Feline Queen- 0. Prológus

Feline Queen- 0. Prológus

Tolvaj

Nos, egy hosszabb kaliberű történet nulladik fejezete lenne. A folytatást előbb de magamat ismerve inkább utóbb fogom felölteni. Saját fandon, nem kapcsolódik semmilyen rajongói körhöz. Stílusát tekintve az urban fantasy lesz a legmegfelelőbb, de persze a romatikus szálak sem fognak elmaradni. Minden esetre annak aki elolvassa jó szórakozást.

- Arra… arra, ott van! - üvöltötte az őrség torok szakadtából!

- Utánuk, nem hagyhatjuk elmenekülni!

Az őrök a tolvaj nyomában jártak, az erőben úgy üldözték, akár a vadászok vadat. Minden áron vissza kellett szerezniük az ereklyét, még akkor is, ha mind oda vesznek közben. Becsületük, hűségük, és minden tiszteletük az urukhoz kötötte, üldözőt és üldözöttet egyaránt. A véreskü szent és sérthetetlen, aki megszegi annak a halál már csak megváltás lesz nem több, a hit szerint pedig a túlvilágon sincs annak már nyugta.

- A folyó felé tart!- üvöltötte az egyik lándzsás.

- Nem hagyhatjuk! Azon túl nincs hatalmunk!

- Gyerünk!

Farkasüvöltés szelte át a hideg éjszakát, a szél pedig süvített, messzire sodorva a végzet hangját. A tolvaj rettegve gondolt rá, hogy mi lesz vele, ha utolérik, de erre nem gondolkodhatott. Mikor belevágott a küldetésbe, már akkor tudta, hogy belehalhat, de nem érdekelte, szüksége volt mesterének az ereklyére, így meg kellett szereznie az uralkodótól. Tüdejében a hideg levegő mintha tűzzé változott volna, égette mellkasát, de nem volt abban a helyzetben, hogy megálljon pihenni. Ha eljut a folyóhoz megmenekült, az ezüstfolyón nem kelhetnek át a kutyák, ha csak nem akarnak háborút. A bokrok, cserjék marták a bőrét, de nem állhatott meg, még nem. Már épp meglátta a csillogó vizet mikor maga mögött trappolást hallott, majd nem sokkal később a földön terült el egy vicsorgó farkassal a hátán, ami szét akarta tépni a torkát. Csak pillanatai voltak hátra a nőnek, de nem adta olcsón a bőrét. Hátracsapva a fejét pont eltalálta a támadóját, majd egyetlen megmaradt tőrét a farkas nyakába vágta. Vonyított fájdalmában, hiszen az ezüst méreg volt a számukra, főleg átváltozott alakjukban. Lerúgta magáról, és immár vérző nyakkal rohant tovább a folyó felé.

- Ott van! Tűz! - hallatszott a távolból.

Pár pillanat múlva éles fájdalom járta át mellkasát. Jobb melle alól egy nyílvessző hegye állt ki mellkasából. Forróság öntötte el belülről, érezte, hogy elgyengül, nem elég hogy egyik tüdejét is eltalálta a nyíl, de még bénító méreg is volt rajta, de nem adhatta fel, nem, most amikor már mindjárt a célnál van. Belegázolt a vízbe, hogy átjusson a túlpartra, lábai azonban nem bírták megtartani. Térdre rogyott, és hiba próbált felkelni. Tarisznyája félig a nyakába volt kötve, amit a nyílvessző fel is sértett.

Bal felkarján hirtelen fájdalmat érzett, majd pár pillanat múlva üvöltésével együtt jutott el a tudatáig, hogy a vízbe csobbanó állat letépte a karját. Karjából spriccelve ömlött vére feketére színezve az ezüstszín vizet, közben pedig az apró csobbanás hangját csak a nő vette észre. Az ereklye egy bőrbe csavarva kicsúszott a tarisznyából, a folyó pedig könnyedén sodorta magával. A nő először megijedt, hogy így nem fog hozzájutni az ura, aztán pedig magában mosolygott, hogy ha más nem akkor legalább az ázott kutyáké sem lesz.

A kart a farkas a vízbe ejtette, majd véres pofával vicsorogva, morogva nézett a nőre. Mély morgásszerű hangon szólalt meg.

- Add vissza némber, és ígérem gyors halálod lesz!

- Soha! - jelentette ki határozottan minden fájdalma, és egyre zúgó feje ellenére is.

- Add vissza te szajha! - morgott egyre dühösebben.

- Dögölj meg rühes kutya!- csapta a vizet közben az állat felé.

Próbált, feltápászkodva a fősodrás felé tartani, de ő gyenge, a farkas pedig jóval gyorsabb volt tőle. Nem sokkal ezután a katonák is odaértek, azonnal kirángatva a sérült nőt a folyóból. Földre lökték, amitől felnyögött, mert a nyíl még mindig a testébe volt fúródva.

- Vegyétek el tőle az ereklyét! Remélem tudod, hogy ezért lassú és nagyon fájdalmas halálod lesz. - vigyorodott el a parancsnok.

- Parancsnok, nincs nála. Mindenhol megnéztük, de nincs nála!

- HOGY MI VAN?!  Te tetves ringyó!!! - vágta teljes erejéből arcon a térdelő nőt.

Az ütés erejétől elterült a földön, a szájába gyűjt vért a földre köpte, majd nyögve ismét felült.

- Mi az rohadék, nincs meg ami kell? - nevetett fel kárörvendően.

- Te semmire kellő!!! Ezért megfizetsz!!!

Teljes lendületből kezdte el rugdalni a nőt, aki tehetetlenségétől csak összehúzni volt képes önmagát. Hiába volt jó gyógyító képessége, nem segített rajta. Mikor a parancsnok kicsit abbahagyta pár pillanatig nyöszörögve feküdt a földön, majd hörögve kuncogott.

- Soha nem fogjátok megtalálni az ereklyét!

- Áruló boszorkány! Megloptad és elárultad fenséges királyod!

- Az a senkiházi nekem nem királyom!!!

- Te nyomorult…- sziszegte a parancsnok.

Dühében a nőhöz lépett és az egyik szemébe szúrta az addig oldalán lógó kést. A fájdalomtól felsikított, arcán pedig vér ömlött végig.

- Szedjétek ki belőle, hogy hol van az ereklye! - utasította az embereit, majd a határt kezdte el kémlelni.

Hosszú percek teltek el, nyöszörgéses, fájdalommal teli hangok közepette. Az egyik katona lépett végül oda parancsnokához.

- Uram, annyit árult el, hogy a folyóba esett. Mostanra már mérföldekre lehet innen.

- Én is tudom ostoba! Menjünk lassan.

- A lánnyal mi legyen, még él, de eszméletlen.

- Temessétek el. Csak elrontaná a gyomrunk.

- Uram!  - jött oda egy másik katona. - Ezt találtuk az egyik halott torkában. Valószínűleg a lányé.

A kezébe adott egy díszes markolatú tőrt. A markolat tövében pedig egy ágaskodó koronás kardfogú volt vésve, egyik mancsában pajzs volt, a másikban pedig kieresztett karmai között egy kard.

- A macskák királyi családjának címere. Az átkozottak! Ők küldték ezt a szajhát, hogy ellopják az ereklyét. De ez nem marad ennyiben! Ebből háború lesz!

A populációk kölcsönhatásai, hogyan hat egymásra a bishi és a fanbitch populáció egyénekre vetítve

A populációk kölcsönhatásai, hogyan hat egymásra a bishi és a fanbitch populáció egyénekre vetítve

Warring/Megjegyzés: Előre szólok mindenkinek, hogy felelőséget, semmiért nem vállalok! Biológiai tanóra vonatkozású, és ennek felhasználása után megkapott érdemjegyek nem az én felelőségem. Beteg elmém okozta fájdalmakért nem engem kell okolni, minden ilyen irányú panaszt a gyártóhoz irányítsanak, mert nem én voltam, és közöm nincs az egészhez, nem én gépeltem le, még véletlenül sem XD. Azért jó szórakozást hozzá X3. Ja és igen képes voltam erre is, vagyis nem is én, de ez nem lényeg XDXDXD.

	+	-	0
+	szimbiózis	parazitizmus/zsákmányszerzés	asztalközösség
-	parazitizmus/zsákmányszerzés	kompetícó(verseny)	antibiózis
0	asztalközösség	antibiózis	nincs

Szimbiózis: A szimbiózis kölcsönös haszonnal járó együttélés. A vizsgált populációra levetítve ez azt jelenti, hogy mikor egy bishi egy fanbitchel tartósan együtt él, az szimbiózis. A fanbichek lételeme, hogy a kiszemelt hímpéldányt maga mellett tudja, tehát haszonnal jár az ő számára az együttélés, ezen felül hajlami is kiváló enyhítő területre találnak ezáltal, esetleg kényszerei is, de mindenféleképpen enyhítődnek ilyen irányú tünetei. Függőséget okozhat, aminek nincs ellenszere. Míg a bishik szempontjából azért hasznos, mert lét és fajfenntartó funkciói ellátásra kerülnek kis erőfeszítést kifejtve is (ergo meg vannak b*szva, és kapnak kellő mennyiségű és minőségű kaját is), és testi épségük is fokozott figyelemnek van kitéve (az fb-k nem engedik, hogy a bishijük megsérüljön, mert akkor nem felhasználhatóak, vagy csak korlátozottan). Gyakori előfordulás, hogy egy Fb több bishounent is tart maga mellett. Általában petesítí a szóban forgó hímegyedeket.

Több fajtája is van, mert kivételes esetekben bishounen-bishounen és fanbich-fanbich együttélés is jelentkezhet a leggyakoribb, fanbich-bishounen változat mellett. Az Fb-Fb esetben a fajfenntartó funkció nem jellemző, ezzel szemben a bishounen-bishounen kölcsönhatásnál csak fogalmi átalakulás van.

Ezen felül fontos tudnivaló, hogy a fanbichek kivétel nélkül semék, mely a populációba kerülés alapfeltétele, és oda tartozás biztos és könnyen felismerhető jele.

Parazitizmus/zsákmányszerzés: Ez a kapcsolat az egyik fél számára pozitív, a másik fél számra negatív hatással van. A zsákmányszerzés tipikus példája, mikor egy fanbitch az újonnan kiszemelt hímet levadássza, azaz live kontaktba keverednek egymással, és az Fb magával viszi a fészkébe (a fanbichek számára célszerűbb a közös vadászat a nagyobb hatékonyság miatt, és mert jobb az agyi aktivitásuk ezekben az esetekben). Ilyenkor ez az Fb számára előnyös, az újdonság varázsa, a diktátori hajlamok kiélése valamint a szimbiózisban emlegetett okok miatt, míg a bishounen számára a hitelen környezetváltozás, és az ismert közegtől való elszakadás végett negatív hatású. Ez egy átmeneti állapot, mert hosszabb rövidebb idő eltelte után a hímlények megszokják az új környezetet, és élvezni kezdik az őket ért hatásokat így ez átfordul szimbiózisba.

A tiszta fanbich populációban *csak Fb-k között*külön ritkábban fordul elő ebben a formában, sokkal gyakoribb a sima levadászás, ám ekkor az egyik fél hátrányára történő hatás leredukálódik pár pillanatra, amely elhanyagolható. A tiszta bishi populáción belül ilyen formában fordul elő gyakrabban.

Különös jelenség ebben a kapcsolattípusban, mikor az fanbichek olyan bishounen iránt tanusítanak nagyfokú agressziót, mely nem tartozik a petjei közé. Általában valamilyen átlagos személő számára csak egyszerűen megdöbbentő, esetleg semleges hatás váltja ki. Nehezen kezelhető, a legjobb eszköze, ha hagyunk, hogy az illető Fb kiélje agresszióját, feltéve, ha ez nem kerül az illető bishounen életébe, és nem szorul utána tartós kórházi kezelésre (a pszihiátriai kezelések nem ide sorolhatóak).

Ebbe a kategóriába tartozik, amikor egy bishit egy Fb megun, és csak negatív hatás éri az Fb-t. A védelmi hatás ilyenkor meggyengül, majd megszűnik, végül a bishi kikerül a hatáskörből és aurából. Igen ritka eset. Fb-Fb viszonylatban teljesen más lefolyású, amire most nem térnék ki részletesen.

Asztalközösség: Az egyik fél számára pozitív, a másik félnek pedig semleges kapcsolat. A felsőbb szinten ritka ez a kapcsolati forma, inkább a fangirl- (aki a fanbich alacsonyabb rangja) Fb kapcsolatra jellemző, illetve a bishikezdemény-bishire. Az átkereszteződés ritka ilyenkor a két populáció között, főként a példát adja a továbbfejlődéshez az azonos populáción belül, mely a felsőbb kategória számára semleges.

 Nagyon ritka esetben előfordulhat, hogyha több Fb és bishounen él egy háztartásban (külön tulajdonosi köröket létrehozva), hogy a bishi számára az aura védelmet nyújt, viszont a fanbichre ez nincs hatással, illetve, ha a bishire nincs hatással, és az Fb a szépség miatt pozitívumként éli meg a nem az ő tulajdonában lévő bishounen jelenlétét. Ez a jelenség csak extrém körülmények között fordul elő, általában mindkettő jelentkezik, amely már a szimbiózis kategóriájába sorolható, annak egy alfajtájába.

Kompetíció(verseny): Versengés csak akkor fordul elő, mikor két vagy több fanbich ugyanarra a bishounenre vadászik. Ilyenkor agressziójuk egy más ellen fordul, és igen veszélyes ezekben az esetekben más nemű élőlényeknek ott tartózkodni. Más esetben ritka a kompetíció.

Megemlíthető még a petszámösszehasonlító versengés, mint alfajta. Ekkor a kompetícó csak abban merül ki, hogy az illető Fb-k arra törekszenek, minél több petet azaz bishit tartsanak. Ennek általában egy elégedetlenségi hullám a vége, mely elfojtása sok erőfeszítésbe kerül.

A bishik egymással nem versengenek, mert az illető Fb-k háremébe való bekerülés csak azok tulajától függ, illetve nincs számbéli korlátozás. A harmadik eset nem létezik, mert a fanbichek és bisounenek teljes mértékig kompatibilisek egymással.

Antibiózis: az egyik fél számára negatív, a másiknak pedig semleges a kapcsolat. Igen ritka eset, csak akkor fordul elő, ha valamely személy (legyen az Fb vagy bishi), jelenléte teljesen kikészítő a másik fél számára (szintén nincs jelentősége h mely populációból való). Ilyenkor a leggyakrabban a távolságtartás figyelhető meg, esetlegesen átfordul a parazitizmus váratlan agressziója felé, időnként szenvedélybetegség is kialakulhat belőle.

Ezek voltak a fanbich illetve a bishounenek közötti populációs kölcsönhatások.

*Igen tisztában van vele, hogy épeszű ember nem alkot ilyet, de ki mondta, hogy az itt ni, azaz a szerző, normális is volt valaha????*

Töretlen fejlődés -2.rész Tilosban járva

2.rész- Tilosban járva
- Álljon fel kérem és mondja el, mit tud a kvantumfizikai törvényekről, kitérve a Schödinger egyenletre is és a relativitáselméletre is. - nézett tárgyilagosan szigorúan és ugyanakkor várakozóan a szőkés hajú alacsony termetű diákjára.
- Hát…a Schödinger egyenlet… az egy olyan egyenlet ami…ami…valami kis izékhez van köze na..- makogott össze-vissza, mert valójában fogalma sem volt róla, hogy miről is kellene beszélnie, persze az osztály többi része jól szórakozott a cseppet sem megfelelő válaszon.
- Igen az elektronok energiaszintjéhez. Maga megint nem tanult. Nem lesz ennek így jó vége… egy tudós fia… ilyen szégyent…- motyogta a végét már inkább csak magának, majd maga elé vetítve egy virtuális képet, beírta a naplóba a felelet érdemjegyét.
Az említett inkább csak szájhúzva leült a helyére. Igazság szerint a legcsekélyebb mértékben sem tudta érdekelni az a tény, hogy már megint egyessel jutalmazták. Nem érdekelte a téma, és csak nyűgnek érezte, hogy itt van. Legnagyobb sajnálatára egyike volt azon kiválasztottaknak, akikből az elkövetkezendő nagy tudósai lesznek. A teszteredménye születésekor kiemelkedően magas volt, de őt ez sem érdekelte. Igazság szerint ez volt az egyetlen ok, amiért még elviselték cseppet sem megfelelő hozzáállását, nah meg persze, mert az apja és az anyja is remek és termékeny tudósok voltak. Ellenben ettől volt Takanorinak hányingere. Az ostoba elvárásokból, és abból, hogy nem dönthet a saját sorsa felől. Elege volt abból, hogy ráerőltetik és már csak dacból sem volt halandó azon az úton járni, amin akarták mások, neki nem kellett a kitaposott ösvény. Pedig játszi könnyedséggel meg tudta volna tanulni amit kellett, de nem volt rá hajlandó, és nem félt az esetleges büntetéstől sem. Ha egy kicsit is ott van órán szinte hibátlanul el tudta mondani az anyagot átlátva az összefüggéseket, de nem vette a fáradtságot erre sem. Őt a művészet jobban lekötötte, mely a nagy változások óta a tudósok társadalmában szégyenteljes, értelmetlen és minden hasznot nélkülöző tevékenységgé lett.
Jelen pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy menjen kifelé az épületből, mert akkor végre azt csinálhat amit csak akart. Természetesen ez nem azt jelentett, hogy fogja magát, és elmegy haza, még mit nem. Amikor csak tehette, leszökött az alsó világba. Mint azt talán meg sem kell említeni, ez persze szigorúan tilos volt, ámbár épp ettől izgalmas is. Nagyon nagy szerencséjére még sohasem kapták el, mondjuk nem is tette volna az ablakba amit azért kapott volna. Ezt már ténylegesen nem nézték volna el még neki sem. A rendszer ellen lázadni nem lehet, és ez egy mindennél egyértelműbb jel lett volna.
Szinte izzott a bőre, amikor azt érezte, hogy megint tilosban jár. Az adrenalin, a lebukás veszélye, és hogy érezte ahogy izmai megfeszülve várják akaratának parancsát. Egy olyan kis eldugott, elhagyatott úton ment le amit, soha senki nem használ vagy ellenőriz. Biztos volt benne, hogy rajta kívül senki nem is tud róla. Ő is csak egészen véletlenül fedezte fel néhány hónappal ezelőtt. Akkor kezdtek még jobban romlani a jegyei, mert mindinkább annak a másik világnak a felfedezésével volt elfoglalva. Mindig azt gondolta, hogy régen is valami ilyesmit érezhettek a nagy felfedezők.
Mostmár megtanulta, hogyan álcázza magát odalent, hiszem arra a legelső alkalommal rájött, hogy lent sem lenne jó ha felismernék, hogy honnan is jött ő valójában. Ámuldozva figyelte a színes forgatagot, ami odafent a fehér és kék miatt olyan rideg és távolságtartó. Idelent azonban a színek kavalkádja melengetett, ő legalábbis így gondolta. Elvarázsolt lelkének igazi kényeztetés volt a sokféle különféle illat szín és hang, mely jócskán túlmutat azon amit addig ismert. Ezt nem tudta még mindig ámulat nélkül figyelni, még ha nem is először látta. Annyira elbambult, hogy észre sem vette ahogy nekimegy valakinek, majd diszkréten orra is bukik az illetőben.
- Héé! Nem tudsz vigyázni kölyök?!
- Anno…én bocsánat nem figyeltem.
Nagyon nem figyelt és belement valakibe. A hangja alapján biztosan azt hitte, egy felnőtt, de amikor felnézett nagyon is meglepődött. Egy nem túl idős, hozzá képest elég magas vékony termetű srác. Hirtelen sértőnek érezte a „kölyök” titulust, de inkább nem tette szóvá, már megtanulta, hogy idelent a feltűnőség nem éppen célszerű. Egy alkalommal csaknem a saját bőrén. Nem éppen előkelő helyre vezette titkos útja. Még elméjében ég milyen utálattal és undorral teli pillantás amit először kapott idelent, és mint utóbb rájött ez az öltözékének szólt, hiszen kitűnt, hogy nem közülük való volt.
- El sem hiszem, hogy mostanában milyen vakok járnak erre! - morgolódik a lila felsős fiú, miközben a kezéből kiejtett gyümölcsöket vadássza össze.
- Tényleg sajnálom. Segítek. - és azzal már segített is összekapkodni a szétgurult almákat.
Persze az úgymond sértett ezen nagyon is meglepődött, hiszen a segítőkészség mondhatni kihalt már, és ilyen irányba meg aztán pláne, így úgy gondolta beszélget egy keveset a fiúval, akit még soha nem is látott pedig a környékről minden majd korabelit ismer.
- Nem láttalak még erre. Most költöztetek csak ide? - kérdezte kedvesen mosolyogva, amitől tudta, hogy a legtöbben elolvadnak.
- Ne..nem egészen. Én csak sétáltam egyet, de nem a közelben lakunk. -hirtelen zavarban lett, nagyobb részben a mosolytól, de benne volt az a bizonyos lebukási veszély is.
- Egyedül eljöttél? Fura egy srác vagy te. De akkor hol laksz?
Nem tudta mit is feleljen, mert ha az igazat mondja meg akkor nagyon nagy bajba kerülhet, meg aztán nem is ismeri ezt a srácot, de ettől függetlenül, valahogy bizalomgerjesztő meleg tekintete volt, de akkor sem akart semmit mondani. Ugyanakkor hazudni sem, lévén nem erre tanították szülei.
- Én elég messze innen. - kérdő tekintettel nézték amolyan igen folytasd felhanggal, de nem mondott többet. Még ezt tartotta a legbiztonságosabb megoldásnak.
- A nevem Takashima Kouyo, nemesi középosztály Takashima ház, de inkább csak Uruha. Úgy utálom ezt a bemutatkozási baromságot. - fintorodott el a srác ami a mosolynak és nyűgnek egy furcsa és különös, de tettszetős keveréke volt.
Ruki arcára mosolyt csalt ez a kis kommentár a hivatalos bemutatkozó mellé, de csak most jött rá, hogy ezt viszonoznia is kellene, na de azt már nem. Meg nem is igen valószínű, hogy hinne neki.
- Én Ruki vagyok.
- Semmi több? - pislog meglepetten.
- Nem semmi több. - néz el zavartan.
Ha bárki megkérdezte volna, hogyan is jutottak el addig, hogy együtt császkálnak a városban, beszélgetve nevetve nem tudta volna megmondani. Olyan érzése volt, mintha már évek óta ismerné, és mintha élete minden titkát rá tudná bízni, és biztosan nem derülne ki. Egyetlen barátja sem volt ezidáig, és most a kecsegtető érzés, hogy lett egy, nagyon furcsa volt a számára.
- Nekem azt hiszem mennem kellene. - szólt mikor a nap már lemenőbe indult - Nemsokára érvénybe lép a kijárási tilalom. - mondta elgondolkodva, és gondosan kiszámítva a megmaradt idejét.
- Kijárási tilalom? - nézett meglepődve.
A tudósok szigetén ugyanis éjszakára kijárási tilalom volt érvényben, míg idelent hallani sem hallottak semmi ilyesmiről. Ezt azonban nem igen sejtette a kis szöszke, azt meg még kevésbé, hogy később ez mit is fog jelenteni.
- Igen és még előtte haza kell érnem. Anno…lehetne hogy holnap is találkozzunk?
- Részemről persze, ugyan ott ahol ma is összefutottunk?
- Tökéletes. Jóéjszakát!
Már rohant is, eléggé késésben volt, eddig még nem maradt ki soha de nem bánta a mai napot és már alig várta, hogy holnap is találkozzon ezzel a nagyon kedves fiúval. Nem tudta eldönteni, hogy ez miért van, de jól érezte magát vele. Ezen gondolkodott, mikor hazafelé futott, a titkos átjáróján persze nagyon csendben kellett lennie, de azért csak sikerült hazaérnie mielőtt késő lett volna.
Azon a tényen már meg sem lepődött, hogy az otthonában senki sincs. Szüleit nagyjából egy hónapja nem látta, nem volt neki új, már megszokta. Talán ez is közrejátszott, hogy nem tudta úgy értékelni mások szerint oly csodálatos társadalmukat, ebbe beleértve a szüleit is. Őt nem érdekelte, mit csinálnak a szülei, neki néha arra lett volna szüksége, hogy valaki átölelje mikor szomorú, de soha senki nem volt mellette. Kicsi kora óta egyedül volt, és többnyire a beprogramozott androidok vigyáztak rá. Akiket már nagyon régen megtanult átprogramozni, így azok mindig azt az üzenetet továbbították és rögzítették, hogy a fiú otthon van, tanul, alszik és a tudomány jelenlegi helyzetéről tájákozódik, pedig az igazság kilóméterekkel odébb volt.
De a biológiát nem lehet átverni. Egy kisgyerek érzi mikor van az anyja melett, és egy lelketlen gép nem ez a kategória. Megszokta elfogadta, de haragudott, és nem értette, ha csak ezért akkor miért is van ő.
Ritkán jutottak ilyesmik az eszébe, talán utoljára pár hónapja, amikor is felfedezte azt a bizonyos átjárót az alsó világba. Akkor is végtelenül dühös volt, és titkon arra vágyott, hogy a szülei igen is érezzék rosszul magukat amiatt amit neki adtak. Az csak a hab a tortán, hogy mindenki más szemében ez a helyes és a kiváltságos értékelendő gondolatmenet. Érzelmileg egy halott társadalom volt ez már az elkülönülés óta. Gondolatai az újdonsült ismerőse körül kezdtek forog, így még lefekvés előtt kis kutatómunkát végzett elég jó eredménnyel. Persze nagyon gondosan eltüntetve a nyomokat maga után, hiszen megütné a bokáját ha kiderülnének a dolgai.
Másnap persze a szokottnál is nehezebben viselte az oktatás okozta nyűgöket. Nem is értette igazán, hogy a megszokáson túl, ő miért is jött ma be. De megtette és ha már itt volt akkor nem is ment már haza, de hogy egyetlen szót nem tudott az aznap elhangzottakból felidézni az is teljességgel bizonyos volt. Annyira hazaugrott, hogy vigyen magával valami ennivalót is, de utána azonnal ment is el.
Nagyjából így telt el minden napja, bár hétvégente már nagy erőmegfeszítések közepette fogta magát és hajlandó volt elolvasni egyszer a tanulnivalóját is.Uruhával egyre többet beszélgetett, ő bemutatta a barátainak is, és nagyon jó érzéssel töltötte el, hogy végre nincs egyedül.
Azt azonban nem tudta, hogy nincs minden rendben. Nem tűnt fel neki az az aprócska tény, hogy szülei lassan már 2 hónapja nem voltak otthon, és nem éppen abból az okból kifolyólag, mert nem szerettek volna. Bárki aki egy kicsit is szemfülesebb volt, észrevehete, hogy a fenti világban nincs minden rendben, kisebb gond volt a híres neves rendszerrel, és minden tudóst a probléma megoldására állítottak. A nagy nemzet nem maradhat szégyenben ugye. Így csendes feszültségek álltak elő. Persze az aki nincs is ott az ilyesmit nem is vesz észre, így Ruki is pontosan így járt. Ez azonban csak a kisebbik gond lett volna. Jobban kezdték figyelni az utcákat is, és volt akinek már kezdett szemetszúrni a kis tudóspalánta aki a szükségesnél jóval több időt tölt házon kívül, és nem lehet tudni, hova is megy. A lebukás veszélye jelentősen megnőtt, így nagyobb óvatosságra is szükség lett volna, csakhogy a tények ismerete is kellett volna hozzá.

Álomvilág

Megjegyzés: Nos, furcsa, de nincs különösebb ihletője ennek a sztorinak, de legalább drága ihletem is feltűnt a színen, kisebb vagy inkább egy nagyobb csoda folytán. Kellemes olvasást hozzá.A lektorálásért pedig köszönet Meeyuxnak.

Álomvilág

Elég sok az unalmas percem, és utóbbi időben rengeteget kezdtem el gondolkodni. Talán a korom miatt van, és ezt hozza ki belőlem, hogy közelebb vagyok a 30-hoz, mint a húszhoz, vagy valami teljesen más miatt, fogalmam sincs. Rengetegszer van olyan, hogy csak ülök, és azt érzem, ez egy álom, nem a valóság. Én többnyire ébren álmodom. Jobban belegondolva, szeretem ezt az állapotot, mert egy röpke pillanatra azt hihetem, mindent megtehetek, és amire régóta vágyom, azért elég csak a karom kinyújtanom. Persze ez még nem történt meg ténylegesen, de nagyon sokszor elképzeltem, azonban szerencsére az eszem mindig idejében figyelmeztetett. Külön világban élünk, és ez azt hiszem, hogy így van jól. Ez egy olyan hazugság, amivel megnyugtatom a lelkem, hogy ez az álom örökké csak az marad, hogy a természet rendje borulna fel, ha nem így volna, nekem pedig ebbe kell beletörődnöm.

Már itt hadonásznak előttem, hogy talán a fejemből való kifelé bámulás helyett mást is kellene csinálnom. Igen, ideje próbálni! A zene az a dolog, amiért a vérem is odaadnám. Átjár, megvigasztal, felemel, de néha leejt és összetör, mindig azt, amire éppen szükségem van. Több ez, mint egyszerű játék, valahol szerintem ez az élet. Megint kezdem a filozofálgatást. Egyszerűen beállok a helyemre, és a megfelelő időben a megfelelő hangot játszom. Furcsán jó az összhang köztünk, amit soha nem fogok tudni megszokni, nincsen rá mód. A jó pár együtt töltött év megtette hatását.

– Naraku – mond csak ennyit a Chibi, és már játsszuk is.

Már régen nem kell több, ennyiből tudjuk, mi jön most. Hasonlóan telik az egész próba, persze szünetben megy a beszélgetés és a röhögés, de én többnyire csendben vagyok. Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, szokott ilyen lenni, és lassan amúgy megyünk már. Elhangzik a varázsszó, aztán monoton pakolásba kezdek. Ahogy végzek, elköszönök, utam a konzerv felé véve.

– Várj meg! – kiált utánam Aoi, én meg rendes kolléga lévén nem hagyom becsukódni a fémajtót. – Köszi szépen!
– Igazán nincs mit. – Részemről itt meg is akadna a társalgás, ellenben ő ezt nem így gondolja.

– Mondd csak, mitől voltál ma annyira lehangolt?

– Lehangolt? Én?

– Hát nem is a nagyanyám… Olyan búval baszott fejed volt egész nap, hogy az valami hihetetlen.

– Kösz, aranyos vagy…

– Oh tudom én azt! Nah, de tényleg, mi volt ma veled?

– Semmi, csak gondolkodtam.

– Sűrűn teszed, nem kell annyira vészesen komolyan venni mindent. Nézz csak rám!

– Ezt nem kommentálom, te egy idióta vagy! – Kapok egy tockost, de azért vigyorog. Na igen, ő is tudja, hogy nem mindig úgy viselkedik, mint ahogy azt az évei indokolnák. Végül elköszönünk, és megyünk haza. Egy újabb kimerítő nap volt a mai is.

A zuhany alatt megtisztulok, elpakolászgatok egy darabig, majd már megyek is aludni. Hiába nem szeretnék a képzelet keserédes mezejére lépni, mégis megteszem. Keserű, mert valahol tudom, nem valóság, és mézédes, mert ott át tudom élni azt, amit máshogy nem, azt, hogy ölelhetem a karjaim közt. Megint idióta vagyok, inkább alszom.

Reggel majdnem úgy keltem fel, mintha semmit nem aludtam volna. Komolyan mondom, fáradtabb vagyok, mint amikor lefeküdtem. Azért ez sem megy mindenkinek, és ahogy látom, még késésben is vagyok. Épp egy kávéra van időm, és ez most újfajta. Bent meglepetésemre én vagyok az első. Ilyen sem volt már ősidők óta, pedig már mindenkinek itt kellene lennie. Hát, ha ráérnek, akkor én is ráérek lemenni kajáért. Ami még furább, hogy mikor visszaérek, sincs senki, mondjuk nem voltam el sokáig. Épp fogyasztom a reggelim, mikor Ruki beesik.

– Jó reggelt. Hát te? – kérdezi értetlenül. Lemaradtam volna valamiről?

– Jöttem melózni, de hol vannak a többiek? A késés az én reszortom.

– Mi? De hát szóltam, hogy ma 2 órával később kezdődik a próba, este írtam mailt.

– Én ugyan semmit nem kaptam - válaszolom egyszerűen.

– Oh… Akkor biztosan nem szóltam, ne haragudj – mondja ártatlan arccal.

Ruki elfelejt szólni? Az ki van zárva! Ő, aki visszamenőleg tudja még a koncerthelyszíneket is… Kizárt! De ezek szerint még aludhattam volna. Jól kicsesztél most velem, törpe.

Kicsit olyan érzésem van, mintha szándékos lenne a dolog, és azt nem értem, ha később kezdődik, akkor ő miért van itt?

– Mondd csak, akkor te miért vagy itt?

– Hátööö… – ez nekem felettébb gyanús – Csak felébredtem, és inkább bejöttem, minthogy otthon üljek és ne csináljak semmit, hátha eszembe jut valami jó dalszöveg.

– Te, aki otthon szeret alkotni, bejöttél, hogy hátha itt lesz ihleted?

– Most mit vagy ilyen? Menjek haza?

– Nem azért mondtam.

Végül elkezdünk beszélgetni, és hamar olyan témákba keveredünk, amiről a többiek előtt nem hiszem, hogy valaha is beszélnénk. Nagyon fura ez nekem, főleg, hogy kíváncsiságot vélek benne felfedezni. Megint előjön az az érzés, hogy ezt most álmodom.

– Uruha, figyelsz te rám egyáltalán? - lengeti meg előttem kezét, amitől kellőképp magamhoz térek. Mi-mikor került Ruki ilyen közel hozzám?

– Pe-persze, hogy figyelek – fordítom el a fejem, hogy leplezze zavarom.

Szemem sarkából látom, hogy vigyorog, de ne rajtam már. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha egész nap, mikor rám nézne, azt a reggeli vigyort látnám rajta. A kegyelemdöfés pedig csak ezután jön. Mindenki belemegy, hogy pénteken rövid napot tartunk és közösen elmegyünk inni. Most hiába próbálom kihúzni magam, közlik, hogy vagy megyek, vagy visznek erővel, és ha kell, akkor pizsiben is beültetnek az asztalhoz. Ruki sejtelmesen vigyorog, és nem egészen vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném, mi is jár most a szőke buksijában.

Egész héten olyan fura érzésem van. Mintha valaminek történnie kellene, csak a megfelelő alkalom kell, és zúdulni fog. Arról meg nem is beszélek, hogy a pöttöm énekes milyen furán viselkedik. Ez utóbbit nincs kizárva, hogy csak én magyarázom túl, de a fura viselkedését nem csak én vettem észre, szóval talán mégsem vagyok annyira hangyás még… Tudom, ez nem zárja ki azt, hogy még nagyon is lehetek.

Eljön a péntek, amitől már előre félek. Miért is? Mert ha sokat iszok, akkor megered a nyelvem, és kitálalni nem akarok. Túl durva lenne. Tehát vagy nem nagyon iszom, ami egy ilyen alkesz társaság mellett nem igazán kivitelezhető, vagy leiszom magam a sárga földig , hogy a beszéd már ne menjen, kihagyva a félrészeg állapotot, csak akkor nincs, aki hazacipeljen.

Ahhoz képest, hogy elhatároztam, nem sokat fogok inni, már a sokadik kört iszom, és eléggé illuminált állapotban vagyok, pont a félrészeg állapotban.

– Te a többiek merre? – nézek körbe, de csak Ruki van az asztalnál, és sok üres pohár.

– Kai már hazament, Aoi és Reita, meg valahol a táncparketten.

– Aham. – Nem vagyok értelmesebb válaszra képes, helyette lehúzok a poharam tartalmát.

– Nem kellene többet innod.

– Chöööö… Te még szokatlanul józan vagy.

– Mert nem akartam most sokat inni. – Csak nézek rá ártatlanul, mire mintha egyre közelebb kerülne.

– Ruki… te… eddig is ilyen… közel voltál?

– Nem egészen. Zavar? – csak nemlegesen rázom fejem, de ezután olyan jön, ami még nem volt.

Egy nedves, puha ajkat érzek meg az enyémen, ami határozottan kóstolgat. Az elején fel sem fogom, mi történik. Csak sodródom, de lassan a tudatomba fészkeli magát a tény, hogy én őt, Ruki csókolom. Mintha elvágnánk egy olyan fonalat, ami egy egész zsilipet tart meg, és a tömérdek víz egyszerre ömlik ki, az én fejemben is így keringenek a kérdések, lehetséges válaszokkal, de nem lelik egymást. Talán az alkohol, vagy az elfojtott vágyak, de nem jutok el a kétségekig, tenyerem a bársonyos arcra teszem, simogatva azt, de a következő pillanatban ez a Ruki nevű rejtély már az ölemben van, hozzám bújva, miközben faljuk egymást.

– Ruki… én… – suttogom.

Félek. Nem akarom, hogy ez álom legyen, annyira valóságos volt, nem akarok felébredni.

– Ahelyett, hogy most teljesen felesleges kérdéseket teszel fel, inkább élj a pillanatnak – tépi megint az ajkaim.

Igaza van. Még ha álom is, legalább gyönyört ad. Ahogy az ölemben ül, tekergetni kezdi csípőjét, ami elég érzékenyen érint, és rövidtávon szűkössé tesz bizonyos alsóbb régiókat. Ahogy úgy érzem, nem bírom tovább, szájába nyögök, amin ő elvigyorodik. Látszik rajta, hogy élvezi azt, amit kivált belőlem.

– Menni kellene – suttogja, én meg helyeselek. A farzsebéből kivesz pénzt, lerakja az asztalra, engem kifelé húz a helyről, közben meg szól a pincérnek, hogy fizettünk. Semmit nem értek, csak loholok Ruki után, aki a csuklóm fogva vágtat haza. Itt lakik nem messze. Pont olyan, mintha most kapott volna speedet.

Bemegyünk, bevágja az ajtót, és már az előszobában nekem esik, a cipőm sincs időm levenni. A szám felhasad, de nem érdekel. Ahogy a vékony derekát ölelem, jobbom fenekére csúszik, előbb csak simogatom, majd bele is markolok. Az a vágytól fűtött hang, míg élek, a fejemben fog visszhangozni. Húz befelé, nem tudom merre, de az úton a ruhák egyre csak fogynak, és mire a hálóba érünk, csak egy alsó van rajtunk. Hozzám dörgölőzik, kemény farka a belső combomnak préselődik, és azt hiszem, nálam itt szakad el a következő cérna is. A nyakát kezdem harapdálni, szívni, csókolni, és a legkevésbé sem tud érdekelni, hogy nyomot hagyok magam után, sőt, inkább arra játszom. Ruki sem úgy néz ki, mint akinek ellenére lenne a dolog. Minden mozdulatomban ott van a vágy, hogy akarom, csakis és kizárólag magamnak. Fogaim erősebben nyakába vájom, és per pillanat az sem tud érdekelni, hogy fájdalmat okozok. Kéjelgő sóhaj csapja meg a fülem, és tudom, érzem, hogy mocskosul élvezi.

Vadállati ösztöneim minél jobban szeretném visszafogni vele szemben, de nem engedi.

– Ne szórakozz már… nemh… teázni akarok veled!!! - jelenti ki határozottan, szóval elég volt a játékból.

– Kellékek?

Az ágyra dobja őket, lábaival pedig derekamat szorítja, így folyamatosan ingerel. Felszisszen a hideg ujjamra, de hamar megszokja. Nem szórakozok sokat, mindketten be vagyunk indulva, és fenének van kedve ilyenkor húzni az időt. Mikor úgy vélem, már készen van, egyetlen mély lökéssel merülök el abban a gyönyörű testben, amely most a fájdalomtól vonaglik alattam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy így is mennyire élvezetes lehet a dolog, de inkább elhessegetve a gondolatot, várok. Nem kell sokat, hamar mozogni kezd körülöttem a teste. Először lassan mozgok, de a vágy parancsoló ereje kellően nagy úr, így elég hamar durvul az ütem.

– Nyögj! – adom a parancsot, amikor azt látom, hogy Ruki egy hangyányit is visszafogja a hangját. – Sikíts, ahogy a torkodon kifér!

Teljesíti a kérésem, én pedig azt a néma óhaját, hogy én sem fogjam vissza magam vele szemben. A bőr hangosan csattan egymáshoz, de ez is eltörpül a kéjes, vágytól fűtött, követelőző sóhajok között. Megfordítom, és immár hátulról veszem őt birtokba.

Egyikünknek sem kell sok, átlépjük a határainkat fehér cseppeket hagyva az ágyneműn, ékes bizonyítékát adva a ma este forró élvezetének. Továbbra is ölelem magamhoz, hiszen csak apránként tudom felfogni azt, amit az imént éltem át, hogy mi lefeküdtünk, és most is a testében vagyok.

– Menjünk zuhanyozni! – hallom a pilledt, álmos hangot.

Én csaknem teljesen elaludtam, és gyanítom, ő is gondolt rá, hogy így maradjuk, na de azért mégsem. Ha nem ólom nehézségűek volnának a végtagjaim, minden további nélkül itt sem hagynám békén, de így inkább most kihagyom. Mindössze pár gondoskodó érintést váltunk, kiszállva a zuhany alól pedig belezuhanunk az ágyneműbe. Megannyi kérdés támad bennem a holnappal kapcsolatban, de a fáradtság végül győz, én pedig elalszom.

Ébredéskor sötét van még, az ég borús, és leginkább olyan érzésem van, hogy éjszaka van még. Erőt véve magamon felülök, a takaró pedig lomhán csúszik le meztelen testemről. Ruki még békésen szuszog mellettem, belőlem pedig nyugodt alakja csodálatot vált ki… Olyan, mint egy gyönyörű angyal. Mégis ennek ellenére valami kellemetlen érzés kerít a hatalmába, magyarázatát pedig nem tudom.

– Jó reggelt! – köszönök az ébredezőnek magam mellett.

– Jah, neked is – morog, ezt pedig betudom a reggeli álmosságnak.

Nem igazán kommunikál a reggel folyamán, így kénytelen vagyok beszélgetni vele a tegnappal kapcsolatban.

– Ruki… Szeretném tudni, hogy neked mi volt a tegnap? – teljesen hitetlenkedve néz rám, mintha legalább is azt mondtam volna, hogy az emberek pirosak.

– Mi lett volna? Két felnőtt férfi jól érezte magát egymással. Miért, te mire gondoltál? – kérdezi kicsit gúnyos, kicsit kioktató tekintettel, amitől nekem összeszorul a gyomrom.

– Természetesen én is csak ennyit gondoltam bele, nem többet – jelentem ki magabiztosan, holott hallom, ahogy a lelkem most törik apró darabokra. – Csak gondoltam nem árt tisztázni, nehogy ebből később nézeteltérés legyen. – És még meg is forgatom a tőrt a szívemben… Mazochista vagyok.

– Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Egyszeri alakom volt.

– Igen, szerintem is.

Ostoba vagyok, hogy egy pillanatra is azt hittem, ez több mint kegyetlen szórakozás. Megint bolond voltam, mint már oly sokszor… Idióta vagyok – korholom magam gondolatban egyre jobban és jobban. Az álom az mindig álom marad, és a belőlük felépített világok annyira sérülékenyek…

Friss kávé illatát érzem, ami felettébb szokatlan, mert nincs odatéve a kávéfőzőre.

– Jó reggelt! – simít végig mellkasomon egy puha kéz.

– Ruki? – kérdezem hitetlenkedve a kéz tulajára bámulva.

– Dehogy, a szomszéd Marcsi néni, persze, hogy én. Ugye voltál annyira részeg, hogy nem emlékszel a tegnapra?

– Emlékszem, hát hogyne emlékeznék… – mondom még mindig hitetlenkedve.

– Akkor jó, már kezdtem megijedni. Amúgy… Remélem, hogy a tegnapi nem csak egyszeri alkalom lesz… – néz el a másik irányba zavartan, majd mélyen szemembe, ezzel biztosítva arról, hogy ő ezt tényleg komolyan is gondolja.

Nem tudom, mit mondjak, gondoljak vagy tegyek. Végül az ösztöneimre hallgatva a húzom magamhoz, és élvezem testének és egyben lelkének közelségét is. Ha ez a valóság, akkor végtelenül hálás vagyok a sorsnak, ha pedig csak egy újabb Álomvilág, úgy azt kérem, soha ne ébredjek fel, és csak érezzem a pillanatot, nem gondolva többé a holnapra…

Bizonytalan bizonyosság

Megjegyzés: Igen egy újabb nem túl vidám történet. Szerintem az ő szemszögéből még egyszer sem írtam, de most itt volt az ideje talán. Egy érzésből lett ez a fic. Remélem, élvezni fogjátok. Jó olvasást.

Bizonytalan bizonyosság

- A Saporoba tartó szerelvény azonnal indul. Kérem, fejezzék be a fel és leszállást!- mondja a kissé torzított, magas női hang.

Sohasem szerettem vonaton utazni, rettenetesen idegesítő az a tipikus hang, amit csak a vonatállomásokon lehet hallani, de ez csak az én magánügyem. Most sem az unalom vezetett ide, bár azt hiszem, annak sokkal jobban tudnék örülni. Örülni egy ilyen helyzetben? Hát hogyne! Mindegy, így jártam tudnom kellett volna, már nagyon régen, de saját vakságom miatt nem láttam így most szenvedek. Neki sohasem bocsátok meg. Nem érdemli meg, mert… mert akár honnan nézem, akár mennyi toleranciával is, átvert! Úgy ahogyan még soha senki nem, és biztos vagyok benne, hogy utóbb már csak kihasznált. DE már vége, ennyi volt. Viszont akkor miért fáj ilyen pokoli módon?! Ha csak arra gondolok, ami történt, könnyek szöknek a szembe, és kedvem lenne kitépni a szívem is. Nem, ez nem az a hely ahol megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy szabadjára engedem az érzelmeim, majd ha odaérek, akkor sajnálhatom magam. Addig nem! Kicsit olyan ez, mint az önszuggesszió.

Keresek magamnak egy helyet, ahol egyedül vagyok. Szerencsére nincsenek annyian a vonaton, mint azt vártam. Jobb is így, jelen pillanatban az egyedüllét a legjobb nekem, vagyis azt hiszem. Mondjuk lesz rá időm Saporoban bőven. Alig, hogy leülök a vonat elindul. Nézek kifelé az ablakon, fürkészve az elsuhanó tájat, pont mintha attól várnám a válaszokat kérdéseimre, a miértekre. Mély, szívből jövően fájdalmas sóhaj szakad fel tüdőmből. Most már mindegy! Nem futhatok olyasmi után, ami már régen elveszett, és nem is teszem. Annyi büszkeség még maradt bennem, ha már más nem is, ha pontosan olyan vagyok akár egy kiüresedett tok, annyi büszkeségem még maradt, hogy emelt fővel tudjak távozni a színpadról. A szerepem véget ért, és ideje lesz máshol keresni egy életet magamnak, vagy legalább olyasmit, amit annak nevezhetek.

***

Már megint késik. Nem kérdezem meg egy jó ideje, hogy ilyenkor merre van. Mindig az volt a válasza, hogy megint csak ellenőrizgetni akarom, és hogy ő velem ilyet soha nem csinált, akkor nekem miért kell, és hogy ő ezt nem fogja eltűrni. Csak magamban rágódom, és ha ennyit késik, mindig rossz érzésem van, de lenyelem, mert nem tehetek mást. Hallom az ajtó nyikorgását és már tudom, érzem, hogy ő jött végre haza. Botorkál felfelé, biztos vagyok benne, hogy nem teljesen józan, egészen pontosan hulla részeg. Ennek ellenére a tudat, hogy már itt van, végre engedi fáradt mivoltomnak, hogy pihenjen kicsit a tudatlanságban. Még érzem az ágyat besüppedni magam mellett, aztán végleg felhagyok az érzékeléssel, legalábbis ami reggelig illeti a dolgokat.

Egyre gyakrabban megy el így, és azt sem tudom, hogy hova. Fölösleges volna elméleteket gyártani vagy kérdezősködni, mert mindig az volna a vége, hogy eljutna az ő fülébe is, azt meg semmi esetre sem szeretném. Egy sejtésem van, de az akár hányszor a tudatomba téved, elhessegetem. Szeretem Uruhát és ő is engem, akkor meg ez a feltevés butaság. Ennek ellenére a zöld szemű szörnyeteg ott lappang, és hiába próbálom meg minden erőmmel elnyomni, hiába nem akarok róla tudomást venni, időről időre rám tör, de nem mutatom kifelé, hogy én most éppen halálosan féltékeny vagyok. Nagymamám viszont mindig is azt mondta, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Tény, ami tény sohasem úgy ismertem magam, mint egy kiállhatatlan féltékenykedő egyén, és most is próbálom magam ehhez tartani, még ha néhanapján nehezen is megy. A kapcsolatok alapja a bizalom, és ha az már nincs meg, akkor nem érdemes több energiát beleölni sem.

Ma is egyedül mentem be a próbára, mert neki megint van valami dolga. Bosszant és idegesít, mert ha meg találom kérdezni, hogy ugyan már minek is megy most el, le van ordítva a fejem, hogy neki már egyetlen szabad perce sem lehet. Csak azt az egyet felejti el, hogy lassan már csak szabad percei vannak. Fáj az, amit csinál, mert nem hiszem, hogy kiérdemeltem volna, akkor meg miért kapom ezt? Azt az egyet merem remélni, hogy ez az egész csak átmeneti, és nemsokára minden ugyan olyan lesz, mint régen volt. Azt hiszem kicsit naiv, és túl optimista vagyok, de ha nem hinnék benne, akkor feladnám, azt pedig nem akarom.
- Mi az, te már megint egyedül jössz? - kérdezi Ruki.
- Mint látod… mért is nem lep meg, hogy még csak te vagy itt?
- Fogalmam sincs. - mosolyodik el, de most nem vagyok képes ezt viszonozni.

Ő is tudja, hogy nincs minden rendben köztem és Uruha között. Ruki az, aki mindenben mellettem állt amióta csak ide kerültem, igazából neki köszönhetem azt is, hogy a Gazetteben dobolok. Az elejétől fogva ellenezte azt, hogy összejöjjek Ruruval, de mikor elmondtam neki mennyire is fontos nekem az a lilalatexes kocsmatündér csak azt mondta, hogy reméli jól döntöttem. Tudom, hogy neki is rossz hogy így lát, mert ő, és csak is ő látja azt rajtam, hogy szenvedek Ruru viselkedésétől. Sokszor akart már beszélni vele, de nem engedtem. Hogy miért? Mert biztos vagyok benne, hogy akkor megint én lennék a rossz nem más, még akkor is, ha semmi közöm nem lett volna a kiterveléshez.

- Lassan be kell azt vezetni, hogy egy órával előbbre tesszük a próbát, hátha akkor mindenki be fog érni időre.
- Szerintem olyan soha az életben nem lesz. Mondd csak nincs kedved eljönni velem a hétvégén vásárolni? Van egy pár cucc, amit meg akarok nézni. - kérdezi a pöttöm.
- Hát nem is tudom…
- Ugyan Kai, nagyon rég nem voltunk ketten sehol, az a majom tuti nem bánja…
- Ruki, légy szíves…
- Tudod, hogy mi a véleményem erről az egészről.
- Igen tudom, de akkor is, és tudod mit?…. Szombat 10-re nálad vagyok, és nem tud érdekelni, mit mond Ruru.
- Ez a beszéd. - mosolyog, szívből mosolyog, ahogy csak ő tud.

Lassan mindenki befut, én meg Rukival beszélgetek, és jó hangulatba kerülök. Ruru esik be utoljára, és naná, hogy nem egyedül, hanem a fekete hajú gitárossal. Megint a zöld szemű. Egyszer nem bírtam és rákérdeztem, hogy miért mindig Aoival egyszerre jön meg, de nem tudott értelmes választ adni, csak hebeget, aztán benyögte, hogy csak kint összefutott vele, és megvárta. A szép ebben csak annyi, hogy túl sűrűn futnak éppen össze, de nem fogok kombinálni ezt megfogadtam magamnak.

A próba viszonylag jól megy, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy szünetbe le se szarja a fejem az, aki elvileg szeret. Tényleg kezdem azt hinni, hogy ez már csak elméletben van így. Ennyit a jó hangulatról, de legalább nem rontok bele a dobrészekbe. Öröm az ürömben ugye.

Otthon sem sokkal jobb a helyzet. Fáradtak vagyunk mindketten, és a tetejébe még éhesek is.
- Csinálok gyorsan valami finomat. - mondom halkan.
- Jó, de lehetőleg most ne tartson egy óráig, mint a múltkor, mert farkas éhes vagyok.

Nem ám, hogy köszi vagy valami, nem, ne tartson sokáig. Mindent annyira természetesnek vesz, hogy az már röhejes. Miso levest csinálok, az finom és hamar is megvan. Nem kóstolom meg, nem szeretek kóstolni. Szólok Uruhának is, hogy jöjjön, mert kész az étel. Leül, szed magának, majd belekóstol és olyan egy fintort vág, amitől az életkedvem is elmegy.
- Te ezt nevezed kajának? Semmi íze nincs!- esik nekem a szavaival- a sarki kifőzdében jobbat eszem!
- Véletlenül kimaradt a só, - mondom miután én is megkóstoltam - de tudod mit, egyél jobbat a kifőzdében, leszarom! - kiabálok és megyek az emeletre teljesen elment az étvágyam.

Régebben is elfordult már, hogy véletlenül kimaradt belőle egy-egy fűszer, de soha nem beszélt így velem, csak mostanában. Pontosan úgy viselkedik velem, mintha a cselédje és nem a párja lennék. Mivel érdemeltem én ezt ki? Mivel? Ennyire rossz lennék? Magamhoz veszem a tárcám és indulok kifelé. Nem akarok most egy percnél több időt tölteni a lakásban. Az első közértnél veszek egy doboz cigit, majd egy távolabbi parkban leülök, és egymás után szívom a szálakat. Egyszerre vagyok ideges, dühös, de ugyanakkor végtelenül szomorú is.
- Ni csak, egy Kai-chan! Mit keresel te itt?- hallok meg nagyon ismerős hangot.

Lassan emelem a tekintetem a vékony test tulajdonosára. Igazából nagyon sokat változott mióta megismertem.
- Mióta cigizel? Én úgy tudtam, hogy leszoktál már.
- Igazából én is, de ezek szerint mégsem. Kérsz? - nyújtom felé a dobozt, de csak visszautasítja.
- Tudod, hogy én nem élek ilyesmivel.
- Tudom, de azért megkérdeztem. Sose lehet tudni, mint látod.
- Ezer éve nem láttalak, erre ilyen állapotban vagy mikor találkozunk…
- Én sem így képzeltem Shinya elhiheted.
- Biztos vagyok benne… De mi az, ami miatt így ki vagy ütve?
- Hosszú, nagyon hosszú, és én sem értem az egészet, de mindegy.

Legalább volt kivel elbeszélgessek, ugyan nem mondtam el mi a bajom, de a jóízű beszélgetés elterelte a figyelmem. Csak késő este fogtam magam, és mentem az otthonomnak nevezett helyre. Nem lep meg, hogy nem vár az ég adta egy világon senki, hogy az, aki belém gázolt, most az igazak álmát alussza. Kezdek besokallni, és a pohár is egyre jobban kezd tele lenni, de ha az kiborul, abban nem lesz köszönet, ezt megígérhetem.

A következő jó egy hétben nem történik semmi, de ezt a szó legszorosabb értelmében kell venni. Beszélni beszélünk ugyan egymással, de pár apró puszit, meg csak nem is csókot leszámítva, nem közeledik hozzám, én akkor meg miért közelednék. Legutóbb is mikor közeledni próbáltam le lettem koptatva. Készül az új lemez, de semmi több, igazából nem is megterhelő. Egy valamire azért rájöttem. Uruha titkol valamit előttem, és tudom, hogy ha ki fog derülni mi az, nagyon nem fogok neki örülni, valahogy érzem. Ennél fogva pedig, nem vagyok biztos benne, hogy szeretném is tudni, hogy miről is van szó valójában. Édes tudatlanság ugye.

Nem tudok néha kiigazodni az embereken, és Ruru erre nagyon is rátesz. Miért mondom ezt? Mert utóbbi egy-két napban olyan mintha kicserélték volna, de a szó szoros értelmében. Eddig az utóbbi hónapokban magasról tett a fejemre, hogy mi van velem, hogy mivel bánt meg, hogy úgy beszél velem akár egy kutyával vagy egy utolsó mocskos cseléddel, de két napja, mintha valaki jól fejbe verte volna, és visszakaptam volna a régi, kedves Rurut. Kenyérre lehet kenni, figyelmes, és pont úgy viselkedik velem, mint régen, még az elején nem sokkal azután, hogy összejöttünk. Nem tudom mi történt vele, de azt nagyon is remélem, hogy nagyon sokáig így marad. Valahol félek tőle, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ami után pontosan tudom, hogy minden csak rosszabb lenne, de most szeretném kiélvezni ezt az állapotot, talán az még nem akkora katasztrófa.

Nagyságrendekkel jobb a kedvem, mint volt, és ez azért meg is látszik rajtam, nem csak amiatt, mert normálisan beszél és viselkedik velem, de végre megint olyan minden, mint egy valódi kapcsolatban szokott.
- Megint jó kedved van! - jegyzi meg mosolyogva Ruki a szünetben, mikor lemegyünk a büfébe kávéért.
- Igen, és azt hiszem, tudod is, hogy ki miatt.
- Talán a Mikulás?
- Ja, hogyne, ha a Gazetteben gitározik, akkor igen. Megint olyan, mint régen volt.
- Kai, tudod, hogy mennyire szeretlek, mint barátom, vigyázz magadra, és ne mindig a felszínnek higgy. Akkor nagyobb a csalódás is.
- Tudom, de annyira azt akarom, hogy minden a régi legyen, túl nagy kérés az, hogy jöjjenek rendbe vele a dolgok?
- Nem, nem az, de soha nem tudhatod.

Kicsit azért szöget ütött az a fejembe, amit Ruki mondott. Nagyon-nagyon nem szeretném, ha igaza lenne, ami azt illeti. Bár az idő úgyis kideríti, mint nagyjából mindent. Otthon semmi különös nem történik, jólesik a gondoskodás és a figyelem, nem is kicsit. Mindenki szereti, ha foglakoznak vele, és ha nem figyelnek rá, azt senki nem szereti, és ez alól én sem vagyok kivétel.

Vége van a mai próbának. Megbeszéltük mára Ruruval, hogy mivel nincs otthon semmi kaja, elmegyek vásárolni. Lévén nem akarok olyan sok mindent venni, ezért nem kell elkísérjen. Még mindig normálisan viselkedik velem, és ennek nagyon tudok örülni. Kocsival akarok menni, de nagyon ügyes volt, mert a kocsi kulcsot fent hagytam, és vissza kellett érte menjek. Már épp nyitnék be a próbaterem ajtaján, mikor megüti a fülem Aoi furcsa hangszíne.
- Jaj Ruru, ne csináld már! A nyakam hallod, ne szívd ki!

Ugye most csak rosszul hallok, vagy ez egy rohadtul nem vicces rémálom.
- Miért ne, rajtad nem feltűnő, ha ki van szívva az-az édes nyakacskád.
- Akkor átjössz ma este? Olyan régen voltál már. Meg tudod… valakinek nem ártana kezelésbe venni…- vihogja, nekem meg a gyomrom kifordul, kicsi kellet volna csak hozzá.
- Nem tudom még, de megpróbálok.

Nekem ennyi is elég volt, mit elég? Sok, kurva sok! Soha… soha nem hittem volna, hogy ezt kell megérnem. Ha azt mondja, hogy már nem szeret, és hagyjuk egymást békén akkor megértem, és eltűnök az életéből, fájt volna, de akkor is, így? Így kell megtudnom? Vajon mióta? És most kerülnek helyére a cseszett kirakós nyomorult darabjai. Minden igaz volt, amit csak feltételeztem, régóta Aoival kavar úgy, hogy esténként pedig mellém feküdt, és volt bőr a képén a pofámba hazudni, és átverni.

Mintha kihúzták volna alólam a talajt, és éppen a mélybe zuhannék, nagyjából úgy érzem magam. Nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek, nincs rá módom. Nem tehetek róla, ostoba vagyok, mert most hogy már tisztán látok, minden a helyére került, és annyi jel volt, aminek önnön balgaságom miatt nem vettem, nem akartam észrevenni. Remeg a kezem, és nem tudom, mit csináljak. Olyan mintha belülről szaggatnának szét, mintha egy kurva nagy kést belül forgatnának bennem, és nem tudnék vele mit csinálni, csak csendben kell tűrnöm. Nem akarok egyedül lenni, mert tudom, hogy jelen pillanatban hülyeséget csinálnék. Ruki… ő kell most nekem. Remegve veszem elő a telefont, és tárcsázom is a számát. Nem csöng sokat, de először meg sem tudok szólalni.
- Hahó, van ott valaki? Nem vagyok vevő a telefonos szórakozásra…- kiabál, mert dühös.
- Ru… Ruki…- nyögöm ki nagy nehezen.
- Kai te vagy az? Mi a baj? Kai!
- Ráérsz… most… beszélnem kellene valakivel, mert én nem tudom, mit csinálok…
- Hol vagy most?
- Psc.
- 5 perc és ott vagyok, addig ne csinálj semmit jó?
- Jó…-szipogom még bele, majd leteszem.

Betartja az ígéretét, mert tényleg ott van, és nem kicsit retten, meg mikor meglát. Hozzá megyünk, leültet a nappaliba és a kezembe nyom egy bögre forró, gőzölgő teát. Lassan szürcsölni kezdem, majd magamtól mesélni kezdek. Elmesélek mindent, amit hallottam, amit azóta megértettem.
- Már régen csak egy használati tárgy voltam neki, soha nem hittem volna, hogy így, ilyen módon fog belém taposni, de nem csak ő hanem Aoi is. Tudta érted? Tudta h nekem mit jelentett Ruru és mégis… Soha többé… soha többé nem akarom egyiküket sem látni, nem vagyok kíváncsi megint arra, ahogy a hátam mögött enyelegnek, utána meg minden nélkül a pofámba röhögnek. Miért érdem ezt Ruki? Meg tudod nekem mondani?
- Nem tudom, és te nem ezt érdemled Kai, te ettől sokkal jobbat érdemelsz. Sejtettem, hogy van köztük valami, de nem gondoltam én sem komolyan azt, hogy így képesek egymással kavarni.
- Látod…

Hosszú ideig nem szólal meg egyikünk sem, csak Ruki ölel, és próbál meg nyugtatni, hogy ne érezzem magam olyan nagyon nyomorultul. Hát nem hiszem, hogy lehet máshogy érezni magad ebben a helyzetben. Az életben nem akarom többet látni egyikőjük arcát sem. Soha többé, és ez a jelenlegi helyzetben nem megoldható.
- Ruki… én… én kilépek a bandából.
- Micsoda?
- Nem tudok ezután velük együtt dolgozni, keress a helyemre valakit, én kilépek, igazából amint lehet, el akarok utazni.
- Kai, ez egy nagyon súlyos döntés… ha belemész, nem lehet belőle visszatáncolni, szerintem aludj rá egyet.
- Nem, hideg fejjel gondoltam át a dolgot. Saporoban vannak a szüleim, hozzájuk költözöm, amíg rendbe teszem magam.
- Kai… ne csináld meg fogod bánni…
- Lehet, de ennél jobban nem fájhat. Segítenél nekem abból a lakásból összepakolni? Ma biztosan el fog menni, pár óra alatt, ha segítesz, össze tudok pakolni… nem kell több idő nekem.
- Rendben.

Iszonyat érzés így, ilyen tudattal visszamenni, és bár próbálom visszatartani, de újra és újra elerednek a könnyeim. Szerencsére hamar végzünk, minden cuccom összeszedem, ami pedig hozzá kötődik, azt külön dobozba rakom, és ki fogom tenni a kuka mellé. A közös dolgok maradnak, az övé már, nekem nem kell semmi ezek után, ami rá emlékeztetne. Még a dobfelszerelésem is összepakolom, bár kicsit nehezen, de befér Ruki kocsijába, pláne, hogy egy platós terepjárója van. Rukinál vagyok, nála hagyom a cuccaim jó részét, de ami nagyon kell, az egy bőröndbe belefér, mert még ma délután megyek Saporoba. Ruki marasztalna, de nincs értelme már. Megígérem neki, hogy vele és Reitával folyamatosan tartom a kapcsolatot, és hogy segít elintézni a papírokat is. Ő egy igazi barát. Mindig is az volt és bár nagyon is bánom, hogy anno nem hallgattam óva intő szavaira mostmár fölöslegesen kesergek a dolog ezen részén. Viszont az ember csak a saját kárán tanul, én pedig nagyon megtanultam, hogy a bizalomnak, és a jóhiszeműségnek milyen ára van.

#* * *#

Tudom, hogy mocsok dolog az, amit tettem, és nincs rá bocsánat. Igazából szeretem Kai annak ellenére, hogy nem egyszer megcsaltam Aoival. Jó mit tagadjam? Rendszeresen. Gyűlölöm is magam érte, de ha már egyszer megtettem, akkor azt hiszem, hogy már mindegy. Igen igazából így van. Az hogy az utóbbi időben normálisan viselkedtem vele, ráébresztett mennyire is fontos nekem valójában, és hogy nem akarom elveszíteni, pedig nagyon afelé hajtok. Aoi ő igazából nem szeret, és én sem őt, csak jó vele az ágyban, és erotikusan néz ki. Ennyi nem több, soha nem is volt benne más.

Eldöntöttem, hogy ma lesz a búcsúéjszaka, és ezt meg is mondtam neki a próbateremben. Nem érte váratlanul. Mondta, hogy már várja egy ideje, és hogy reméli azért jó volt. Na, igen az tény, hogy jó volt, de már vége.

Kicsit furcsállom, hogy mikor a próbateremből hazaérek Kainak nyoma sincs, de betudom annak, hogy sokan vannak a boltban, vagy nagy a forgalom arrafelé, nem tudom, bár szó mi szó kicsit nyugtalan vagyok. Valamennyire rendbe szedem magam, és megyek Aoihoz, a megbeszéltek szerint. Kb. minden úgy zajlik, ahogy az szokott, viszont szokatlanul, nincs kedvem a dolgokhoz. Itt van ez a rossz érzés, és mikor bevillan a dobos arca elmegy minden kedvem, hogy én most Aoival bármit is csináljak beszélgetésen kívül.
- Aoi… nagyon megharagszol, ha én most azt mondom, hogy nincs kedvem ehhez? - felnevet, majd közel hajol hozzám.
- Ha kapok egy szenvedélyes búcsúcsókot, akkor nem, menj csak haza, úgyis várnak már.

Megkapja, majd még néhány kósza érintés és megyek is haza. Valamiért egyre idegesebb vagyok, és van egy nagyon rossz érzésem is. Szokatlan, hogy nincs kiszedve a postaláda, és mikor kiveszem a szokott reklámújság halmazt is, egy kulcs esik a földre. Most már végképpen semmit nem értek. Mikor bemegyek a lakásba szíven üt a felismerés. Minden ami Kaié eltűnt… és ő sincs sehol, ez biztos akkor az ő kulcsa, de miért, legalább szólhatott volna, ahelyett, hogy így eltűnik, minden előjel nélkül.

Felhívom Rukit, de rám nyomja… ezt most meg? Soha senkire nem nyomja rá a telefont, ilyenkor mi van? Ő biztos tudja, hol van most Kai, nekem beszélnem kell vele, muszáj! A lakásához megyek, csöngetek és a Chibi ökle csattan az arcomon, mikor felismer, hogy én vagyok. Csak értetlenül pislogom.

- Te utolsó szemét tróger? Hogy van képed még a szemem elé kerülni azok után amit Kaival tettél?!
- Mi van? - fogom az arcom, mert rohadtul zsibbad a helye, ahol Ruki megütött.
- Még kérded?! Emlékeztesselek!? Aoi, dugás, megcsalás?! Folytassam?!
- Te… ezt…
- Kaitól, és igen tudja! Ja, és miattatok kilépett a bandából, szóval gratulálok, tönkretettél pár életet, büszke lehetsz magadra, Aoival együtt!!!

Így már minden világos, te jó, ég… biztos ma meghallotta, vagy nem tudom… te jó ég… Kai…
- Hol van? Azonnal beszélnem kell vele…- kezdek kétségbe esni- Tudnom kell, hogy hol van, beszélnem kell vele… szeretem és… nem akarom, hogy ez legyen! Ruki kérlek!- hangom esdeklő.
- Akkor kellett volna gondolkodni, mikor a farkad után mentél az eszed helyett. De tudod mit? Lévén tudom, hogy már nem tudod bántani, elmondom, hogy éppen Saporoba utazik a Shinkansennel. Kb. 10 perc múlva indul a vonata, és biztos lehetsz benne, hogy ha elmegy azzal a szerelvénnyel, akkor soha többé nem fogod látni, de tudod mit, neki szurkolok.- és orromra csapja az ajtót.

Mint az örült úgy rohanok az állomásra, nem engedhetem meg, hogy most elmenjen, most nem, ki van zárva! Nem érdekel, ha közúti balesetet okozok, el KELL érnem az állomást időben. Az adrenalin csak úgy lüktet az ereimben, már az állomáson vagyok, 3-assával veszem a mozgólépcsőn a fokokat, és nem tud érdekelni, hogy ki az, akit fellökök magammal.

- A Saporoba tartó szerelvény azonnal indul. Kérem, fejezzék be a fel és leszállást!

Ne még nem mehet el. Lihegve felérek a peronhoz, és mikor épp nyitnám ki az ajtót, a vonat elindul, és lassan elmegy. Talán csak beképzelem, de mintha egyik fülképből Kai könnyes arca nézne a messzeségbe. Ez az arc fog kísérteni a hátralévő életemben… egy jó ember, megtört, szenvedő arca. Pár lépést hátrálok, majd úgy érzem, hogy minden erőm elhagy, így térdre rogyok, és elerednek a könnyeim. Nem tud senki érdekelni… magamnak köszönhetek mindent, és megérdemlem azt, amit kapok. Ennyi volt, vége a dalnak, és csak én vagyok a hibás, hogy ez lett belőle.

Remélem, boldog leszel Kai-chan… te igazán megérdemled, és bár tudom, te ezt soha nem fogod hallani, de én tényleg sajnálom.