni, aztán a közös, és mehetünk is haza. A gáz csak az, hogy az még legalább egy óra, ha nem több, ha meg a fotós ki a kar baszni velünk, akkor még több, mert hát ugye egész nap fotózni nem olyan fárasztó, és azt hiszi, hogy a zenélés sem az, de nagyon is téved, meg miért is lenne rendes? Eddig sem igen volt az, sztem nem most akarja elkezdeni, bár én örülnék a legjobban, ha mégis. Oké lehet ez egy kicsit túlzás a részemről, hogy ennyire utálom, mert nem is ismerem, de most nem én tehetek róla, hogy az első 10 perc ismeretség után megutáltatta velem magát. Talán kicsit túlreagálom, hiszen a többieknek is azt kellett, mint nekem, nekünk, de miért pont azzal, akit a legjobban utálok könyörgöm?! Még ha mondjuk Kaial, vagy a többiekkel, akkor nem volna semmi bajom, de így! Na, nem lényeg, vagyis az, de megszoksz vagy megszöksz alapon mennek a dolgok, esetleg meghalhatsz két Ruki mancs által.

Mondom én hogy ez egy ribanc, és nem is kicsi, mert nagy. Ezeket a beállásokat nem lehet fokozni, vagyis az már inkább átmenne az akt kategóriába. Ezt inkább nem ragoznám tovább, mert olyat találok mondani, amit nem kellene, és nem tudom azt sem garantálni, hogy nem fennhangon mondanám, amiből oltári nagy balhé lenne, azt nem most nagyon köszönöm, de szeretném kihagyni. Végül mi is beállunk és a közös sorozatokat is megcsinálja. A pozitívumok közé tudom sorolni, hogy most nem volt semmilyen elmebeteg ötlete, hogy hogyan „dobjuk fel” a képeket. Azért meg kell hagyni, viszonylag gyorsan dolgozik, és így talán nem kell majd késő estig itt rohadnom. Ah, de jó is lenne!

- Nagyon szépen köszönöm, ezzel vége is lenne a fotózásnak! - jelenti be egy negyed óra eltelte után, és végreeeeeee!!!!! - A képeket most szeretnék megnézni, vagy majd azután hogy a menedzsment is megnézte?

- Köszönjük a lehetőséget, de szerintem mindenki nevében mondhatom…- Ugye Ruki nem akarsz minket még meg is kínozni, oké tudom, hogy ég benned a szadizmus, de ne most, és ne is rajtunk éld ezt ki, ha lehet - de inkább most nem élnénk ezzel a lehetőséggel. - van Isten, vagyis inkább köszi Ruki.

- Rendben, semmi gond, valahogy volt egy ilyen érzésem. - mosolyodik el.

- Van ez így néha, de majd legközelebb. - Válaszolja Ruki, én meg nagyon remélem, hogy nem lesz legközelebb.

Hálásan pillant mindenki Rukira, hogy megkímélt minket attól, hogy meg is kelljen néznünk a képeket. Nincs nekem azzal sem semmi bajom, csak ne most. Visszamegyünk az öltözőbe, lemossuk magunkról a szép mennyiségű sminket, majd kezdünk visszavedleni civil öltözékbe. Aoi egyből a telója után kapkod, vagyis kapkodna, ha megtalálná.

- Nem láttátok a telóm? Itt hagytam az öltözőben. - néz be a székeke alá.

- Én nem láttam nem hagytad a zsebedben? - kérdezi Kai majd ketten állnak neki keresni.

Engem konkrétan teljesen hidegen hagy, nem az enyém tűnt el, ráadásul fáradt vagyok, és Aoiról van szó, szal miért is érdekelne engem? Megrántom a vállam és tovább öltözöm. Épp a pólóm veszem a kezembe, és alatta van a telefon.

- Bazd meg mi a szarnak kellett eldugnod?! Ennyire érdekel, hogy mi van benne!? - áll nekem, hát ez nem igaz, már mindenért én vagyok a hibás?!

- Állíts magadon ember! Marhára nem érdekel se a telefonod, se az hogy mi van benne! És ha nem tűnt volna fel az inged is itt van, szal nagy valószínűséggel nem én raktam ide. Abból már amúgy is kinőttem. Legyél szíves és azzal szemben emeld fel a hangod, aki idebaszta a cuccaid, és ne velem! Köszönöm! - látom, hogy kicsit megszeppen.

- Am..bocs akkor. - és fogja a cuccait és ő is öltözni megy.

Tiszta rendes vagyok, és nem ordítottam le a fejét, normálisan beszéltem vele. Lehet, megbetegedtem. Amúgy valaki megmondhatná, hogy miért én vagyok az első számú gyanúsított ilyenkor. Jó azt aláírom, hogy ha hülyeségről van szó, akkor szinte bármiben benne vagyok, de akkor is.

Röpke fél óra alatt sikerül postolható állapotba vergődnünk magunk, és el is indulunk kifelé az immár sötét teremből. Nagyrész már össze van pakolva kint. Elköszönünk a stáb tagjaitól, megköszönjük a munkát, tehát a szokott formaságok, és megyünk a kijárat felé, mikor egy fura alak, aki nekem kicsit ismerős bejön. Yuu szinte már-már rohan felé, és megöleli, én meg csak nézek, a többiekkel együtt. Aztán az ipse kb mellőzve mindent simán lesmárolja, am..hátőőő kicsit sem követelőzően. Oookééé.

- Te idióta! Mit csinálsz? - szidja meg félhangosan, de kb úgy pirul mint valami tini, nekem meg a gyomrom fordul fel.

- Hát…- mosolyodik el sunyin - minek látszott? - megingatja a fejét az érintett.

- Srácok én elmentem, majd holnap a próbán! Hellosztok! - int a fejével.

A mellette levő ipse csak bólint felénk, rám meg olyan szemekkel néz, mintha legalábbis embert öltem volna, és tiszta vér lennék. Nem vágom mi van, de hat meg, és nem is lesznek emiatt álmatlan éjszakáim.

- Mióta van Aoinak pasija? - néz meglepetten ránk Ruki.

- Mit tom én, de már megvan, hogy miért nem jött be ma reggel a próbára. - vigyorodik el sunyin, és mindent tudóan Reita.

Megvan! Tudom honnan ismerős nekem ez a faszi. Ő volt az, akit a múltkor is láttam, amikor Aoit fel akartam venni, bár az még mindig nem világos, hogy miért nézett rám olyan szúrós szemekkel, de na, nem is ismer tudtommal.

- Szerintem menjünk inkább ahelyett, hogy itt állunk. Én fáradt vagyok, és szeretnék végre beülni egy forró kád vízbe. - szakítja meg a döbbenteted Kai - Szal induljuk el.

- Egyet értek. - és elindulok Kai után a kijárat felé.

Szépen lassan a többiek is jönnek, majd a leparkolt járműveinkhez megyünk. Elköszönünk egymástól, és mindenki hazafelé veszi az irányt. Reit én viszem haza, mert nem tudott reggel a kocsijával jönni, mert az még mindig a szervizben üdül.

- Te…szted mióta van Aoinak pasija? - kérdezi tőlem mikor már elindultunk.

- Honnan tudjam? Nem voltam ott, meg miért is kellene engem érdekeljen, hogy épp kivel mit csinál, és kivel dugatja meg magát? - válaszolok neki kicsit hangosabban az átlagtól.

- Azért nyugi haver. Nem gondolod, hogy kicsit hevesen reagálod le? - kérdezi azzal a mindent tudó rókavigyorával, amit most csak a szemem sarkából látok, és kb úgy figyel, mintha olyasmire jött volna rá, amit én nem mondtam el neki.

- Nem miért? - nézek rá, de inkább az utat figyelem, mert nem tetszik, amilyen szemekkel figyel - Csak kicsit fáradt vagyok ennyi.

- Aaaaham… én is ezt mondanám. Gyanús vagy te nekem. - mondja miközben kifelé bámul a szélvédőn.

- Ezzel mire célzol? - meredeke rá az értetlenség magas fokán.

- Semmi-semmi. Amúgy tudom, hogy szép vagyok, de ha lehet, akkor inkább az utat bámuld, mert nem szeretnék matrica lenni egy villanyoszlopon sem.

Visszafordítom a tekintem az útra, és azon kezdek el agyalni mire célzott az előbb Reita. Megint beszélgetni kezdünk, de nem megy ki a fejemből, amit mondott. Megérkezünk, kiszáll, és elköszönünk. Nem tudom eldönteni, hogy mit akart nekem ezzel mondani, bár van egy olyan sejtésem, hogy azt hiszi, kicsit mást érzek Aoi felé, mint amit mutatok, de ez úgy baromság, ahogy van! Ekkora idiótaságot még az én Rei haverom sem tud kitalálni. Vagy mégis? Ah…nem nyírom ezzel a fejem, nem éri meg. Amúgy is fáradt vagyok és mivel már hazaértem ideje aludni menni, mert a holnap nap sem lesz egy sétagalopp.

AoiPOV:

Már alig vártam, hogy vége legyen ennek a szarnak. Totál elegem van már! Kész megkönnyebbülés, mikor közli, hogy húzhatunk haza fenébe, jó nem pont ezekkel a szavakkal, de hótkóma nyelvre lefordítva ezt jelenti. Bemegyünk átvedleni, és miután lekapartam a vakolatot a fejemről keresem is a telóm, csakhogy az eltűnt. Össze-vissza keresem, de sehol nem lelem, pedig, szeretném látni, hogy keresett-e Misaki, meg szólni neki, hogy induljon el, mert végeztem, és nincs kedvem az Isten háta mögül se taxizni, gyalogolni meg pláne, mert akkor holnap estig sem érnék haza.

Végül Kai is segít már keresni, és honnan kerül elő? Na, honnan? Uruha pólója alól. Biztos vagyok benne, hogy szánt szándékkal rejtette el. Ennyire kíváncsi hogy mi van benne? Mit képzel ez hogy csak így önkényesen eldugja? Neki is állok, hogy minek rakta el, de mellé fogok. Nem ő volt, és ahoyg ezt közölte velem kicsit meglepett. Oké tényleg én fújtam fel a dolgot, és nem vettem figyelembe, hogy az ingem is ott van, és valaki csak áthányta. Inkább nem mondok semmit, most majdnem megint kieszközöltem egy szép kis veszekedést a bandában, ahol köztem és Uruha között már így is kellően feszült a hangulat.

Nem tehetek róla, hogy úgy nekiestem, pláne nem a tegnapiak után. Végül mindenki elkészül, és már megyünk is. A zsebemben érzem, hogy lehalkított telefonom csörögni kezd, tehát itt van pillanatokon belül. Még elköszönünk a stábtól, és lejárjuk a kötelező formasági udvariassági köröket. Mindenki tudja, hogy nincs értelme, de mégis csináljuk, mert így szoktuk meg. És mennyi ilyen van még a mi szakmánkban. Kimegyünk, és Misaki már jön is befelé. Azonnal odamegyek hozzá, és megölelem, pedig pontosan tudom, hogy nem kellene, vagyis nem itt. De ami ezután jön még annyira sem. Lesmárol, itt, mindenki előtt.

- Te idióta! Mit csinálsz? - dorgálom meg, de annyira elpirultam, hogy szinte izzik az arcom.

- Hát…- mosolyodik el sunyin - minek látszott? - mosolyogva intek a fejemmel, hogy tudom hogy ez mi volt, de na…

Elköszönünk a többiektől, és beülünk a jó meleg kocsiba, mert nincs azért valami meleg most. A haza utat kedélyesen elbeszélgetjük, mesélek neki a mai napról, hogy mennyire fárasztó annak ellenére, hogy nem tűnik annak, és csak látom, mennyire issza a szavaim. Fura érzés fog el, amit nem tudok megmagyarázni.

4.rész

„…ha tudtam volna amit ma már tudok…”

Szabó Lőrinc

UruhaPOV:

Reggel ugyanolyan nyúzottan kelek fel, mint ahogy lefeküdtem. Valaki egy nagyon ízetlen tréfát űz velem ma reggel. Nem elég, hogy ennyire nyúzottan kelek fel, a kávéfőzőm meghal, és a telóm meg meghülyül, és nem kelt, de még a reggelim fele is rajtam landol, persze csak szigorúan azután, hogy teljesen felöltöztem a kedvenc Fehér ingembe. Ez nem az én napom lesz, ezt már most érzem, cöö, mintha eddig az lett volna, még szerencse, hogy felkeltem.

Nehezen, de sikerül elindulnom a munkahelyemre. Persze mindenkinek most kell elindulni, így szinte csak centiket haladok előre. Nem lehet igaz, és ez a sokadik lámpa, ami az orrom előtt vált át pirosra. Fejem a kormányba verem, mert ilyen nincs! Ilyen a világon nincs, és mégis van, közben meg sikeresen ráfejelek a dudára is, minek következtében nem kevés anyázást kapok a többi autóstól. Mély lélegzetet veszek, és próbálok egy kicsit hosszabb, de dugó mentesebb útvonalon gondolkodni, szigorúan azután, hogy a fejem felemelem a gyanútlan emberek szívrohamkiváltó eszközéről. Ez nagyjából sikerül is, csak már így is fél órát késtem, mondjuk nem ez lesz az első alkalom, de akkor is, ma pont nem állt szándékomban késni. Nagyszerű, már nem tudtam mi hiányzott, de ma még Rukinak sem ajánlom, hogy szekálni kezdjen, mert nem marad akkor feje.

Első dolgom, hogy betámadjam a fenti kávéautomatát. Bedobom a pénzt, és láthatom, hogyan tűnik el a hőn áhított koffeinadagom a lefolyóban. Ezt nem hiszem el!!! Lehet ez még ennél is rosszabb?! Hát hogyne, na az mindig lehet. És ezt be is bizonyítják nekem az által, hogy a lift bekrepál, és gyalog kell a próbateremig felmenni. Kezdek nagyon hisztis lenni, és az nálam sohasem jó jel. Ha ez így megy tovább, akkor még meg is fojtok valakit. Csak nézzen rám valaki csúnyán, mert betöröm a képét az százas!

- Jó reggelt! - köszön rám Reita, ahogy belépek az ajtón.

- Jah rohadtul jó! - morgok, és látom, hogy Ruki kezdene megszólalni - Ne! Ne mondj semmit! - tartom fel a mutatóujjam - Szar napom van, és nincs kedvem most azt hallgatni, hogy mennyit késtem!

Ruki megszeppen, és csak egy „jól van”-t sikerül kinyögnie nagy meglepetésében. Nem is baj, egy gonddal kevesebb.

- De nem csak azt akartam mondani. - fáradt szemekkel nézek rá, hogy folytassa tovább - Azt akartam mondani, hogy egy hét múlva lesz egy show műsor, ahova mi ketten vagyunk hivatalosak.

- Ne már nem mehetne inkább valaki más helyettem? Mondjuk Reita vagy Kai? - ekkor körül nézek, hogy ki van itt - Amúgy a többiek?

- Lementek nekem a büfébe kávéért, mert a fenti automatában nincs pohár.

- Azt vettem észre. Előttem folyt le a ma reggeli kávéadagom. - kezdek el drámaian siránkozni.

- De szar vagy már!

- Reita…tehetsz nekem egy naagy szívességet, és bevarrhatod a szád, de ha az jobban tetszik, akkor a kétbetűsön is lehúzhatod magad.

- Bocs, de most inkább kihagynám. – röhögi el magát.

- Azt hiszem, hogy lemegyek én is kávéért, a Köz érdekében. – jelentem ki, és indulok is.

Az ajtó persze, csukva volt, de nem sokáig, mert a következő percben közelebbről megismerkedem egy hangos csattanás kíséretében az ajtó szélével és lapjában.

- Megjöttünk! – ordít az a nagy vadmarha, és meg a földön ülve látom, ahogy bejönnek néhol csillagokkal kitakarva a képet.

- Aoih a rohadth élethbeh! Nehm tudszh kicsit vigyáhznih??? – rohadtul nagyon fáj az orrom.

Ahogy az orrom fogom, forró nedvességet érzek, és rá kell jönnöm, hogy az nem más, mint vörös vérem.

- Ne haragudj! Nem akartam! Véletlen volt! - lassan kezdem azt hinni, hogy ez csak duma és valójában ki akar nyírni, csak szép lassan, mert azt élvezi, ha én szenvedek, tuti hogy ez van a háttérben.

- Vérzik az orrod! Hajtsd hátra a fejed, és szorítsd az orrsövényed! - kúszik tudatomba Kai hangja, és mintegy tudat alatt azt teszem, amit mond. - Hamar el fog múlni… - és közben egy zsepit nyom az orrom alá.

- Khöszi széphen! - mondom neki.

- Nincs mit! - hallom a hangján, ahogyan mosolyog.

- Haver, én komolyan mondom te vagy a legszerencsétlenebb ember. Engedd meg, hogy gratuláljak, mert ehhez tudás kell. - röhög Reita össze-vissza.

- Menj a picsába, és bekaphatod! Köcsög vagy! - mondom kicsit még ingerültebben, mint az előbb voltam. - Amúgy Aoi ha már voltál szíves rám baszni az ajtót, akár egy kávéért is lemehetnél nekem, lévén így nem igazán tudok menni.

- Mondtam már, hogy véletlen volt. - kezd el puffogni, majd távolodó léptek hangját hallom a folyosóról.

Csak szerintem gáz, hogy röpke pár napon belül kétszer kerülök a földre, némi sérüléssel? Mondhatnám, hogy ez bárkivel előfordul, de nem mert ez csak velem fordul elő így. Erről jut eszembe, épp ideje lenne felállnom. Ezt kivitelezve pedig feltápászkodom a földről, és a legközelebbi ülőalkalmatosságra huppanok, út közben jól beverve a jobb felkarom, leülés közben. Némi férfias felhördülés után a beütött karom kezdem el dörzsölni. Talán nem kell mondanom, de a többiek szakadnak a röhögéstől, bár ezen nem kell csodálkozni, mert imádják nézni, ahogy más szenved.

- Ki a jó faszom pakolta ezt ide, hogy én beverjem a kezem? - kérdezem dühösen.

- Én voltam - hallom meg Aoi hangját a bejárati ajtóban, kezében egy pohár forró kávéval áll - de nem azért raktam oda, hogy leamortizáld vele magad, meg arra nekem meg még szükségem van.

- Ez mind szép és jó, de tartsd a saját cuccaid közt és ne tedd ide, hogy engem nyírjon ki, amúgy köszi. - veszem el tőle a kávét.

- Én tehetek róla, hogy te ilyen szerencsétlen vagy, hogy még leülni se tudsz normálisan?

- Mi van??? Kikérem magamnak, nem vagyok szerencsétlen, csak kibaszottul szar és peches napom van oké?

- Attól még nem én vagyok a hibás, és legyél szíves, ne engem hibáztass, mert nekem semmi közöm a te bénaságodhoz.

- Mész te a…

- Befejeznétek? - vág közbe Ruki felemelve a hangját - Ahelyett, hogy itt marjátok megint egymást a nagy semmin, inkább nekiállhatnánk dolgozni, mert nemsokára turné, meg nagykoncert, és sehol nem vagyunk, arról nem is beszélve, hogy lassan ideje lenne nekikezdeni az új számoknak, ráadásnak pedig itt van az ékszeres kooperáció is. Legyektek szivesek…

- Egyetértek! Gyerünk! - és Kai már a dobok mögött van, szerintem tud teleportálni, biztos vagyok benne.

Hadi rokkant állapotban állok neki a melónak, amiben csodák csodája minden simán megy. Fel kell írnom valahova, hogy el ne felejtsem. Végül is, a mai nap csendes agóniában telt, aminek egy teljes agylefáradás a következménye így nap végére. Azt nem tudom hogy, de még haza is kell vezetnem… talán nem kenődök fel egyik villanyoszlopra sem, és az első fával sem kerülök közelebbi ismeretségbe, bár… sohasem lehet tudni jelenleg elég nagy rá az esély. Óra múlva, már a lakáskulcsom horgászva a táskámból állok a csukott ajtóm előtt. Pár perces szenvedés és anyázás után a keresett tárgy is megkerül a fekete lyukat megszégyenítő táskából, és bejutok lakásomba. Arra már nem marad energiám, az ajtó becsukását követően, hogy a hálómig eljussak, így a kanapéra esek, szinte út közben elaludva, tehát az öltözés és a zuhany is, luxusszámba kerül.

Teljesen eseménytelenül telik az idő. Ezt viszont szó szerint kell érteni. Nem történik semmi, a munkával haladunk, ahogy az nagy könyvben meg van írva, de mégis fura érzésem van. Pont olyan ez, mint a vihar előtti csend. Egy nagy vihar előtti dermesztő csend, amely mintegy rányomja bélyegét mindenki hangulatára.

Épp próba közepén tartunk, mikor a telefonom a farzsebemben rezegni kezd jelezve, hogy van egy új üzenetem. Ötletem sincs, hogy ki lehet az ilyenkor, mert minden ismerősöm tudja, hogy ilyenkor, dolgozom, és nagyon nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak. A következő szünetben, még csak le sem ülök, de már halászom elő a telómat a zsebemből. Azt hiszem, rosszul látok, vagy káprázik a szemem. Meg kell, hogy dörzsöljem, hogy jól látok-e, de igen, semmi kétség.

AoiPOV:

Reggel olyan gyorsan jöttem el Misaki mellől, hogy az már valami fantasztikus, nem mintha nem telt volna nagyon jól az esténk, de pont olyan volt, mint aki fülig belém van esve, én meg nem szeretem. Nagyon jó haver, de nem tudnék rá megint szerelmemként tekinteni. Anno mikor elment, mégcsak nem is tudtunk egymástól normálisan elköszönni. Bár nem az ő hibája volt nagyon rosszul esett. Kénytelen leszek vele elbeszélgetni erről, és van egy olyan érzésem, hogy a jó baráti viszony erre rá fog menni, de nem tudok mit csinálni. Kicsit gondterhelt fejjel megyek be melóba, de próbálom nem mutatni, hogy marhára nem itt vagyok.

Ruki megkér, hogy legyek aranyos és menjek le neki kávéért, mert a fentiben nincs pohár, és neki nem volt meg a reggeli dupla adag. Az a gáz, hogy tudja, hogy a kivert kiskutya szemeknek nem tudok ellenállni, és ő ezt maximálisan ki is használja, mert tisztában van a dologgal. Kaial végül is lemegyünk, optimizmusa meg jókedve rám is rámragad, annyi idő alatt, amíg lemegyünk és visszajövünk. Ahogy az ajtót kivágom hatalmas csattanás, és hördülés, és azt kell látnom, hogy Uruha a földön ülve fogja vérző orrát, lévén nem is kicsit rábasztam az ajtót. Hát mondjuk nem csodálom, hogy mérges, én is az lennék, így nem győzök tőle elnézést kérni, elvégre mégiscsak én voltam az aki rávágta azt a hülye ajtót. Akkora szerencsétlenség ez a barom, hogy az már nekem fáj. 10 percen belül másodjára amortizálja le magát, és mi a legszebb? Engem hibáztat, amiért ő balfasz. Ebből megint az lesz, hogy neki állunk vitatkozni egészen addig, amíg Ruki kissé ingerülten le nem olt minket, hogy inkább a munkával foglalkozzunk, bár mondjuk igaza van.

Eltelik pár nap, semmi extra. Misaki átcuccolt a szállodából, és nagyon sokat van nálam, ami ugyan nem zavar, de egyre esedékesebb lesz az a bizonyos beszélgetés, amitől olyan nagyon fázom. Nem akarom egy régi jó barátom lelkét összetörni, de nagyon olyan érzésem van, hogy nem tehetek mást. Minek kell nekem mindig ilyenekbe belekeveredni?

Most is a munkahelyen vagyok, vagyis önkéntes szaditáborban, csak te vagy az akit szadiznak. Épp szüneten vagyunk, mindenki közelebb áll a hullákhoz állagra, mint az élőlényekhez. Véletlenül Uruha felé nézek, mert olyan kuss jön felőle mintha ott sem lenne, aki a háttámlának támaszkodik, és mered a telójára. Nem sok figyelmet szentelek neki, de amikor negyed óra elteltével is ugyan olyan pozicióban ül, tényleg felmerül bennem a gondolat, hogy kipurcant.

- Uruha…-szólítom meg.

A második szólításnál hallja csak meg, és lassan emeli felém a fejét, de az az üres és zavarodott tekintet, amivel néz felém belém forrasztja a szívatásának a gondolatatát is. Soha nem láttam még így.

- Minden oké? - kérdezem tovább, kissé félve a választól.

- Pe..persze. - és visszatér ismeretlen távolságban lévő bolygójára.

Én csak nézek, hogy mi van, mi az, ami ilyet vált ki belőle. Ahogy elnézem senki nem vesz észre különösebben semmit sem, viszont nekem kicsit rossz érzésem van. Kai végül felpattan, hogy folytassunk, engem viszont nem hagy nyugodni az iménti dolog. Tűkön ülve várom, már a szünetet, mert beszélni akarok vele. Lassanként vánszorog a mutató, mint az ilyenkor lenni szokott. Már azt hittem soha nem fog véget érni a délelőtti próba. Mindenki szinte azonnal ment kajálni, csak én és Uruha maradtunk a teremben. Egy nagy levegővétel után odamentem hozzá.

- Uruha! - szólítom meg, mire nagyon összerezzen, aztán felém fordul, szemében még mindig az fura csillogás.

- Valami baj van? - kérdezem tőle a lehető legbarátságosabban.

- Nem nincs semmi. - válaszol kimérten, egy hatalmas sóhaj után.

- Ne haragudj, de nem hiszem el, nem versz át ilyen könnyen.

- Az menyivel jobb, ha azt mondom, igen baj van? - néz szemembe.

- Legalább beismered. Szóval mi a baj? - teszem vállára kezem.

- Nézd Aoi! - hajol el a kezem alól - Ne haragudj, nem te vagy az akivel a magánéleti problémáim szeretném megbeszélni. Nem hiszem, hogy olyan viszonyban lennénk.

- Én..én csak segíteni szeretettem volna. - válaszolok kicsit feszélyezve.

- Köszönöm szépen, de megoldom egyedül. Délután találkozunk. - int és elmegy.

Ott maradtam egyedül a teremben. Gyanítom, életemben nem éreztem magam még ennyire rosszul, mint most. Tényleg csak segíteni szerettem volna, minden hátsó szándék nélkül. De nem hagyta, bár így jobban belegondolva nagyon igaza van. Ostoba vagyok. Fordított helyzetben én sem mondtam volna neki semmit sem, akkor én, hogy várom el, hogy bármit is mondjon nekem? Pláne az utóbbi hónapok után, amikor a kapcsolatunk semmi másból nem állt, csak hogy egymást oltottunk, meg szívattunk, nem éppen finoman, nem rég még össze is verekedtünk. A helyében én sem mondtam volna egy büdös szót sem, még akkor is, ha ő lett volna az utolsó ember. Teljesen igaza van, de akkor mi a fenének esik ez nekem ennyire szarul? Most valahol megbántott, de ezt valamilyen szintem magamnak köszönhetem, szóval nem hibáztathatom. És most döbbenek rá, hogy a banda az elmúlt hónapokban milyen nagyon közel volt miattunk a feloszláshoz. Egy ilyen viszony mellett nem lehet normálisan melózni, és ezt én csak most veszem észre. Hogy én mekkora egy marha vagyok!!! Te jó ég!!!

Hát ilyenek után nem kicsit ment el az étvágyam, így csak fogtam magam, és egy kávét ittam, más nem is hiányzott most. Gondolkoztam, és arra jutottam, hogy ezen a távolságtartáson változtatni kell, mert valamikor barátok voltunk, ha nem is a legjobbak, de jóban voltunk. Most meg? Ez minden csak nem egy jó viszony. És ha már a viszonyokat rendezem, akkor Misakival is ideje lesz megbeszélnem a dolgokat, mert ez így nem okés. A többiek nemsokára visszajöttek, szóval jól elgondolkodtam az időt. Nem baj, legalább már azt tudom, hogy mit fogok csinálni. Nem egy utolsó szempont ez sem.

- Megjöttem! - szólok fáradtan amint beléptem a lakásba.

- Hello! - köszön vidáman Misaki, ahogy kijön az előszobába, és már smárolna is le, de elhajolok.

- Beszélnünk kell!

Látom, hogy meg van zavarodva, nem szoktam ilyen lenni, és tudom, hogy bajsejtelme van a dologgal kapcsolatban, és valamennyire jogosan.

- Miről akarsz beszélni? - kérdezi kissé félve.

- Erről az egészről. - látom, hogy nem érti, így folytatom - Mond meg nekem őszintén, szerelmes vagy belém?- meglepett arcot vág.

- Anno…- pirul el - nem tudom biztosan, de azt hiszem, hogy… igen. - lehajtja a fejét, belőlem meg csak egy fáradt sóhaj kúszik ki, mert éreztem, hogy ez lesz.

- Lehetek veled őszinte? - bólint - Figyelj! Én kedvellek, az egyik legjobb barátom vagy, de a múltkor, nehezen, de én lezártam a dolgot. Mikor én ebbe belementem, nem azt akartam elérni, hogy megint előröl kezdjük.

- Ezt értsem úgy, hogy neked ez nem volt más csak sex?

- Nem, nem ezt mondtam. De neked is meg kell értened, hogy ennek semmilyen jövője nincs. A munkám engem ide köt, téged pedig Amerikába. Mindig is oda akartál menni, innentől kezdve nem igazán tudom, miről beszélünk. Sajnálom, én nem akartalak megbántani. - hajtom le a fejem, mert megint egy köcsög szemétnek érzem magam.

- Mindegy. Azt hiszem, én most összeszedem a cuccaim. - áll fel az asztaltól, és indulna ki a helyiségből.

- Én nem azt mondtam, hogy menj el… - motyorgom magam elé.

- Aoi…én…tisztáznunk kellett volna a dolgokat már a legelején.

- Igen van benne valami. De attól még nem szeretném, hogy most így váljunk el. Én attól még…, nem kell egymást utálni.

- De dinka, én téged soha nem tudnálak utálni. - megölel, olyan igazi Misakis stílusban, és innentől már tudom, hogy bár nem kicsit megbántottam, de attól még haverok maradunk, és ez jól esik, nagyon is.

UruhaPOV:

Hát mit ne mondjak Aoi alaposan meglepett, mikor arról kérdezett, hogy mi bajom van. Most úgy komolyan, azok után, ahogy időnként viselkedik velem, na meg én vele, még abban a hitben van, hogy ő lesz az első, akit életem válságaiba beavatok? Na jó ez így picit túlzás, de akkor is. Ezt tényleg el is hiszi? Oké, hogy valamennyire ostoba, de nem ennyire, még ő sem. Erre az ő figyelmét is felhívom, mert nem árt, ha tisztában vagyunk a dolgokkal, persze csak kulturált módon, mert nem akarok vele szemét lenni, mert azt nem érdemli meg, csak kedves próbált lenni, bár nem éppen a megfelelő személlyel. Látom rajta, hogy ez neki rosszul esik, de egyet ért velem, legalább ebben közös ponton vagyunk. Úgysem sok ilyen van.

Az a rohadt ribanc meg bekaphatja! Ennyire madárnak néznék ki? Nem elég, hogy kidob arra hivatkozva, hogy neki kevés az idő, amit együtt lehetünk, hát bocs, hogy egy híres bandának vagyok a gitárosa, de utána megtudom, hogy az Alice Nine-os Sagaval jön össze, és igen eredetileg is vele akart, csak miután az ipsét két másik csajjal találta az ágyban, otthagyta, aztán még van képe és nekem ír bocsánatkérő mailt, hogy fogadjam vissza. Mindezt 3 hónapos külön levés után. Nem tudom, azt hiszi, hogy itt nem terjed a hír? Vagy komolyan ennyire pali madárnak tűnök. Nem mondom, hogy első időben nem esett kibebaszottul szarul, amit csinált, de már túl vagyok rajta. A próbai mailje nem kicsit letaglózott, és nem egy jó emlék kúszott miatta az agyamba, de nem vagyok beteg, és hülyét sem fogok magamból csinálni. Azt amit otthon visszaírtam neki gyanítom nem tette az ablakba, de magának kereste a bajt.

Fáradtan ülök a próbateremben,és már fél órája arra próbálom magam rávenni, hogy felálljak, és elpakoljak, de nem megy. Nem elég, hogy egy kikészítő gyakorlás után vagyunk, de az a csaj valami irgalmatlan fárasztó volt. Esküszöm, belőle lenne a legjobb tömegpusztító fegyver. Ha még egy percet kellett volna a süket dumáját hallgatnom nálam végérvényesen beállt volna a totális agyhalál, így is közel vagyok. Ruki is pont ennyire le van fáradva, neki még valami ismerősét is odaadta, hogy beszéljen vele. Annyira szánalmas volt az a nő!!! Soha többet a büdös életben nem akarom látni. És végig a bájmosoly, azt hiszem hányingerem van tőle.

- Kicsit le van fáradva a fejed haver! - röhög a képembe Reita.

- Gyanítom neked is le lenne ha azzal a tömeggyilkos szövegű libával kellett volna interjút csinálnod!- nézek fel rá erőlködve.

- Aláírom, engem is teljesen kinyírt.

- NA, az akkor már tényleg nem semmi teljesítmény, ha a kötélidegű Chibit is képes volt padlóra küldeni. Lehet ide kellene rendszeresíteni.

- Aoi lény szives és kapd be! Amúgy te még ennyire sem bírtad volna vele. - morog egy cigivel a szájában a törpe.

- Látod az lehet, de a füldugó csodákra képes.

Kicsit megmosolygom a dolgod, de most mindenen tudok mosolyogni, amiben másokat szivatnak. Szemétség? Igen az, de nem tud érdekelni, egy kis apró szivatásba még soha senki nem halt bele, legalábbis én nem tudok ilyenről.

Mindenki a szokott helyére megy, még Aoi is, viszont mikor le akar ülni a szék lába kibicsaklik alóla, ő pedig a földre esik egy hangos puffanás kíséretében. Ezen úgy elkezdek röhögni, hogy már a könnyem folyik és a hasam fáj. Igen tudom, hogy ez rohadt nagy köcsögség, de akkor is röhejes.

- Szerinted ez vicces? - áll elém és néz le rám szikrákat szóró szemekkel - Szerinted az vicces, hogy kis híjján kitörtem a nyakam? Ha ki akarsz nyírni, akkor legyél szives, és valamivel egyszerűbb, vagy minimum hatékonyabb módot válassz rá, mintsem, hogy megbuherálod a székem. - megrökönyödve nézek erre a hülyére.

- Te nem vagy normális!- jelentem ki fagyosan.- Kurvára nem szoktam azzal szórkozni, hogy bárki székét szétszedjem! Nem én voltam, és az hogy röhögtem az egy dolog. Egy csavarhoz csavarhúzó is kell, tudod műszaki tudás nulla! Nem én vagyok az embered, és legyél szives nem vádaskodni, ha meg mássl van bajod akkor azt mondd!

- Te most komolyan azt várod el tőlem, hogy én ezt el is higgyem? Ne nézz hülyének, mert nem vagyok az! Csak neked lehet annyi eszed, hogy szétszereld valakinek a székét!

- Marhára hidegen hagy, hogy mit hiszel, de nem én vagyok az egyetlen, akinek néha pihent ötletei vannak. Magadra is kellene néha nézned, és tényleg nem én szedtem szét a kurva széket. Na én elmentem, mielőtt még olyat mondanék vagy tennék amit nem kellene. - lépek ki a folyósóra.

Nem hiszem el, hogy már megint előről kezdi a baromságait, már tényleg kezdtem azt hinni, hogy végre lesz egy normális munkakapcsolatom ezzel a vadmarhával, de neeem, miért is lenne?! Túl egyszerű volna minden, ha lenne. Valahol nagyon is rosszul esik, mert tényleg elhittem. Azt viszont, most nem tudom, hogy ez miért fáj jobban mint ahogy a korábbiak. Semmi jelentős nem volt azóta, vagy csak én nem látom, hogy mi volt az? Már nem tudom, de a tény akkor is az, hogy megint én vagyok a köcsög, mikor csak annyit tettem, mint a többiek is, vagyis röhögtek. De mindegy, ez van nem tudok mit csinálni. Ideje lenne találnom magamnak valakit, aki leköti a figyelmem, mert túl feszült vagyok mostanában.